A Jelenkor Kiadó 2019-es friss kötetei között – részben az erőteljes kiadói promóciónak köszönhetően – nagy figyelmet kapott a Kolozsváros című kötet. Az összesen harminc kortárs magyar szerző írásait tartalmazó, Balázs Imre József és Daray Erzsébet által összeállított kiadvány célja nem kevesebb, mint felmutatni Kolozsvár – ahogy a fülszöveg sommásan összegzi: „Erdély történelmi központja” – változó arcait, megjelenítéseit és a vele kapcsolatos képzeteket a mai magyar irodalom tükrében. Az így létrejövő „érzelmi topográfián” történő tájékozódásban számos, az adott szövegrészletekhez kapcsolódó történeti értékű színes térképrészlet segíti az olvasó dolgát, melyeket Bartos-Elekes Zsombor kartográfus gyűjtött össze.

A zömmel erdélyi, kisebb részben magyarországi kortárs szerzők írásait tartalmazó, rendhagyónak tetsző kötet a felhasználóbarát csengésű „irodalmi kalauz” alcímet viseli, ennek folytán pedig látszólag a mitikus erdélyi tájjal kapcsolatos beláthatatlan mennyiségű bédekker-irodalomhoz kerül közel, és ezt a benyomást a hasonlóképp turisztikai indíttatású borító is erősíti. Valójában azonban hagyományos (tematikus) irodalmi antológiával van dolgunk: olyan szerkesztői konstrukcióval (ha tetszik, műfajjal), amely éppen hogy tipikusnak tekinthető egy erőteljes identitásmunkát, hagyományőrzést és -építést végző kisebbségi irodalom, különösen az erdélyi magyar irodalom esetében. Anélkül, hogy megpróbálnánk elősorolni az erdélyi magyar irodalom fontosabb, nagy hatású vagy ismertebb antológiáit (például Az erdélyi költők, 1924; Vitorla-ének, 1967; Az Erdélyi Helikon költői, 1973; Ötödik Évszak, 1980 stb.), megengedhető az a feltevés, hogy az antológia olyan irodalmi forma, amely – a szerkesztői elvektől függően persze – lehetőséget nyújt egy közösség belső önképének, valamint külső imagológiájának reprezentálására. Ez a közösség lehet írói csoportosulás, „nemzedék” vagy akár egy teljes régió irodalmi nyilvánossága is – a Kolozsváros esetében mindez túlnő az erdélyi irodalmiságon, hiszen a válogatás fő szempontja („ki ír Kolozsvárról?”) révén néhány magyarországi szerző (Szálinger Balázs, Cserna-Szabó András és Térey János) is képviselteti magát a kötetben.

E nagyszabású, összesen több mint hetven „Kolozsvár-nyomot”, Kolozsvár-imaginációt csokorba szedő vállalkozás legfontosabb (hallgatólagos) tétje nem más tehát, mint bizonyítani, hogy az ötnevű város valóban Erdély kulturális centruma, illetve ma is az erdélyi irodalmiság legfontosabb lüktető ere (s ezzel együtt Budapest mint abszolút központ alternatívája). Ezen intenciót a kötet már a legelső oldalain megvalósítja, ami már önmagában elismerésre méltó teljesítmény, ám a könyv végére érve – a beválogatott szövegek nyilvánvaló (műfaji, stiláris, kontextuális) sokfélesége ellenére és színvonaluk hullámzása folytán – talán emiatt is veszít erejéből a „sokszínűnek”, multikulturálisnak, újraírhatónak, megújulónak, plurálisak tételezett Kolozsvár képe.  

A Kolozsváros szövegei igen sokfélék: található közöttük mélyinterjú-részlet (Bodor Ádám: A börtön szaga), memoár (Szilágyi Júlia: Egy udvar a Kismester utcában; Szilágyi István: Vesztesek stb.), számos elbeszéléstöredék (Láng Zsolt, Cserna-Szabó András, Szabó Róbert Csaba stb.), a kortárs erdélyi irodalom legismertebb regényeiből is kerültek be részletek (Tompa Andrea, Vida Gábor, Gerlóczy Márton), mindazonáltal a kötet derékhadát az az impozáns verstermés teszi ki, amely leginkább az elmúlt néhány évtized reprezentatívnak tekinthető erdélyi költészetével ismerteti meg az olvasót.

A mind-mind valamiképp Kolozsvárhoz kötődő – róla szóló, ott játszódó, onnan kiinduló és oda visszatérő – írások nem csupán egybecsengő vagy éppen vitatkozó, versengő Kolozsvár-képeket mutatnak fel, létrehozva egy sajátos befogadói Kolozsvár-képzetet, hanem jelzik a földrajzi tér (fizikai és szimbolikus) átalakulásait is, amelybe akaratlanul is beleíródik a városi táj kultúrtörténete. Szőcs Géza a híres patikárius családról mesél (A Hintz ház), akiknek a nappaliján áthaladt a modernitás: „kibontották a két falat, hogy a Főtérről be lehessen […] fordulni a Dózsa György útra és fordítva”; Bodor Ádám egykori családi házukra emlékezik, ahol gyermekéveit élte, s ahová később, mint röplapok terjesztése miatt fogvatartott rab került vissza; Tompa Andrea A hóhér háza című regényében pedig arról a ’84-ben tetőző „bontási szenvedély”-ről ír, mely a Ceaușescu-korszak utolsó, legsötétebb éveiben a teljes városkép erőszakos átformálására tört. A prózai szövegek mellett a kötet verseinek egy bizonyos, jól körülhatárolható része nemcsak a város különböző jellegzetes tereit, földrajzi koordinátáit villantja fel, hanem kritikailag is reflektál arra a nagyon is szubjektív, de egy bizonyos társadalmi viszonyrendszerbe ágyazódó kapcsolatra, amely az egyént a másokkal közösen használt térrel összeköti. Milyen Kolozsvár? Milyen kolozsvárinak lenni? Mit jelent nekem, nekünk vagy másoknak a „kolozsváriság”, ha van egyáltalán ilyen? – többek között ezekre a kérdésekre felelnek, hol derűsebben, hol fájdalmasan, hol pedig távolságtartóan Király László, Cselényi Béla, Visky András, Balla Zsófia, Egyed Emese, Szabó T. Anna, André Ferenc költeményei.

„Ő lát, de én, ki napról napra nézem, / csak rálátok, és észre sem veszem” – írja Szabó T. Anna a Szent Mihály templomról, de sorai az emberi életvilágot övező, annak keretet adó konkrét társas térre is érthetők. Ez a társas tér azonban nem feltétlenül, nem mindig és nem mindenki számára a végtelen lehetőségek tárháza. Jóllehet „[h]angja sürget: fiatal, idegen. / Homokóráján újrakezd a vég, / pereg Kolozsvár arcon, ingeken”, Balla Zsófia felteszi a kérdést Kolozsvár című verse végén: „Drága Bretter Tanár Úr! A hiányzókért miért / a jelenlévő, miért az élő felel?” Utazások című versében pedig – a külső és a belső nézőpont játékát kihasználva − azt a közismert turisztikai perspektívát forgatja ki, amely az elmúlt évtizedek identitásiparának köszönhetően vált a magyarországi nagyközönség domináns Kolozsvár- (és Erdély-)imaginációjává. „Átmegyünk illusztrációba […] / Megyünk a Szamos-parton, mint / sétáló kolozsváriak […] / Dacosan fölszegve állunk, / vagy le-, attól függ, mit akar / a fotós kihozni: büszke népet, / dacost, emeltfejűt, zsenit?” Vagy később: „Csuda színes képünk van! / Piros orcánk! dallamos dalainktól / csak úgy zeng az ország. […] Csupa régi / sétapálca, kamásli, régi nyelv: becs-, becsek. / Beállunk a városképbe s én egy anyanyelvű verset bégetek”. Mindazonáltal ez az izgalmas, reflexív hang hiánycikk a Kolozsvárosban; a kötet gyakran motiválatlan, a jelentésképzés szempontjából nem ritkán funkciótlan Kolozsvár-utalásokkal, „helyi színekkel” terhelt versanyagát kevéssé jellemzi ez a kritikai attitűd. Épp ezért kiemelendők például Egyed Emese sajátos reflexiói a város elhagyásának aktusáról és a folytonos visszatérésről (Száz sor magány), vagy Szálinger Balázs Hétutca című versének sorai a kolozsvári tartózkodás továbbvihető, instant „összecsukható” élményéről. 

A kötet sajátos szervezőelve, amely a szerzők életkorára (és nem a szövegek keletkezési idejére) épül, az időstől a fiatalabb felé halad. Ennek köszönhetően, valamilyen egészen varázslatos véletlen folytán a gyűjtemény olyan dramaturgiai ívvel rendelkezik, melynek révén a szövegek leginkább a könyv kétharmadáig (a durván 300 oldalas kötet 180−210. oldaláig) tartják fönt igazán az olvasói érdeklődést. Ennek a hipotetikus aranymetszésnek a centrumában kétségkívül Tompa Andrea írásai, különösen A hóhér házából (2010) vett részletek állnak, amelyek után már nem lehet ugyanúgy olvasni Kolozsvárt. Az említett regényből származó hosszú, erőteljes érzelmi hatású, mesterien megkomponált apokaliptikus leírás, amely a késő Ceaușescu-éra pusztításait vetíti rá az olvasó által már valamelyest megismert (de ki nem ismert) városra, menthetetlenül összekapcsolja Kolozsvár képét a kíméletlen 20. század embertelen totalitárius rendszereinek reprezentációjával, aminek egy sajátos helyi megvalósulása traumatikus osztályrészévé vált több romániai generációnak − románnak, magyarnak, németnek egyaránt. Ezután Kolozsvár már nem lehet Mátyás szülőhazája, a Főtéren, Szent Mihály temploma előtt és a Farkas utcán zajló tradicionális élet derűs díszlete – ugyanakkor a kötet fennmaradó része (néhány jelentékeny kivételtől eltekintve) épp e sztereotipikus reprezentációk szintjére zuhan vissza. Petőfi Sándor egyetlen, 1847-es (Tompa Andrea által idézett) kolozsvári emlékébe −„El innen, el a városból” − eltörölhetetlenül beleíródik az 1980-as évek szenvedése, félelme, riadalma, „ijedt várakozása”, és ezt az intenzív benyomást nem igazán tudják közömbösíteni a gyűjtemény további darabjai. A kötet maradéka voltaképpen épp azt szolgálná, ami Petőfit is hajtotta sietős továbbutazásakor: „Igy maradj meg, szép Kolozsvár, / Igy maradj te emlékimben, / Ily kedvesen, ily dicsően...”, hogy az olvasó csak a szépre, jóra emlékezzen – de mindez Tompa Andrea után már lehetetlen. Ha érzelmileg nem is sikerül túllendülni ezen a traumán, a kötet utolsó, legifjabb szerzője, André Ferenc mindent elkövet, hogy a Kolozsvárról kialakult elgondolásokat a jelen képére formálja, és praktikus tanácsokkal eressze szélnek az olvasót: „mert ez a város még nem otthonod, / de otthon már csak vendég vagy […] ne álmodj és ne érezz, / ez az amőba-város fölfal, / kellesz az anyagcseréjéhez”.