Egy diktatúra lényegén nem változtat, ha „keménynek” vagy „puhának” becézzük. Diktatúra vezetett az 1956-os forradalomhoz, amelyet az új diktatúra képviselői fojtottak vérbe. Bár ötvenhat kudarca a huszadik század második felének legnagyobb magyar traumája, a hazai filmrendezők emellett mindenképp az 1945 utáni átmenetet és az ötvenes évek elejének történéseit tartják az identitásukat alapjaiban megrendítő csalódásnak. A „fényes szelek” nemzedékéhez tartozó alkotók, így például Jancsó Miklós és Bacsó Péter művei bevallottan erre a csalódásra reflektáltak. A háború katasztrófája és a nyilasterror után a romokkal és gyásszal teli „nulladik év” egyúttal a reményt is szimbolizálta, hogy egy új és jobb világ épülhet. Szovjet megszállással és a paranoid Sztálin érdekszférájában azonban szó sem lehetett jobb világról, Rákosi Mátyás és pártja ezt biztosította a sztálinizmus meghonosításával.

Az 1947–1949 közötti időszak sokak számára kijózanító volt, majd 1953-ig, Sztálin haláláig és Nagy Imre első miniszterelnökségéig a nyilasterrort idéző legsötétebb évek következtek erőszakos iparosítással, a parasztság téeszekbe kényszerítésével, koncepciós perekkel, „fekete autóval”, az állandó megfigyeltségből következő paranoid hangulattal és Rákosi személyi kultuszával. Nem csoda, hogy ez a korszak, illetve az 1956 utáni megtorlások évei máig megihletik a magyar filmrendezőket. A Susotázs című legutóbbi rövidfilmjével nemzetközi sikereket arató Tóth Barnabás nem először foglalkozott az ötvenes évekkel (lásd a vasfüggönyön átszökő házaspár történetét elmesélő Van egy határt), ám első nagyjátékfilmje, az Akik maradtak minden korábbi magyar filmnél eredetibb módon idézi meg a korszakot egy szokatlan és bizonyos szempontból (a korkülönbség és az egyik fél kiskorúsága miatt) tabunak számító, de megindító férfi-nő kapcsolaton keresztül.

Az Akik maradtak F. Várkonyi Zsuzsanna Férfiidők lányregénye című 2004-ben megjelent könyvét dolgozza fel. A film nem rágja a néző szájába, hogy mikor játszódik a történet, már csak azért sem, mert ebben a műben tényleg nem a diktatúra természetrajza a lényeg, hanem az, hogy a holokauszt kollektív traumájában is érintett két főszereplő hogyan próbálja feldolgozni a múlt, illetve a jelen embertelen történéseit egymás segítségével. Egyikük a negyvenes éveiben járó nőgyógyász, a csendes, higgadt, szinte érzelemmentes Körner Aladár, aki introvertáltsága ellenére minden szülést örömmel vezényel le, illetve minden páciensét példamutató diszkrétséggel és emberséggel kezeli. A másik főhős az Aldónak becézett orvos tökéletes antitézise: Klára dacos-lázadó és érzelmileg labilis kamaszlány, akit nagymamája nevel, és akinek éppen a cselekmény elején jön meg az első menstruációja. Ezzel együtt pedig elkezd valamit érezni az őt megvizsgáló Aldó iránt: szerelemmel vegyes gyermeki rajongást egy lehetséges pótapa iránt. Mindenesetre a két teljesen ellentétes embert közös trauma hozza össze, mivel az orvos és a lány is elveszítette családját a háború alatt. A két ember túlságosan is közel kerül egymáshoz (a lány Aldóhoz költözik) egy olyan sötét korszakban, amelyben az egyén privátszférája nemhogy nincs biztonságban, de nyitott könyv a hatalom számára.

A magyar filmtörténetben nem ritka, hogy az alkotók melodrámai szituációban, szerelmi történeten keresztül mutatják be a diktatúra működésmódját. A hatvanas évek történelmi drámáinak az volt a stratégiája, hogy az ötvenes éveket a közelmúlt lezárt részeként, sötét epizódjaként ábrázolták (Kósa Ferenc: Tízezer nap, Fábri Zoltán: Húsz óra, Szabó István: Apa – Egy hit naplója), és a cselekmény végén a jelen, a Kádár-korszak ehhez képest tűnhetett fel kedvezőbb színben. Herskó János Párbeszédében viharos szerelmi kapcsolaton keresztül mutatta be a közelmúlt történelmének gyors társadalmi-politikai változásait, és a nyugvópontra jutott viszony mintegy a kádári konszolidációval harmonizált. Bacsó Péter A tanúja által felvezetett, a hetvenes évek végén kibontakozó ötvenes évek-filmciklus darabjai (Kovács András: A ménesgazda, Gábor Pál: Angi Vera, Bacsó: Tegnapelőtt) viszont már kizárólag a Rákosi-korszakkal foglalkoztak, és gyakran rávilágítottak a kemény és a puha diktatúra közötti párhuzamokra. Ráadásul a nyolcvanas években készült filmek egy része egyenesen az 1956-ot követő évekről szól. Az Egymásra nézve (rendezte: Makk Károly), a Kiáltás és kiáltás (rendezte: Kézdi-Kovács Zsolt) vagy a Tüske a köröm alatt (rendezte: Sára Sándor; a film ugyan a „jelenben”, 1987-ben játszódik, de egyik negatív hőse egykori pribék) olyan társadalmi melodrámák, illetve szerzői thrillerek, amelyekben a kádári elnyomó hatalom képviselői lehetetlenítik el a szerelmi kapcsolatokat.

Habár az Akik maradtak ez utóbbi vonulathoz köthető, mégis máshová helyezi a hangsúlyokat, és a (melo)drámai hangvétel helyett inkább lírai hangot üt meg. Nagyjából a játékidő feléig még csak sejteni sem lehet, hogy az ötvenes években járunk, legalábbis ha pusztán a két főhős között kibontakozó kapcsolatra figyelünk. Aldó és Klára nem foglalkoznak a lezárt és folyamatban levő történelemmel, mindkettőjüket csak annyiban érdekli a múlt és a jelen, amennyiben szeretteik elvesztésének traumája gyötri őket. Klárának látomásai és álmai vannak szüleiről, Aldó viszont magába fojtja bánatát, és csak a karaktert zseniális visszafogottsággal megformáló Hajduk Károly arcrezdülései, kézremegése vagy óvatos ölelései sejtetik, hogy neki is nagyon hiányzik a szerető család.

A kettejük között kibontakozó viszony korokon felül tabunak számít a nagy korkülönbség és a lány kiskorúsága miatt, amivel az erkölcsi tartását végig megőrző Aldó is tisztában van (Klára a cselekmény elején még nem annyira). Akár hetven éve, akár manapság, Aldót valószínűleg már azért (tévesen) liliomtiprással vagy „pedofíliával” vádolná egy rosszindulatú szomszéd, mert a lány nála él (ennek hangot is ad az egyik karakter). A kényes téma miatt félő volt, hogy Tóth Barnabás átlép egy bizonyos erkölcsi-morális határt, de rendkívül jól vette ezt a nehéz akadályt, és ahogy halad előre a cselekmény, úgy értjük meg fokozatosan, hogy a főhősök kapcsolata korántsem egyszerűen „deviáns szerelem”. Főleg, hogy a játékidő utolsó harmadában mindketten nyitnak kortársaik felé: Aldó egy negyvenes nővel jár kávézni, Klára pedig tánciskolába megy, és ott ismerkedik meg a tizenéves Pepével.

Világossá válik, hogy a főhősök kapcsolata sokkal összetettebb annál, mint amilyennek elsőre tűnik. Tóth Barnabás nyilatkozatai szerint a történet lényege a traumafeldolgozás, a kölcsönös, lelki értelemben vett gyógyítás, ami univerzálissá teszi az Akik maradtakot, hiszen trauma lehet egy súlyos betegség vagy baleset is. A lényeg, hogy a traumafeldolgozáshoz lelki társra van szükség. Ez az, ami a háború után Aldónak és Klárának sem adatott meg, és lelkük sebei miatt különböző módon, de elzárkóztak a külvilágtól és a kapcsolatteremtéstől. Viszonyuk túlmutat azon, hogy egy 15 éves lány és egy negyvenes nőgyógyász férfi együtt élnek és egy ágyban alszanak. Kapcsolatuk több a szerelemnél: lelki terápia, amely megnyitja számukra az utat a többi, társra vágyó, magányos és elszigetelt ember felé is.

Persze Tóth Barnabás felveti annak a lehetőségét, hogy a főhősök között valódi szerelmi kapcsolat bontakozzon ki. Az egyik jelenetben az éjszaka kellős közepén az a bizonyos fekete autó megáll a főhősök lakása előtt, és Aldó tudja, hogy akár érte is eljöhetnek, így pánikjában felkészíti Klárát, hogy mit kell tennie, ha elviszi a politikai rendőrség. A lány kétségbeesésében megöleli, megcsókolja a férfit, és a megrettent Aldó bátortalan csókokat ad lelki társa fejére, nyakára, arcára. Ám miután elül a veszély, a következő naptól kezdve igyekszik még nagyobb távolságot tartani a lánytól (például már nem engedi, hogy mellette aludjon), továbbra is megőrzi erkölcsi tartását. Nem lehetnek egymáséi, de egymás nélkül nem tudnának továbblépni a jövő felé, és képtelenek lennének egészséges emberi kapcsolatokat kialakítani.

Tóth Barnabás rendkívül érzékenyen és komplex módon mutatja be ezt a ma is kényes, univerzális témát, ennek köszönhetően az Akik maradtak líraiságában is csendes tragédiává érik a cselekmény végére. Hiszen hiába jutunk el 1953-ig, hiába halt meg Sztálin, és kezdődhet meg az olvadás, attól Klárát, de még inkább Aldót visszatartja nemcsak a társadalom véleménye, hanem a lány kiskorúságából, majd később – miután már betöltötte 18. életévét – a leküzdhetetlen korkülönbségből fakadó erkölcsi aggály. Tóthot ennyiben érdekelte a történelem, tehát két okból fontos a korszak. Egyfelől, mint azt a megidézett jelenet is példázza, az elhatalmasodó diktatúra olyan szélsőséges lelkiállapotokba taszítja az embereket, amelyek kizökkentik az egyént komfortzónájából, és olyan dolgokra kényszerítik, amelyeket korábban nem tett volna meg. A „fekete autó” és az internálás rémképének hatására nyílik meg Aldó, és önmagának is beismeri, hogy Klára több számára, mint „gyerekpótlék”. Másfelől Tóth Barnabásnál a történelem folyamatai inkább kontrasztban állnak a kapcsolat alakulásával, illetve a szerelem kibontakozását gátló permanens, univerzális normákkal. Aldó és Klára tragédiája nemcsak az, hogy a holokauszt elvette tőlük szeretteiket, és kénytelenek elviselni az ötvenes évek Rákosi-terrorját, hanem az is, hogy akkor találkoztak, amikor a lány még csak épphogy elindult a nővé válás és a lelki érés útján, tehát nem alkalmas komoly férfi-nő kapcsolatra. Mivel az említett éjszakát leszámítva egyikük sem mer továbblépni a másik irányába, így egyszerűen elmennek felettük az évek. Amikor a lány betölti a 18-at, és nem lenne morális, illetve jogi akadálya kapcsolatuknak, már Klára is, Aldó is más partner mellett kötelezték el magukat. Igaz, amikor kettesben maradnak, arcrezdüléseik, tekintetük elárulja, hogy szerelmük lángja évek múlva is ott pislákol lelkük mélyén. Vagyis a politikai rendszer egyik napról a másikra megváltozhat, az ember viszont nem képes ilyen gyors változásra kényszeríteni saját belső, érzelmi világát.

Persze az Akik maradtakban is megjelennek az ötvenes évek-filmek tipikus karakterei, így például Klára egyik szigorú tanárnője, aki beleavatkozik kapcsolatukba, és számonkéri a lányt, hogy miért feküdt a férfi ölében egy délután a Margitszigeten. Ám erre a karakterre, erre az epizódra is csupán azért volt szükség, hogy ezen a személyes síkon is kialakuljon a paranoia, a feljelentés rémképe a főhősökben (illetve inkább csak Aldóban, mert a kamaszlány annyira még nem érti, milyen korban él), ami olyan közel sodorja őket egymáshoz, hogy kénytelenek legyenek szembesülni elfojtott testi-lelki vágyaikkal. Egyébként a kemény diktatúrát Tóth Barnabás visszafogottan, ízlésesen ábrázolja, csak érzékelteti például a beszélgetések alkalmával a fiókokba zárt telefonok motívumán keresztül.

Az Akik maradtak bár történelmi film, valójában akármelyik korban játszódhatna, hiszen a lehetetlen szerelem témája örök, legfeljebb az akadályok lehetnek mások a különböző korszakokban. Ezért is merülhet fel, hogy miért nem jelen idejű a sztori, ám ezt a kötekedő kérdést csak az ördög ügyvédje sugallja. Tóth Barnabás jó értelemben érzelmes, megindító emberi történetet mesél el, amely ugyan a holokauszt után és az ötvenes években játszódik, ám olyanok számára is befogadható, akik nem ismerik a magyar történelmet és az itt élők közös sorsát (a rendező állítása szerint a coloradói Telluride Filmfesztiválon egy Irakot megjárt veterán azt mondta neki, hogy ez a film gyógyír az ő lelki sebeire is). Az Akik maradtak teljes mértékben megérdemli, hogy nemcsak moziforgalmazásba kerül (mivel a Magyar Média Mecenatúra-program támogatta, eredetileg tévéfilmnek készült, de a Magyar Nemzeti Filmalap felkarolta), hanem az Oscar-jelölésre is számíthat, hiszen Magyarország ezt az alkotást nevezte a 2020-as Oscar-gálára.