A József Attila Kör immáron második alkalommal hirdette meg az „Add ide a drámád!” drámaírói pályázatot. Ennek határideje, az előző felvonással ellentétben – mely az asztalfiókban szunnyadó műveket kereste –, már megengedte, hogy kifejezetten a pályázatra írt szöveggel is lehessen indulni. A szerkesztők (Deres Kornélia és Herczog Noémi) saját bevallásuk szerint az elbírálásnál nem feltétlenül a legtökéletesebb művet díjazták. Ahogy mondták: „Aki még nem (nem úgy) futott be, azt ritkán biztatják drámaírásra: ezért a váratlant, az el nem döntöttet, a szikrát kerestük pályázóink között.”

A képpel, mely a kötet borítóján látható grafikának szolgált alapjául, a Facebookon és Deviantarton is találkozhattunk, „Life is much more interesting inside my head” felirattal. A lovag–árnyék tematika kiválóan illeszkedik Mosu Norbert-László mesejátékához, valamint a Kálmánember és a Saját Perzsa álomszerű világához is, valahogy mégis ironikusnak hat a szövegek elolvasása után; a projekt leírása, célkitűzései sokkal érdekesebbnek tűntek a képzeletünkben, mint az antológia lapjain. Az „alternatív drámaantológia” alcím és a drámák esendőségének a hangsúlyozása olyan hatást kelt, mintha a szerkesztők el akarnák tolni vagy ki akarnák kerülni azt az elkerülhetetlen kanonizációs gesztust, amivel a drámák kötetszerű kiadása jár. Kiváltképp azért, mert ma Magyarországon igen kevés kortárs dráma kerül nyomtatásba, főleg mióta 2011-ben a Színház folyóirat rendszeres nyomtatott drámamelléklete is megszűnt. Ezért is állhatunk értetlenül a tény előtt, hogy a kötet oldalainak nagy részét kitevő Almássy Bettina-szöveg 2010-ben már megjelent az említett periodika mellékleteként. Ha a „kortárs – rizikó – izgalom” hármas mentén haladunk – ahogy azt a kötetbeli drámák felolvasószínházi előadásainak is helyet adó Átrium Film-Színház weboldalán olvashatjuk –, akkor lehet, hogy szerencsésebb lett volna egy hároméves, már megjelent szöveg helyett másik pályaműnek nyilvánosságot adni.

Érdemes az „Add ide a drámád!”-koncepciót egészében vizsgálni, a drámakötetet és a felolvasószínházi sorozatot együtt. A második évfolyamban a Kaposvári Egyetem harmadéves, színész szakos hallgatói dolgoztak a szövegekkel, valamint az események részeként egy-egy szakértő, újságíró, kritikus folytatott beszélgetést a rendezővel, íróval, színészekkel, nézőkkel. Hangsúlyozott szándék a színház különböző területein alkotó szakemberek párbeszédre inspirálása, a drámaírás, szöveg és színházi esemény kapcsolatának újra és újra átbeszélése, melyhez a drámaszövegek alapanyagként szolgálnak. A szerkesztők olyan szövegeket kerestek, melyek nem feltétlenül hibátlanok, de vitára lehetőséget adó problémákat vethetnek fel. Kérdés csak az, hogy a drámák a maguk tökéletlenségével kötetként is megállják-e a helyüket, vagy pedig az eseménysorozat fizikai manifesztumaként érdemes inkább rájuk tekintenünk.

Feltűnő a dráma és a színházi szöveg különbsége Sopotnik Zoltán Saját Perzsa című szövegének kapcsán, ami nem titkolt módon az ugyanilyen című verseskötet anyagának színpadra írt, dramatizált változata. Kérdésként merül fel, hogy egy álomszerű belső monológ hogyan működhet színpadon, mit tudnak vele kezdeni a színházi alkotók. Ez a kérdés azonban a színházi eseménnyel kapcsolatban fogalmazódhat csak meg, maga a drámai szöveg olvasva nem hordozza szükségszerűen ezeket a vitaindító problémákat, noha a monológ kidolgozott, az önálló kötetként megjelent műhöz képest nem sok újat hoz.

Almássy Bettina A felhők is a mennyország részei? című darabjában két párhuzamos női sorsot mutat meg, a nem kívánt terhesség és a gyermektelenség szituációi (talán túlságosan is didaktikusan) egymást ellenpontozva, párhuzamosan jelennek meg. Viszont a meddőségi klinikán gyermekjátékokkal bohóckodó orvosok groteszk víziója, valamint a szürke öltönyös irodisták jelenléte és szabályszerű mozgása üdítően hat az amúgy realisztikus stílusú szövegben.

Távol áll ettől Mosu Norbert-László Az iduri szörny című drámája, mely kicsit suta ritmusa és dramaturgiája ellenére mesejátékként és példázatként működik, a címben szereplő lényt azonnal a hatalom metaforájaként azonosíthatjuk. Csicskár Dávid a Kálmánember című izgalmas szövegében leheletfinoman választja el – ha elválasztja egyáltalán – a kisrealista társadalom reprezentációját és a külvárosi uszodaportásként dolgozó ponyva- és krimirajongó lelkében és fejében létező szuperhős-világot.

Az „Add ide a drámád!” projektsorozat kétségkívül izgalmas és feltétlenül szükséges vállalkozás a jelenkori színházi és irodalmi életben, mely segít a magyar (kezdő és haladó) drámaíróknak megtalálni az utat a nyilvánosságukhoz és a színházhoz. A szövegek együttesen nem alkotnak újat, nem működnek önálló egészként, az első AID válogatással ellentétben itt már nem hat az újdonság varázsa. A kötet nem annyira antológiaként, inkább a projekt részeként találja meg helyét és (ön)értékét.