Alan Moore opus magnumának a megjelentetésével a hazai képregénykiadás újabb nagy adósságot törlesztett. A mű első összkiadása épp húszesztendős, és ez idő alatt konszenzus alakult ki azt illetően, hogy Moore legjelentősebb munkáinak egyikéről van szó. A pokolból rendkívül ambiciózus vállalkozás, és nem csupán a méretei miatt. Elég futólag belelapozni, hogy megállapíthassuk: az angol szerzőpáros korántsem keresi behízelgő módon az olvasó kegyeit. A sűrű, többnyire monoton panelbeosztás szálkás-szikár látványvilággal párosul, Eddie Campbell sötét tónusú fekete-fehér rajzai bő ötszáz oldalon keresztül sorjáznak, erőteljes gesztusokkal tárva elénk a 19. század végi London egyszerre esendő és nyomasztó panorámáját. (Megjegyzendő, hogy 2018-től sorban jelenik meg a From Hell köteteinek színezett, némileg átszerkesztett kiadása is; nem vagyok meggyőződve róla, hogy – a tagadhatatlan részeredmények dacára – a színezés összességében a mű javára vált volna.)

A történet a Hasfelmetsző Jack-mítosz sok-sok variánsának az egyikét építi fel, majd bontja alkotóelemeire, hogy végül aztán újra lerombolja. Fő forrása – rengeteg egyéb anyag mellett – Ste­phen Knight Jack the Ripper: The Final Solution  című, 1976-os könyve, mely szerint a sorozatgyilkosságot a királyi család orvosa, Sir William Gull követte el, méghozzá egyenest Viktória királynő megbízásából. A cél az volt, hogy elhallgattassák a prostituáltakat, akik tudtak a királyi unoka, Albert Viktor herceg törvénytelen gyermekéről, és zsaroló levelet küldtek a herceg barátjának, a festőművész Walter Sickertnek (aki mellesleg más szerzőknél egyenesen Hasfelmetsző Jackként lepleződik le).

Mindez azonban még nem adna magyarázatot a bűncselekmények mellbevágó brutalitására. Moore, aki egy pillanatig sem tartja titokban a gyilkos kilétét, már a gyerekkorától végigvezet bennünket Gull életpályáján, egy patologikus küldetéstudattól fűtött személyiség portréját rajzolva meg. A könyv negyedik fejezetében Gull bűntársával, a kocsisával körbehajt Londonon, miközben nagy ívű monológban tárja föl gnosztikus küldetésének a lényegét. Dióhéjban összefoglalva: Gull célja a brutális gyilkosságokkal nem más, mint a – történelmi távlatban tekintve még friss, a nyolcmillió éven át tartó matriarchátussal szemben alig hatezer éves – férfiuralom megerősítése, a női princípium alávetése. Gull értekezése amilyen nagy terjedelmű, éppoly terjengős és helyenként meglehetősen zavaros; a férfi princípiumhoz a Napot, az erőt, az észt társítja, szemben a Hold uralmával, az irracionalitással, a női princípiummal, ugyanakkor a koncepciója határozottan mágikus szemléletű és felvilágosodásellenes. Ám ennél is komolyabb ellentmondásnak, vagy ha tetszik, kihagyott ziccernek tűnik, hogy Gull mindeközben nem reflektál arra a tényre, hogy a gyilkosságokra a megbízást és felhatalmazást mégiscsak a század ikonikus anyakirálynőjétől kapja, aki vérbeli matriarchaként őrködik a korona s egyszersmind utódai becsülete fölött.

Sir William Gull küldetéstudatos sorozatgyilkos, akinek időről időre látomásai támadnak, és véres munkájának célja a 20. század világra segítése – hogy amikor aztán az egyik látomása révén bepillantást nyer a digitális technika uralta, kietlen korba, a lelke mélyéig megrettenjen. A pokolból világa egyébként is különös időbeni átjárókat tár fel: a többször is elhangzó elmélet szerint létezik negyedik dimenzió, az időn átívelő görbe, amelynek a metszetei újra és újra felbukkannak a mi időérzékelésünkben, csak éppen egymástól független, elkülönülő eseményekként. Így indulhat az első Hasfelmetsző-gyilkosságot elbeszélő ötödik fejezet Adolf Hitler fogantatásával. A történelemnek erre az „architektúrájára” a kötet egyébként is csupa baljós vagy erőszakos példát hoz – egész az utolsó fejezetig.

Az eddigiek alapján Moore és Campbell graphic novelje olyan munkának tűnhet, amely kizárólag a Hasfelmetsző alakja körül forog. Szerencsére ez nem így van: az áldozatul esett nők épp annyira központi szereplői a történetnek, mint a gyilkosuk. Moore együttérzéssel fordul a megalázott és kényszerpályán mozgó nők felé, pontosan rekonstruálva az életkörülményeiket és a társadalmi helyzetüket. Nem arctalan áldozatok, hanem saját történettel rendelkező emberek, ha ez a történet mégoly kilátástalan is. A legnagyobb súllyal az utolsó áldozat, Mary Kelly figurája jelenik meg – ő az, aki ismeri az eredeti botrány résztvevőit, és akitől a zsarolás ötlete, illetve maga a levél is származik. És ő lesz az is, aki valamiféle furcsa jóvátételben részesül. Az utolsó fejezetben a haldokló Gull a végső látomása során furcsa utazást tesz, és itt találkozik egy ír tanyán Mary Kellyvel, aki négy kislányt nevel, a kislányok pedig a négy meggyilkolt nő keresztneveit viselik. A történelmen átívelő negyedik dimenzió ezek szerint tehát nem csupán a sötét események révén képes megmutatkozni. Ugyanakkor ennek az alternatív befejezésnek az a „tény” is megágyaz, hogy az utolsó gyilkosság másnapján Mary Kellyt többen látni vélték; ezek a tanúvallomások a képregényben is helyet kapnak, és ezeknek az információmorzsáknak az összerakása révén arra a következtetésre is juthatunk, hogy az utolsó áldozat nem Kelly, hanem az időnként nála alvó barátnője volt.

Az efféle információmorzsák sokasága, a rengeteg apró-cseprő részlet azonban különös szerepet tölt be a kötetben. Moore látszólag dokumentarista precizitásra törekszik, igyekszik napról napra, olykor percről percre rekonstruálni az eseményeket, ám éppen ez az erőfeszítés, a tények túláradása válik végül valamiféle konstans alapzajjá A pokolból lapjain. A mániákus teljességre törekvés puzzle-szerkezetet eredményez, ahol minden részlet jelentőssé válik. Moore hosszú jegyzeteket fűz minden fejezethez, kommentál és magyaráz, elválasztva a kötetbeli fikciót a dokumentumoktól – miközben ezek a dokumentumok sem feltétlenül a „valóságot” tükrözik. Annál is inkább, mivel maga Moore írja  jegyzeteiben a fő forrásaként használt kötetről, hogy Ste­phen Knight  „a The Final Solution nagy részét szellemes átverésnek szánta”. S a jegyzeteket követő második függelék, A sirályfogók tánca (a Gull beszélő név, egyaránt jelent sirályt és balféket is) jókora zárójelbe teszi az addigi ötszázötven oldalt. Ebben a szarkasztikus utóiratban Moore és Campbell sorra veszi a Hasfelmetsző-gyilkosságok kapcsán létrejött elméleteket, felvetéseket és megfejtéseket, önmagukat is a komikusan csetlő-botló rejtvényfejtők sorába iktatva. „Öt szegény, szerencsétlen áldozat, egy névtelen támadó – foglalja össze a tanulságot Moore. – Ez a valóság eltörpül a hatalmas vidámpark mellett, amelyet felhúztunk mellé. Az az igazság, hogy ez sosem a gyilkosságokról szólt, sem a gyilkosról, sem az áldozatairól. Hanem rólunk. Az elménkről és annak táncáról.”

Ezt a táncot mindazonáltal nem mindig egyszerű követni. A pokolból nem könnyű olvasmány, és nem elsősorban a témája miatt. És nem is csupán a dramaturgiai zökkenőkről van szó, a helyenként fölöslegesnek tűnő jelenetekről, mint amilyen Gull és William Butler Yeats találkozása és rövid szóváltása a szabadkőművesek és az illuminátusok vetélkedésének tárgyában (a Nap és a Hold háborújában természetesen a szabadkőművesség is szerepet kap, mint ahogy a történet számos fordulatában, így végső soron az igazság eltussolásában is aktívan közreműködik). Mint ahogy a történet szempontjából sokkalta fontosabb találkozás sem igazán meggyőző, melynek során Viktória királynő számon kéri Gullon a gyilkosságok eszeveszett brutalitását, mire a doktor nagyon gyorsan megnyugtatja őt, hogy figyelmeztetésről van szó, melyet a forradalmi veszélyt jelentő illuminátusoknak szánt. Az efféle tempóhibákat a kötet remekbe szabott jelenetei végső soron képesek feledtetni az olvasóval.

A legnagyobb problémát az jelenti, hogy nem egészen világos, A pokolból milyen olvasásmódot követel meg. Persze Moore hosszú és izgalmas pályája során folyamatosan igyekezett tágítani a képregény adott műfaji keretein, itt azonban érzésem szerint eljutott addig a pontig, ahol a könyv már a műfajhatáron billeg, és a képregényes olvasásmód – amely kép és szöveg összjátékán, valamint a képi elemek, az egymásra következő panelek közti „üres helyek” betöltésén alapszik – már kevésnek bizonyul. A sok apró részlet, az egyre-másra fölbukkanó nevek, figurák ugyanis értelmezhetetlenek maradnak a kötet végi jegyzetek nélkül. Noha formailag a „főszöveg” képregény volna, a történet nyomon követéséhez folyamatosan olvasni kell a jegyzeteket is. Egyszóval A pokolból joggal tekinthető valamiféle mutáns regénynek is, hiszen olyan információelemekkel dolgozik, amelyekhez a képregényműfaj teherbírása már kevésnek bizonyul. Mindennek dacára a legjobb lapjain (és ezekből nem kevés akad) mégiscsak vérbeli graphic novellé válik. Eddie Campbell londoni utcaképeinek fenyegető sötétsége, a viktoriánus London aprólékos feltárása – felboncolása? –, a bravúros hosszú szekvenciák valóban olyan élményt nyújtanak, amit csak a képregény képes adni.