Most, megjelenése ötvenéves évfordulójára újraolvasva A látogatót legelőször is az döbbentett meg, hogy nyelvi megalkotottságában mennyire politikus; hogy milyen finoman, alig bújtatottan, de mégis nehezen észrevehetően alapozza narrációjának minden elemét, csaknem minden mondatát és szóképét a korabeli olvasókkal közösnek feltételezett traumás élményekre, a háborúra és annak minden szörnyűségére, sőt, amennyire lehet, 1956-ra is. Az értelmi fogyatékos Ferike öngyilkos szüleiről ezt mondja az elbeszélő: „Helyük volt a világban, ha nem is több, mint a repesznyomoknak házaink vakolatán”. A repesznyomok nem maguktól teremnek a házfalon, nem véletlenül kerülnek oda valahova; házaink, mindannyiunk falára, de hogy a hasonlat repesznyomai 1945-ben keletkeztek vagy tizenegy évvel később, az nem derül ki. (Mindenesetre a Kossuth téri 1956-os golyónyom-emlékmű utóbbi felé billentheti mai olvasatunkat.) És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ebben a kis hasonlatban mennyi kegyetlenség és szenvtelenség van. Vagy arról, hogyan kuszálja össze képi és fogalmi síkját is: a háború miatt tönkrement emberek életének feleslegességét hasonlítja ugyanannak a háborúnak a fizikai világban hagyott, majdnem eltörölhetetlen nyomához. A trópusok hasonló játékával sok helyen találkozunk. „Pontosan felismerem, de hajamban, bőrömön, ruhám szövetében nem hordom évszámra a szegényszagot, ezt a sárga csillagot.” A modern magyar irodalom társadalmi érzékenységének mintha új fejezete nyílna ezzel a mondattal, amely nem kevesebbet állít, mint hogy a szegénység, pontosabban annak szaga – akár a megbélyegző sárga csillag – az egyének fölött uralkodó hatalmak rendelete eredményeképp, vagyis kívülről kerül az emberre. Nem magától szaglik senki. (És mintha a remény hajszálvékony sugara is megcsillanna itt, hiszen ellenkező előjelű parancsra a hatágú posztódarab a kabátról bármikor lefejthető.) „Itt lapulok […] már csak emlékeket füstölgő szobában, amely ma még semmivel sem valószerűbb, mint az a lakatlan ház, ahonnét előző éjjel továbbvonultak a részeg frontkatonák”, aztán alig tíz oldallal később: „bekerítve várakozom, mint a didergő parancsnok, kinek tankjai kiégtek, repülői lezuhantak, gyalogosai szétfutottak, és már csak ül a süket telefonkészülék előtt a védtelen erődben”. A sorsában magára hagyott, pusztulásra ítélt ember – és ilyen társadalom – szenvedése A látogató szerint egyedül a totális háború infernójának képeivel írható le. (Ennek persze talán generációs okai is vannak, például Mészöly prózáját is sok tekintetben hasonlóképp a háborús élmények alapozzák.) A regény következetesen használt nyelvtani jelenideje pedig arra is felhívhatja a figyelmünket, hogy hiába gondolnánk az ellenkezőjét, vagy próbálják velünk azt elhitetni, mindennek dacára ötven év egyáltalán nem olyan sok idő egy társadalomnak. Sajnos.

(Fotó: Bokor Krisztián)