Ha nem Wojtek Smarzowski filmje, a Klérus az év legjobban várt filmje, akkor nincs is olyan film, amit várnánk. Ha egész Lengyelország alig várja a Klérust, akkor már semmit sem vár a nemzet, a megváltást és az örök életet is beleértve. Én már jó ideje izgalomtól remegve vártam, hogy megnézhessem a Klérust, hogy enyhítsem mozimániás kínjaimat. Ezért néztem meg premier előtti vetítésen, és nem múlt el az ajzottság, mert egyre jobban érdekel, hogy mi lesz a film további sorsa. Vannak műalkotások, amelyek túlnőnek mindenen, méghozzá nem is csak művészi, hanem sok más okból is, és bevonulnak a nemzeti kultúrtörténetbe. Smarzowski filmje nagy lendülettel rontott be a lengyel nemzeti művek panteonjába.

Adott tehát három pap: Trybus, a szegény, alkoholista plébános az egyik, aki notórius módon szegi meg a cölibátust, a másik az átlagos körülmények között élő, nem nyomorgó hitoktató Kukuła, és végül Lisowski atya, a pénzügyi machinációk, gyanús tranzakciók mestere, aki az érsek megbízásából végez kétes ügyleteket, amellett jelent a Vatikánnak. Sorrendben Robert Więckiewicz, Arkadiusz Jakubik és Jacek Braciak, vagyis Smarzowski törzsgárdája alakítja őket; Smarzowski pedig dörzsölt tréner, nem változtat a győztes csapaton. Ritkán küld a pályára tartalékot, Cristiano Ronaldo pedig csak minden szökőévben jut szóhoz. Itt Janusz Gajos a legnagyobb sztár Mordowicz érsek szerepében: fanfárok zengése és tűzijáték kíséri a belépőjét. Gajos olyan káprázatosan játssza az érseket, mintha egyenesen arra született volna, hogy Mordowiczot alakítsa, de legalább ilyen jól mutatna a vásznon mint vállalati elnök – minden feltétel megvan hozzá. Mordowicz egy monumentális templom építésén dolgozik, de nemcsak irdatlan összegeket kell megmozgatni ahhoz, hogy a terv valóra váljon, hanem az építési szabályokat is meg kell szegni. De erre ott van Lisowski atya meg a politikusok is, akiket dróton rángat az érsek. Már csak azért is, mert a szentmisét személyes jelenlétével fogja megtisztelni a köztársasági elnök. És mintha nem lenne elég baj már az is, hogy gond van a zsetonnal, felmerül egy pedofilgyanús ügy, nincs megelégedve a maffia, a tetejébe még egy videokazetta is előkerül, ahol Mordowicz érsekhez méltatlan helyzetben látható, és nagyon nem érseki öltözékben mutatkozik. A színészi alakítás itt csúcsokat dönt, márpedig a remeklés ismérve az, hogy megfeledkezünk arról, hogy színészt látunk. Meg vagyunk győződve arról, hogy valóban az igazi Trybus, Kukuła és Lisowski atya és a legvalóságosabb Mordowicz érsek áll előttünk. Smarzowski elérte, hogy Więckiewicz, Jakubik és Braciak itt már nem Więckiewicz, Jakubik és Braciak, hanem tagadhatatlanul Trybus, Kukuła és Liskowski, ahogy Joanna Kuligból is Hanka lett, Trybus ágyasa, feledtetve a Pawlikowski-féle Hidegháborúban alakított szerepét. Gajos évtizedekig küzdött hősiesen, hogy kitörölje a nézők emlékezetéből a páncélos Janek szerepét, ezzel az alakítással viszont szinte minden eddigi szerepét feledtette. Nincs Gajos, Mordowicz érsek van.

Aki látta Smarzowski korábbi filmjeit, felejtse el őket, szó se essék a Sötét titkokról, a Fakabátokról, rostálják ki az emlékeikből a Volhíniát és az Ütős angyalt, szabaduljanak meg minden előítéletüktől és elfogultságuktól, az előbbiek vetkőzzék le az undorukat, az utóbbiak a Smarzowski-imádatot, úgy menjenek el erre a filmre, mintha sosem láttak volna semmit ettől a rendezőtől.

Van egy tartós nyavalyám, ami abban nyilvánul meg, hogy kényszeresen, minden részletre kiterjedően elmesélem a filmeket, nemcsak azt árulom el, hogyan végződnek, hanem az egyes történetszálakról is gondosan beszámolok. A Klérus esetében különösen erős ez a késztetés, ugyanis jó pár történetszálból áll össze a film, amelyek közül érdemes lenne minden egyes szálat külön elmesélni, mind pokolian találó, mind letaglózó, és mindet sebészi pontossággal viszi végig a rendező. Sehol sem bicsaklik meg a logika, sehol sem siklik ki a történet: két és negyed óra a film teljes hossza, és egy percre sem lankadt a figyelmem, egyetlen pillanatra sem kalandoztam el, egy másodpercre sem kötött le más, mint a filmbeli intrika.

Koncentrált figyelemmel kell nézni a Klérust, mert Smarzowskinak megvan az a rossz szokása, hogy hirtelen zárja le a jeleneteket, ezért a figyelmetlen néző előtt rejtve maradhatnak az árnyalatok, pedig arra is ügyelni kell, ami a háttérben van. Látni kell, milyen témákat írtak fel hittanórán a Kukuła mögötti táblára, mi hever a templomépítésnél kiásott csontvázak között, és miután ezt Lisowski észrevette, miért temetteti vissza a maradványokat, miért utasítja a munkásokat, hogy menjenek át rajta úthengerrel, vagy milyen jelképpé rendeződnek az emberek a döbbenetes utolsó jelenetben, amelyet természetesen magasba emelkedő kamerával fényképeztek. Nem beszélve az olyan evidenciákról, mint hogy ki az a hazafias érzelmű fiatal pap, aki a sekrestyében terelgeti a skandáló fasisztákat, vagy Stanisław atya, ez a mellékszereplők közé sorolt, de rendkívül fontos alak, akit Rafał Mohr alakít a régmúltban játszódó jelenetekben. Akár vetélkedőt, kvízjátékot is lehetne rendezni a Klérus nézőinek, ahol a rejtett szálakat és jelentéseket kellene felfejteniük, mert ilyen sokrétegű történetet még sosem tárt elénk Smarzowski. És sosem csinált jobb filmet, pedig az eddigi munkái is remekművek, vérfagyasztók, de a Klérus a legjobb filmje. A magam részéről még négy tárcát meg tudnék tölteni a Klérus elemzésével.

Aki úgy találja, hogy a Klérus keresztény- vagy katolikusellenes, az magáról állít ki bizonyítványt. Az egyház keményvonalas hívei fröcsögni fognak, de nincs kizárva, hogy a radikális antiklerikálisokat enyhe csalódás éri, mert Smarzowski nem publicisztikát ír, erről szó sincs. Vannak rendezők, akik bulvárriportot csinálnának egy ilyen történetből, mások lapáttal pakolnák a néző fejébe az értelmezést – láttam ilyen filmeket Lengyelországról, az egyházról, de most azt látom világosan, hogy lehet nagy művet létrehozni úgy, hogy eltörpül mellette minden publicisztika. Smarzowski művét hálával és alázattal kellene üdvözölnie az egyháznak, de nem üdvözli, mert nem ért a filmből semmit.

A Rózsát és a Volhíniát képtelen voltam újra megnézni, mindkét filmről rogyadozó térddel vánszorogtam ki, az viszont nem kérdés, hogy a Klérusra nem is kétszer, hanem háromszor fogok elmenni, mert ez olyan film, amit sokszor kell látni. Mondhatjuk, hogy Smarzowski kifinomult, ami nem jelenti azt, hogy finomkodó lett. Nincs mitől tartania annak, aki azt hiszi, hogy nemi erőszakban, perverzióban tobzódik a film, és túlmegy minden határon. Egyrészt nincs benne semmi ilyesmi, másrészt ha azt vesszük, amit az egyház pennsylvaniai bűneiről tudni lehet, nincs is semmiféle határ. Akármit látunk a moziban, az sehol sincs ahhoz képest, amit a reverendás pszichopaták műveltek az amerikai plébániákon. Aki nem olvasott róla, olvassa el, aztán vizsgálja meg a lelkiismeretét, hogy felháborítja-e, ha „támadják az egyházat”. Ha Smarzowski akár csekély mértékben is meg akarta volna mutatni a vásznon azt, amit az áldozatok vallomásaiból megtudtunk, akkor a lelki teher miatt senki sem tudta volna végignézni a filmet. Smarzowski túlzásba eshetett volna, szokása szerint nekieshetett volna baltával, de nem tör-zúz, vödörnyi ocsmánysággal önthette volna telibe a vásznat, de nem öntötte, tobzódhatott volna a csúfság esztétikájában, de nem tette. Mert attól is reszkettem, hogy Smarzowski túltolja, és elviselhetetlen filmet rendez. De ügyelt az apróságokra, árnyalt lélektani portrét rajzolt a szereplőkről, hogy bepillanthassunk a tragédiába, mind az áldozatok, mind az elkövetők tragédiájába, hiszen mindhárom pap annak az egyház-Leviathánnak az áldozata, amely elnyelte, megrágta, elemésztette őket, és ha valakit kiköpött, szabadon engedett közülük, akkor előbb rettentően meggyötörte. Aki kikel a Klérus ellen, az nem keresztény ember, még ha plébános vagy püspök is.

MIHÁLYI ZSUZSA fordítása