A színtér közepén egy kórházi ágy, keresztben. Ez az egyetlen díszlet. Ezen kívül pár kellék látható csupán. A jobb oldali ágytámlához kötve egy piros léggömb. Az ágy előtt jobbra egy szürke gurulós kisbőrönd. Balra egy kerek kórházi ülőke.

Balról belép a térbe Várnagy Kinga, feltelepedik az ágyra és hozzáfog egy űrlap kitöltéséhez, amelyre egy rövidesen végrehajtandó műtét miatt kell beírnia az adatait. Az egyik kérdésnél elakad. Anyanyelve: …

És bár az előadás ekkor – egészen az utolsó percekig – nem adja meg a választ, a címből tudjuk: Anyanyelve magyar. Önvallomás.

A Pécsi Nemzeti Színház N. Szabó Sándor termében sorra került bemutató alapja egy életútinterjú, amelyet a színésznő készített, és amelyből megszerkesztette ezt a monodrámát. Az elmesélés fő vonalaiban időrend szerint követi a megidézett személy sorsát, de az elbeszélést időről időre megszakítják a jelen kórházi helyzetbe való átlépések, illetve a kórházon kívüli civil lét szituációjára történő reflexiók, valamint utalások régebbi elképzelésekre arról, hogy milyennek is gondolja-gondolta el leendő sorsát a beszélő.

Ezek a váltások jó lehetőséget adnak Várnagy Kingának a változó érzelmi állapotok, jelenbeli és retrospektív attitűdök megidézésére, egyszerre érzékeltetve bizonyos állandóságot a léthelyzetben és bizonyos változást az ehhez való viszonyban.

Az állandóság az anya hiányában és az érzelmi elfogadottság deficitjében mutatkozik meg. Ennek háttere és életkörülménye a gyakori úton levés, költözés újabb és újabb országokba, alkalmazkodás újabb és újabb emberekhez, nyelvekhez és kultúrákhoz. Magyar anyától és kelet-német apától származva már kiskorában kettősségek, ambiguitások jellemzik a körülményeit. Berlinben is jár óvodába. Amikor az anya Angliába költözik és magával viszi, „félárva” lesz, mert az apa az NDK-ban marad. A szigetországban a sűrű iskolaváltások tapasztalatával szembesül, majd az anya hosszabb időre egy másik földrészre utazik, és ekkor az anya angliai élettársával marad. Aztán hazatér – Pécsre, ahonnan származik. Itt végzi a középiskolát, majd az egyetemet, ahova már felsőfokú német és angol nyelvtudással érkezik. Az egyetemi évek alatt újabb nyelveket sajátít el, francia, orosz, olasz, spanyol követik egymást, készül arra a pályára, amelyen ezeknek hasznát veheti.

Időközben az anya is hazatér, aki a színházi szakmában helyezkedik el. A színházi adattár tizenegy előadást tart nyilván, amelyben az ő fordításában mutattak be kortárs angol vagy német darabot. Dramaturgja lesz a pécsi és a kaposvári színháznak. Aztán nyolc évvel a hazatérése után, 48 évesen gyógyíthatatlan betegségben meghal.

Az itt – általam – időrendbe helyezett események az előadásban előre- és visszautaló mikro-szituációkként, szkeccsekként idéződnek meg. Ezeknek térbeli és időbeli változásait Várnagy Kinga apró helycserékkel, a bőrönddel való foglalatoskodással, az űrlap kitöltéséhez való vissza-visszatéréssel, testhelyzet-változtatásokkal tagolja.

Diplomaszerzés után hősnőnk az egyetem idegennyelvi lektorátusán dolgozik, majd pedig állást kap az Európai Unió szervezetében. Családot alapít. És a sors úgy hozza, hogy nem sikerül betartania azt a fogadalmát, amelyhez pedig feltétlenül ragaszkodni akart. Mint az előadásban elhangzik: „Két dolgot döntöttem el az életemben: nem akarok a bíróságon dolgozni, és nem akarok Németországban élni. Már csak tíz évet kell várnom, hogy így legyen. És akkor végleg hazajövök”.

Az előadás és a történet végén azonban fény derül a kórházi szituáció valódi tartalmára. Feltárul a nyelvek elsajátításán keresztül keresett és ezek révén megsokszorozott identitás tapasztalatán túlmutató sorsfordító pillanat összetettsége. Az, ahova egyáltalán nem magától értetődő módon e sok-sok hiánnyal, érzelmi sebbel átélt és a tanulással orvosolt életút elvezetett. Nem ezek miatt, de ezek után. A hősnő melleltávolító műtétre vár, a mellében talált daganat miatt. Párszor korábban is utal a műtétre, de csupán mint plasztikai beavatkozásra. Ám végül elérkezik a pillanat, amikor szembesíti magát és a nézőt a tényleges helyzettel. Ehhez a beavatkozáshoz kell kitöltenie az űrlapot, amelyre végül az „anyanyelve” rovatba az általa felsőfokon beszélt, fordításban és szinkrontolmácsolásban professzionálisan birtokolt számos nyelv helyett azt írja be: magyar.

A Várnagy Kinga által színre vitt önvallomásnak (ahogy az előadás szórólapja a produkció műfaját meghatározza) fontos hitelesítő mozzanata, hogy a színésznő korban harmonizál a megidézett személlyel. Ez mélyen átélhetővé teszi a számadás, a mérlegkészítés szituációját, azt az életútban bekövetkező fordulópontot, amikor valami végérvényesen lezárul, és lehetővé válik valami újnak a kezdete. A színpadi önvallomásban sajátos oszcilláció lép fel a játszó és a játszott alak között, termékeny feszültséget keltve a színpadi perszóna (jelen)létét illetően.

A monológbeli én – akinek neve nem hangzik el az előadásban – és az anya, akit felidéz a történeteiben (s akinek a nevét párszor ki is mondja), a pécsiek egy bizonyos köre és korosztálya számára azonosítható. Persze abból, hogy valakit „ismerünk”, nem következik az, hogy az életútjának ezekről a részleteiről, mélységeiről is tudunk. Az előadásnak azonban nem az a tétje, hogy feltáruljanak egy személy életútjának „titkai”. Maga a történet, az identitáskeresés, a szülő általi mellőzöttség, a felidézett egyéni sors az, ami önmagában és önérvényesen izgalmassá és elgondolkodtatóvá teszi Várnagy Kinga produkcióját.

Ott van ebben a sorsban a mintatagadás és mintakövetés ambivalenciája, amelyből egy kiküzdött, megharcolt identitás bontakozik ki, amelynek átélhetővé tétele a legfőbb értéke Várnagy Kinga alakításának.

(Fotók: Körtvélyesi László)