A hetvenes évek második felében történt, hogy egy egyetemi amerikai irodalom szemináriumra el kellett olvasnom Allen Ginsberg Howl című opusát. Többek között ezért volt jó angol szakra járni, mert ilyeneket lehetett olvasni teljesen legálisan. Na jó, féllegálisan; kellettek hozzá azok a tanárok, akik az efféléket egy elegáns, csendes mozdulattal beemelték a sillabuszba (RIP Géher István). Ahogy elképedve magamra eresztettem az Üvöltés hipnotizáló szózuhatagát, hirtelen az az érzésem támadt, hogy mindez valahonnan ismerős, hogy én már találkoztam ennek a szövegnek a párjával, méghozzá magyarul és méghozzá prózában. Valami rémlett, ismerős volt a ritmus, a szó- és mondatalkotás, és ismerős volt a kétségbeesés szülte fortyogó indulat, amely Ginsberg esetében hangos üvöltésbe csapott át, a másik szerzőnél pedig egy annál is vészjóslóbb, mert fojtott, sötét katalogizálás, a nyomorúság kérlelhetetlen és reménytelen számbavételeként jelentkezett. És akkor beugrott az a néhány évvel korábbi olvasási helyzet, a gimnáziumi pad alatt olvasás, amely cseppet sem volt legális, sem az olvasás időpontját, sem a tartalmát tekintve. Illetve, legálisnak legális volt, hiszen ’69-ben érthetetlen módon kiadták, de hozzáférhetetlen volt. Instant szamizdat lett belőle. A meglévő, rongyosra olvasott példányokat úgy adták kézről kézre, mint a Bibliát egy ateista diktatúrában. Amelyben amúgy tényleg éltünk. S noha abban, de „éltünk, azért” (Lengyel Péter), mert például olvastunk. Pad alatt, pad felett, buszon, villamoson, ülve, állva, fekve, másokkal megosztva vagy féltékenyen őrizve. És akkor beugrott: Konrád A látogatója volt az. De amikor ott, a pad alatt olvastam (míg köröttem befejezte röptét Sinus és Cosinus), nem tudtam, hogy olyasmit olvasok, ami magától értetődően emelte be a magyar irodalmat a kortárs világirodalom vérkeringésébe, mi több, erről akkor még a világirodalom sem tudott, csak egyvalaki tudta, és ez alighanem a szerző maga volt, aki olvasta a kortárs világirodalmat, aki képben volt, aki látott a pályán akkor, amikor a pályára sűrű köd ereszkedett, és az ember az orráig sem látott, nemhogy a tengeren túlra. Csak ő tudta, amikor ‘69-ben megjelent a könyve, hogy rendben, most már benne vagyunk a körforgásban, és a Holdról ezt is jól lehetett látni, mint a kínai Nagy Falat meg a Woodstockot, így, ezt a három dolgot. Tisztán hallani, ahogy Armstrong odaföntről betűzi: „…jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk”.

(Fotó: Ekko von Schwichow)