Az Ex Symposion indulásától fogva tematikus összeállításokat közöl, az lenne a meglepő, ha ez egyszer nem ezt tenné. Maga a forma, a szócikkekre fölépített szerkezet viszont új, ráadásul jugoszláv import: mint az utószóból megtudható, egy belgrádi és egy zágrábi kiadó 2004-ben közösen hozta ki A jugó mitológia lexikonát, amelyből több szócikket átvett az Ex Symposion összeállítása is. Az anyag túlnyomó része mindamellett magyar szerzőktől való, olyanoktól, akik az egykori Jugoszláviában nőttek fel, vagy olyanoktól, akik nem ott éltek ugyan, de meghatározó élményeket szereztek azon a vidéken, és olyanoktól is, akik csak alkalmi, esetleges benyomásokkal rendelkeznek a jugó mitológiáról.

A hangsúly a „mitológia” szón van: az Exjugó Lexikon nem szolgál átfogó kultúr-, társadalom- vagy politikatörténeti ismeretekkel, hanem alulról építkezik, hozott anyagból, mozaikdarabkákból. Ennek révén az összeálló kép a szubjektív emlékek közös nevezője lesz. Nem pusztán egy valaha létezett ország tágasságáról vagy szűkösségéről (újvidéki dzsesszfesztivál vs. partizánfilmek), tárgyi kultúrájáról vagy intézményrendszeréről szól, a háború traumájáról vagy a turistaként felszedett benyomásokról, hanem minderről együtt, a kulturális emlékezet valamiféle kollázsaként. Mi több, vannak, akik teljesen áttételes Jugoszlávia-élményről számolnak be, Szilasi László például a Jugóból származó lemezekről, György Péter egy dalról, amelyet az apja fütyült, Szegő János pedig a budapesti Szerb Vendéglőről. Jómagam is ebbe a csoportba tartozom; én sem voltam nagy Jugoszlávia-járó, és amikor megkaptam a felkérést, mindössze egyetlen szócikket tudtam összeütni (szolgálati közlemény: drága szerk., bizony mondom, egyetlenegy mondat volt az az írás, és nem véletlenül, hanem szándékosan…) – ám később, miután egyetlen nekifutásra végigolvastam az Exjugó Lexikont, egyre-másra tolulni kezdtek az emlékek-ötletek, már összejött azóta pár szócikkre való. Valószínűleg így működik a mitológia: a közös történeteknek van valamiféle centripetális erejük, ami azokra is hat, akik csak távolról kapcsolódnak hozzájuk.

A sok kis történetre persze elkerülhetetlenül ráveti az árnyékát a nagy történet befejezése, a háború és a széthullás. Milyen jellemző, hogy ezt a háborút magyarul délszláv háborúnak nevezzük, és még véletlenül sem jugoszlávnak; mintha a „jugoszláv” szónak ehhez már semmi köze nem lehetne, mintha mentenénk a zűrzavarból mindazt – talán a mítoszt magát –, amit ez a szó hordoz. Az illusztrációk, Dr. Máriás festményei (szinte minden címet érdemes volna idézni: Marx Károly megáldja a Jugoszláv Kommunista Pártot; Gorbacsov egy II. János Pál-babát mutat föl a háborgó délszláv népek kibékítésére; Gavrilo Princip Brüsszelben stb.) mindenesetre innen, a befejezés felől vetnek búcsúpillantást erre a nagy történetre, stílszerűen gyilkos humorral.

Az Exjugó Lexikont szerintem nem nagyon lehet már kapni, de ha mégis, hétszáz forintért olyan lapszámhoz juthatunk, amely tényleg  a könyvespolcra kívánkozik.