Lehet-e zenét írni a Tavaszi áldozat után? – nemcsak Sztravinszkij későbbi életművét, de talán az elmúlt egy évszázad zeneirodalmát értelmezhetjük az erre a kérdésre adott igenlő vagy tagadó válaszként. Kétségkívül sokszínű koncertjén ezt a kérdést igyekezett újra aktuálissá tenni a Pannon Filharmonikusok.

Az este első felében az Amadinda Ütőegyüttesé volt a főszerep, és szokásukhoz híven most is egzotikumokkal ajándékoztak meg minket. Egy virtuóz karakterdarabbal (Fritz Kreisler: A kínai dobos) és tradicionális kínai cintányérzenével utaltak előre az utánuk következő Sinfonia concertantéra. Szünet előtti ráadásként rövid ízelítőt (Zene fadarabokra) kaptunk a nemrég a Zeneakadémián tartott Steve Reich-estből, melyen a szerző is részt vett.

Száz évvel a Tavaszi áldozat botrányos bemutatója után nekünk is egy ősbemutatóban lehetett részünk. Ezúttal a botrány persze elmaradt. A Pannon Filharmonikusok rezidens zeneszerzője, Gyöngyösi Levente kimondottan az Amadinda számára írta a Sinfonia concertantét. A cím olyan műfajt jelöl, melynek lényege, hogy egy hangszercsoport – jelen esetben négy dallamjátszó ütőhangszer és néhány dob – concertál, azaz versenyzik a zenekarral. A két szélső tételben a 3. szimfóniából már jól ismert harmóniavilág és akkordfűzés – az erősen szinkópált ritmusok és az egész tételen virtuózan végiggördülő gyors dallam által – itt még big band-esebbé válik, amelytől persze a concerto-elv sem idegen. A tételek formaszerkezetét egyrészt a patternszerű tematikus anyagból építkező, másrészt az ezzel kontrasztban álló, visszafogottabb mozgású, kidolgozás jellegű részek adják. A középső tétel is hasonló elvet követ: lassan felépül, kialakul a zenei anyag, melynek inkább hangulata, effektusa a lényegesebb. Ebbe a zenei világba a tétel végén jól belesimul a Szivárvány havasán kezdetű ismert székely népdal dallama, mellyel a szerző Erőss Zsolt hegymászó életművének kíván tisztelegni, akihez személyes élmények is fűzték.

A koncert második részében Igor Sztravinszkij Tavaszi áldozata (közismerten Sacre, mely a francia cím – Le sacre du Printemps – rövidítése) hangzott el, amelynek 1913-as bemutatóját sokan a zenei modernség szimbolikus kezdetének tartják. A darab struktúrája mozaikos, tehát egymáshoz lazán kapcsolódó tematikus anyagokból épül fel. Ezek a témák lehetnek akár dallamtöredékek, ritmusképletek, vagy többütemes harmóniamenetek, amelyek között az atonális, tonális szerveződésű vagy akár népzenei ihletésű anyag egyaránt megtalálható. Egyetlen elv egyesíti a darabot, mégpedig egyfajta fejlesztéses eljárás. Röviden bemutatnak, exponálnak minden tematikus elemet, majd elkezdődik a téma fejlesztése: egyrészt kollázs- és montázsszerű összerakása más témákkal, másrészt a téma önálló vagy más témákkal vegyített ritmikus variálása. A tematikus munkából, tehát a témákban rejlő mozgáslehetőségek kifuttatásából eredő energia adja a Sacre egész darabon átívelő feszült sűrítettségét.

A Sacre az egyeduralomra törő téma és egységes zenei anyag lehetetlenségét mutatja be. És azóta is ez a modern zene mindent viszonylagossá tevő, a pillanatnyi mértéknek alávető diktátuma. Mert a valódi modernség az, hogy a műnek csak a saját világa szempontjából létező immanens mértéke lehet, és ezen kívül nem kíván, és nem is tud engedelmeskedni semmilyen más rendnek.

Az előadás ilyen értelemben kellően modern volt, fel tudta mutatni ezt a mozaik-struktúrát. A gyors tételek elég feszes tempót kaptak ahhoz, hogy az egymástól eltartó részek egy folyamatosan előrehaladó mozgásban összeállhassanak. Kimondottan üdítő volt A kiválasztott dicsérete tétel, ahol a legtöbb előadó (még Sztravinszkij is) a gyors tempó miatt az egyes motívum-ízek között gyakran szünetet tart, amivel semlegesítik a ritmikus variálásból eredő izgalmat. Itt most ezek az apró megállások szinte eltűntek. Egyedül A föld imádása és a második rész nyitótétele volt túl gyors. A zenei tudatunknak szüksége lett volna egy rövid pihenőre a sűrű és gyorsan váltakozó tematikus mozzanatok közepette. A föld imádása tétel pár ütemében idő kell ahhoz, hogy a kontrafagott végtelenül összesűrített dallamában (három hang) érezni tudjuk a dallami fejlődést, amit amúgy itt is ritmikus kombináció kísér.

Talán sokaknak hiányoztak a dinamikai kinyílások, és a hangszín változatos kezelése, de ez esetben ez az előadásnak erénye volt: a színhatás érdekessége elvonná a figyelmet a témák világos kifejtéséről, és a dallami–harmóniai–ritmikai mondanivaló rovására mehet, a dinamikai jólfésültség pedig elfedné a mozaikszerűséget. Bogányi Tibor a fokozást nagyon helyesen hagyta rá a faktúrára vagy a tematikus történésekre. A szólamok közti hangerőviszonyok kiegyensúlyozottak voltak, és a tuttiszerű részekben is elég áttört volt a hangzás ahhoz, hogy az egyes szólamok kivehetők legyenek. Egy-két helyen a rézfúvós szólamok talán a kelleténél hangosabbak voltak, leginkább A tavasz hírnökei tétel közepén, amikor a trombitákban cantabile felsejlik egy pillanatra a későbbi Tavaszi körtánc tétel egyik témája, de ennek a dallamnak a fejlesztése itt még nem indul el, így nem indokolt, hogy a többi szólam fölött főszerepet kapjon. Ezen apróbb kifogások mellett is nagyon átgondolt és letisztult előadást hallhattunk, Bogányi Tibor mindvégig kezében tartotta a zenekart, a zenészek pedig sokszor elfeledtették, hogy a 20. század egyik legnehezebb partitúrájából játszanak.

Mint mondtam, a Sacre állítása, hogy immár nincs egységes zenei nyelv, és nem is válhat egyetemessé semmilyen zenei anyag. Ezért minden zeneműnek létre kell hoznia a saját immanens zenei világát. Ilyen értelemben kell átfogalmaznunk az írás elején megfogalmazott kérdést: lehet-e olyan zenét írni ma, amely ne reflektálna a zene mibenlétére, és ne küzdene meg saját zenei nyelvezetéért? Ha a kérdést a Sinfonia concertantére alkalmazzuk, akkor azt kell megvizsgálnunk, hogy ez a zene képes-e arra, hogy megelevenítse, tartalommal töltse fel azt a zenei nyelvezetet, amelyet használ. Túl mutat-e az őt felépítő anyagon, és ezáltal egyéni tartalmak hordozójává válik? Vagy csak a formával és hangzó közeggel való virtuóz játék, kellemesen hallgatható érzéki élmény? Persze ezek megválaszolásához tisztában kell lennünk azzal, hogy mit jelent számunkra a zene ma, 2013-ban, száz évvel a Sacre bemutatója után. Vajon tényleg értjük a Sacre-t, vagy legbelül még mindig egyetértünk a Théâtre des Champs-Élysées korabeli közönségével?

(Köszönjük a Pannon Filharmonikusoknak, hogy rendelkezésünkre bocsátották a képeket.)