Van-e közös valóságunk? Van-e megosztható valóságunk? A látogató kérdései ma talán még élesebbek – vagy máshogy élesebbek –, mint a megjelenés idejében lehetett. Persze messziről jött ember azt mond, amit akar: és e sorok írója tizenöt évvel A látogató megjelenése után született.

A Jelenkor kérdésére, hogy mit üzen a ma számára ez az ötven éve megjelent kivételes, felforgató és besorolhatatlan remekmű, mégiscsak a közös valóság illúziójának heroikus és hiábavaló felépítése tetszik az egyik legelevenebb válasznak. A látogató egy elsüllyedtnek tetsző szociális világ, a városi nyomor hírnökeként, mint egy zárvány – vagy legyen inkább: borostyán – szervesült a magyar irodalmi emlékezetbe, de formai radikalitásával, leleményes pontosságával szemben jóformán még mindig eszköztelenek vagyunk. A valószínűleg a francia új regény hatásait mélyen magán viselő szöveg a mai olvasó számára épp ezért lenyűgöző és embert próbáló olvasmány: a terek, idők, figurák szimultán montázsa miatt. Nem csak az elbeszélő maga a látogató, őt is folyamatosan látogatják a keserűségüket artikulálni kívánó és artikulálni nem tudó történetek, végeérhetetlen tablójuk letaglózó.

Nem üres, hanem őszinte humanizmus, amely nemcsak részvétet kelt, de saját részvétlenségével is képes szembesíteni. A látogató tanúsága szerint ugyanis a részvéthez kell egyfajta szenvtelenség. Sírás közben nem lehet látni. A könnyek eltakarják a valóságot, vagy azt, amit jobb szó híján annak nevezünk. Ami A látogatóban eleven ma is, az éppen az, ami túlmutat „puszta” szociológiai dokumentumjellegén: nem bemutatja a felforgató tapasztalatokat, hanem e felforgatott tapasztalatok birtokában, e tapasztalatok miatt beszél éppen úgy, ahogy beszél. Ilyen határátlépő, mondjuk így, kommunikációs buborékokat átütő irodalom ma mintha kevésbé lenne, vagy amikor van, kevésbé tudja megvalósítani ezt a hatását; noha a 2019-es olvasó könnyen úgy érezheti, nagyobb szükség volna rá, mint valaha.

(Fotó: Valuska Gábor)