Talán a Párhuzamos történetek ihlette meg a regényíróként is ismert Gerőcs Pétert, hogy 80 perces Nádas-portréfilmjét két részre tagolja. Az elsőben az írót látjuk gombosszegi otthonában, vélhetően egyetlen nap keresztmetszetében: munka közben az íróasztalánál, munka közben a kertben és munka közben a konyhában, majd végül az ebéd utáni újságolvasós sziesztájakor veszünk búcsút tőle. Az interjúk, beszélgetések mellett életképeket tartalmazó részt valóban az élet lírai képei vezetik be és tagolják: a kert részletei, benne az ismerős körtefával, az író egyik esszéjében leírt ládaszerű, megemelt zöldségágyások, a házban található, ajándékba kapott képzőművészeti alkotások. S persze ott van a képeken a Nádas világát meghatározó, egész környezetét átható rend a dolgozószobájában és íróasztalán, amely mintegy a külső burjánzó természet absztrakt-fogalmi végpontja. Az asztalon ott fekszik a tiszta fehér papír, a kézirat, amelyre visszaíródnak a külvilág személyes történetei, a kerthez hasonlóan burjánzó természeti gazdagsággal. Kint és bent, a munka külső és belső iránya jelenik meg e rész felépítésében, Nádas írói világának talán egyik leglényegesebb aspektusára reflektálva, főképp, ha figyelembe vesszük, mennyire mélyen ágyazódnak történetei a 20. század európai és magyarországi történelmébe – s ugyanakkor mennyire személyes történetként, életalakító eseményként fogalmazódnak meg a művek lapjain.

A második rész jóval hagyományosabb felépítésű, szerkezetileg és képileg egyaránt. Beszélőfejes interjúsorozatot látunk és hallunk az életműben érintett személyekkel: könyvkiadóval (Csordás Gábor), írótárs baráttal (Forgách András), irodalmárral (Radics Viktória, Margócsy István, Radnóti Sándor), műfordítóval (Ilma Rakusa, Christine Viragh), az író testvérével (Nádas Pál). Egymást követik a Nádassal kapcsolatos emlékek és gondolatok; a megszólalók kiegészítik, folytatják vagy éppen ellenpontozzák egymást; előbb az írói alkat, majd az egyes művek kerülnek előtérbe. A hatalmas életmű értelmezésében és elemzésében talán sokakat meglepő – esetleg „botrányos” – módon helyet kapnak kritikus észrevételek is. Nézetem szerint ha ilyenek is vannak, akkor azoknak is helyük van egy portréfilmben. Nádas művészetének nagyságát és jelentőségét egyik megszólaló sem kérdőjelezi meg, az író körül kialakuló kultuszt viszont – nemcsak Nádassal kapcsolatosan, hanem mintegy elvi alapon – többen vitatják. A bírálók mindezt ráadásul nem általában, hanem szigorú szakmaisággal, konkrétan teszik egyes regények, illetve az író esszéi alapján, az általuk vitathatónak vélt gondolatok erősen deklaratív megfogalmazása kapcsán.

Gerőcs döntése tehát bátor, de akceptálható, ahogy a párhuzamos szerkezet is működőképes, egyik oldalon az inkább rejtőzködő, az igazán fontos dolgokat ki nem mondó, a vallomást a szavak helyett a jelenlétre, méghozzá a hétköznapi, s nem az írói jelenlétre korlátozó író „szereplésével”, a másik oldalon pedig az életmű részben mesélős–anekdotikus, részben elemző–kritikai, mélyre hatoló feltárásával. E dialogizáló párhuzamban Nádas mintha nem beszélne arról, amiről nem lehet vagy nem tud, mivel az a műveiben olvasható, a barátok, fordítók, kritikusok viszont éppen arról beszélnek, amiről az író hallgat. Mindenki teszi a dolgát… S ezt a nagy párhuzamot kíséri még egy párhuzamos mellékszál, egyfajta felhangként, mindkét részben, ráadásul hasonló módon. Az elsőben megszólal az író felesége, Salamon Magda, s ha Nádas nem, akkor ő kimond az írói világgal, kettőjük kapcsolatával összefüggésben döbbenetesen személyes, vallomásos szavakat gyermektelenségükről. A másodikban Nádas öccse tesz hasonlóan őszinte, az írói világot is értelmező vallomást gyermekkorukról, az ő betegségéről és annak tehertételéről, amelyet jórészt bátyjának kellett hordoznia. Családtagként tehát, mondhatni, ők is teszik a dolgukat – elgondolkodtató körülmény, hogy tőlük kapjuk a legszemélyesebb és ugyanakkor az életmű legmélyére bevilágító megjegyzéseket, nem pedig a film „főszereplőitől”. Mindez kevésbé Gerőcsnek róható fel: Nádas részéről vélhetően tudatos döntés, a szakértők esetében pedig helyzetükből fakad. Gerőcs felelőssége, amely az ő filmjével szemben is felvet kritikai észrevételeket, nem a nagyszerkezetben, illetve az anyagba szerkesztett gondolatokban érhető tetten, hanem a mikroszerkezetben, a két rész felépítésében, arányaiban.

Az egyes részeknek ugyanis kevésbé kitapintható a fókusza. Az első részben értelemszerűen ez nem annyira feltűnő, hiszen abban az íróra és a világára koncentrálunk, noha ott is megmutatkozik némi esetlegesség és következetlenség, így például a feleség beékelődő, hagyományos interjújában, bármennyire fontos gondolatokat tartalmazzon is az ő rövid megszólalása. A második részben viszont a személyes emlékek, valamint a műelemzések és -értelmezések között indázik az interjúfüzér; elsőként az előbbi, aztán az utóbbi kap nagyobb hangsúlyt, de összefüggő, koherens gondolatmenet nem áll össze a beszélgetések sorozatából. Mindezt hátráltatja bizonyos alapinformációk hiánya. Még Nádas rendszeres olvasóitól, az életmű alapos ismerőitől sem várható el, hogy főképp a kritikus, s ezért kényesebb, különös pontosságot igénylő felvetések kapcsán ismerjen minden vonatkozó szakirodalmat, így például emlékezzen Margócsy Párhuzamos történetek-bírálatára vagy Nádas esszéinek inkriminált részleteire. Utóbbiakat Radnóti szerencsére konkrétan felidézi, de számos alkalommal ez hiányzik, így a néző támpont nélkül marad, s legfeljebb emlékeire hagyatkozhat. Egy portréfilmhez nyilvánvalóan nem lehet lábjegyzeteket illeszteni, de valamilyen módon jó lett volna ezeket a hivatkozásokat láthatóbbá tenni, ahogy az interjúkból is egységesebb, koherensebb gondolatmenetet szerkeszteni a sokszínűen áradó, ám végül sehova sem vezető, legfeljebb önmagukban izgalmas és érdekes felvetések helyett.

Mintha a Nádas részéről elfogadható rejtőzködést a róla szóló beszélgetések összeállításakor is érvényesíteni akarná a portréfilm szerzője. Az első rész esetében ez kifejezetten Nádas művészetének (ön)értelmező gesztusaként értékelhető, csakhogy ugyanez a második részben már kevésbé tűnik indokoltnak. Az első részben viszont annál inkább az, méghozzá annyira, hogy Gerőcs akár bátrabban is elmozdíthatta volna portréja stílusát az interjúfilm konvencióitól az életkép felé egészen odáig, hogy az irányított beszélgetések helyett valóban csak az író egyetlen hétköznapját követi nyomon, s abból annyit dokumentál, amennyi a külső szemlélő számára érzékelhető. Vagyis nem riportfilmet forgat Nádassal, hanem filmet Nádasról; valóban portrét. Ahogyan teszi ezt az írót bemutató rész végén: Nádas ebéd után ledől dolgozószobája díványára újságot olvasni. A hosszan kitartott jelenetet a fal takarásából látjuk, csak a fekvő testet, az újságot lapozó kezet, de a fejet, az arcot nem. A részt az egész helyett, s lehet, egy portréfilmnek nincs is más esélye – főképp, ha az Nádas Péterről szól.