Tavaly decemberben volt 70 éve, hogy az ENSZ elfogadta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát. Nemzedékem meghatározó élménye volt az Illés együttes 1971-ben megjelent cím nélküli, úgynevezett „Fehér album”-a, melynek „A” oldalán a Human Rights témának szentelt oratórium található. Az oldal hat száma közötti átvezetésként, illetve az első, Bevezető című instrumentális számban Mensáros László előadásában szemelvények hallhatók ebből a nyilatkozatból. Hogy e nyilatkozat létrejöttében, elfogadtatásában milyen szerepe volt Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök özvegyének, Eleanor Rooseveltnek, arról a Pécsi Nemzeti Színházban Sólyom Katalin által, a 70. évfordulón színre vitt – és azóta is játszott – monodrámából kaphatunk képet. De nemcsak arról, hanem – ahogy az előadás címe nevezi – Eleanor addig vezető útjáról.

A darabot az oregoni Sharon Whitney írta, aki több formában, műfajban is feldolgozta Eleanor Roosevelt életét: fiataloknak szóló életrajzban (New York, Franklin Watts, 1986), csoportjátékra épülő ifjúsági színdarabban (New Orleans, Anchorage Press, 1991) és ebben a monodrámában, amelyet az Egyesült Államokban Jane Van Boskirk színésznő vitt sikerre, és amelynek eredeti címe, „Everything I ever did was always accomplished across a barrier of fear”, azaz „Mindazt, amit valaha tettem, a félelem gátján átlépve értem el”.

Hogy ez a cím mennyire találó, és mennyire nem csak a darabírónak Eleanorról kialakított képe, azt az is jelzi, ha kézbe vesszük Susan Cain Csend – a hallgatás ereje egy harsány világban (Budapest, Háttér Kiadó, 2016) című kötetét, amelynek egyik fejezete Eleanor Roosevelt életének néhány meghatározó epizódjával foglalkozik, amelyek ugyanezt a habitust és mentalitást igazolják. Cain könyvének az elnöknéről szóló fejezete azt a címet viseli, hogy „Franklin politikus volt, ám Eleanorból a lelkiismeret szólt”.  Mint Cain írja, „ő volt Franklin tanácsadója és lelkiismerete”.

A monodráma életútösszegző visszatekintés, amely bemutatja a családi hátteret, a korai árvaságot (8 éves, amikor az anyja, 10, amikor az apja meghal), az angliai internátusban eltöltött éveket, a Franklinnel való megismerkedést, amikor a férfi 20, a nő 19 éves. Aztán a házasság első szakaszát, mely alatt Eleanor hat gyermeket szült, majd a férj 1917-től egész életre szóló kapcsolatát egy másik nővel, melynek dacára az asszony nem lép ki a házasságból. 1921-ben a férje lebénul, 1933-tól 1945-ig lesz az USA elnöke, s Eleanor a First Lady. Ő az első ebben a pozícióban, aki sajtótájékoztatót tart és rádióműsorokban szerepel. Férje halálát követően lesz – 1946-tól 1953-ig – ENSZ diplomata. 1962-ben, 78 évesen hunyt el.

Az elbeszélés retrospektív nézőpontja miatt fontos hitelesítő mozzanata az előadásnak, hogy a szereppel korban harmonizáló színésznő viszi színre Eleanor Roosevelt monológját. Sólyom Katalin mindvégig sajátos feszültséget, oszcillációt teremt azzal, hogy lebegteti az eljátszott szerep és a saját karakter közötti megfelelést és különbséget. Amikor színre lépve megszólítja a közönséget, nem eldönthető, hogy kit is hallunk, a színésznőt-e, avagy a szerepet. Ebből a kettősségből észrevétlenül mozdul át a szerep irányába, amikor már azt vélhetjük, hogy itt kizárólag a történelmi (és megformáltsága miatt egyúttal bizonyos mértékig fiktívvé tett) alak az kizárólag, aki beszél, ám minduntalan ott sejlik a színésznő személyes hitelesítő dimenziója, a saját pályafutásnak és megélt életútnak a rebbenéseken is átsütő ereje.

A játéktéren csupán néhány kellék látható. Az előadás terét szőnyeg jelöli ki, rajta középütt egy kerek asztal, mögötte fotel. Jobbra hátul egy állófogas, rajta kalapok, a fogastól jobbra, kissé előrébb állólámpa nagy ernyővel. A szőnyeg által kijelölt tértől balra áll egy szónoki pulpitus, melytől balra kijjebb egy portrékból álló tabló látható, középütt az Eleanort alakító Sólyom Katalin képével, körülötte pedig Roosevelt asszony különféle élethelyzeteiben készült fotográfiákkal.

A bő egyórás előadás mintegy tucatnyi jelenetre tagolódik, melyekben Sólyom Katalin a jelenlét és a közvetlenség színházát teremti meg. Nekünk mesél, de a történeteket nem csupán halljuk, meg is idéződnek, apró gesztusokkal, intonációval, az arc rezdüléseivel. A sors egyszerre személyes és távlatos. A színésznő nagyon érzékenyen teszi átélhetővé azt, hogy egyfelől ez az egyedi sors egyúttal tipikus huszadik századi női sors is, egy átlagpolgár élete, másfelől, hogy – épp Eleanor esetében – ez a sors egyben összefonódik az Egyesült Államok történelmével és az elmúlt évszázad világpolitikai történéseivel. Ettől válik különösen izgalmassá az előadás, amely képes az egyéni női sorsnak ezt az összetettségét láttatni.

Ezáltal pedig reflektorfénybe állít egy olyan személyt, akinek életútja a megpróbáltatásokkal, sorscsapásokkal, küzdelmekkel, legyőzött gátlásokkal, a mindvégig képviselt erkölcsi tartással, az elesettek iránti folytonos szolidaritással átélhető példáját nyújtja egy hiteles, összetett személyiségnek. Aki, amikor Franklin menyasszonya volt, épp egy ideiglenes manhattani szegényszálláson önkénteskedett, ahol olyan gyerekek laktak, akik ablaktalan üzemekben napi 12-14 órában művirágokat varrtak. Mint Susan Cain említett könyvében írja: „Egy napon magával hozta ide Franklint, aki korábban el sem tudta volna képzelni, hogy emberi lények képesek ilyen nyomorúságos körülmények között élni”.

Innen jut(unk) el az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága vezetőjének tisztségéig. És ha a nyilatkozatra tekintünk – melynek elfogadási dátuma, december 10-e 1950 óta az emberi jogok napja –, akkor láthatjuk, hogy Eleanor Roosevelt egész életében ugyanazokat az erkölcsi elveket vallotta és képviselte. Alakjának, sorsának megidézése Sólyom Katalin előadásában színészi jutalomjáték, a letisztult, bölcs, tapasztalt művész ajándéka a közönségnek.