Jim Jarmusch zombifilmet forgatott. E mondatot ízlelgetve sokan megrökönyödhetnek, habár jobban belegondolva az amerikai függetlenfilm ikonikus alakja tulajdonképpen már vagy két évtizede kísérletezik a műfaji filmekkel, sőt az 1990-es évek közepe óta nagyjából minden második munkája valamilyen populáris műfaj meglehetősen sajátosan értelmezett változata volt. Tehát végül is annyira nem meglepő, hogy egy western (Halott ember, 1995), egy bérgyilkos- (illetve maffia-)film (Szellemkutya, 1999) és egy vámpírfilm (Halhatatlan szeretők, 2013) után egy újabb népszerű műfaj következett Jarmusch repertoárjában. Aki látta az új film trailerét, annak leginkább az tűnhetett fel, hogy a rendező (ismét) összeszedte kedvenc színészeit, zenészeit, olyan szereplőgárdát állítva össze, akiknek többsége külön-külön is elvinne a hátán egy mozit – Bill Murray, Adam Driver, Tilda Swinton és Steve Buscemi mellett még Iggy Pop és Tom Waits is szerepel (hogy csak a tényleg fontosabb és híresebb figurákat említsük) –, és, legalábbis az előzetes ezt sugallta, Jarmusch valamilyen ironikus, őrült komédiát készített a témából.

Azt persze senki sem várta Jarmuschtól (legalábbis én biztosan nem), hogy a The Dead Don’t Die „hagyományos” zombifilm vagy zombikomédia lesz, hiszen a rendező korábban említett munkáinak egyik jellemzője éppen az volt, hogy átvették ugyan a megidézett zsáner bizonyos kellékeit, de az adott műfajhoz kapcsolódó elvárásokat alig vagy egyáltalán nem teljesítették be. Például a Halott ember westernklisékbe bújtatott meditatív, metafizikai utazása vagy a vámpírfilm szerelmi története legfeljebb csak felvillantotta, majd radikálisan átalakította és erőteljesen ironizálta a műfajuk által felkínált sémákat és kronotoposzokat. Persze más kérdés, hogy a zombiműfaj is alkalmas-e erre, hiszen a zsáner 2000-es évek eleji virágzása során tulajdonképpen szinte minden sémát megmutatott és saját magát is számtalanszor ironizálta: maga a zombikomédia is egyfajta alműfaj lett, egy klasszikussal (Shaun of the Dead, 2004), egy hollywoodiasabb, kommerszebb, de sikeres darabbal (Zombieland, 2009) és igen sok gyenge utánzattal (amelyek felsorolásától inkább eltekintenék). Az utóbbi évtizedekben láthattunk már családi filmet és szerelmes történetet (Fido, 2006; Eleven testek, 2013), készült valóságshow zombisorozat (Dead Set, 2008), de megjelent például (szerintem egészen szellemes) túlélő kézikönyv zombiapokalipszis esetére és az eseményről szóló (természetesen fiktív) oral history beszámoló is (mindkettő Max Brooks tollából). Tehát felmerülhet a kérdés, hogy vajon mit tud kezdeni Jarmusch egy ilyen, alapvetően nem túl bonyolult kelléktárral rendelkező és ezért viszonylag gyorsan agyonhasznált és mára már elkoptatottnak tűnő műfajjal, mire használja a témát és a hozzá kapcsolódó kliséket.

A The Dead Don’t Die-t megnézve felemás érzésünk lehet. A történet lényegében nagyjából követi egy „átlagos” zombifilm narratíváját. Egy Centerville nevű kisvárosban furcsa dolgok történnek: állatok tűnnek el, emberek halnak meg, miközben a tévécsatornákon és a rádiókban valamiféle furcsa ökokatasztrófáról beszélnek. Nincs túlmagyarázva a dolog, nagyjából annyi derül ki, hogy a Föld tengely körüli forgásában keletkeznek zavarok, emiatt különös természeti jelenségek támadnak, de a televíziós és rádiós „szakértők” folyamatosan hangsúlyozzák: nincs ok az aggodalomra, nem is történt semmi kivételes, felesleges lenne pánikot kelteni. Közben persze hamar kiderül a dolog „mellékhatása”: a halottak kimásznak sírjukból, majd elindulnak oda, ahol korábban életük legtöbb napját töltötték, és hogy a műfaj legfőbb történetelemét is beteljesítsék, természetesen megesznek minden útjukba kerülő élőlényt (főként az embereket).

Nem hiszem, hogy e rövid tartalomismertető bárkinek meghozta volna a kedvét a filmhez: aki kedveli a műfajt, már sok-sok ilyen mozit látott, aki nem, azt pedig eleve nem érdekli. Persze vicces Iggy Popot zombiként látni, Bill Murray faarcú rendőrfőnöke és Tilda Swinton skót akcentusú temetkezési vállalkozó-szamuráj (!) figurája is ötletesnek tűnhet, ahogy a rendező korábbi filmje, a 2016-os Paterson óta már „bejáratott” Jarmusch-színésznek számító Adam Driver rendőralakja és Murray-vel alkotott párosa is jól működik. A film ügyesen építi fel a tipikus amerikai kisváros miliőjét – számunkra legalábbis tipikus, hiszen annyi filmben láttunk már hasonlót –, amelynek hétköznapjaiban a legrendkívülibb esemény egy-egy tyúklopási ügy. A legtöbb szereplő is ismerős lehet Jarmusch korábbi filmjeiből vagy más mozikból. A film tempója, persze, jóval lassabb, mint egy „szokásos” zombifilmé, a Jarmusch-féle meditatív, elidőző képsorok itt is megvannak, és a rendező sajátos humora is megmutatkozik. Több szinten is: egyrészt a szereplők sokszor túlhúzott, túlzottan sematizált vagy túlságosan is különlegessé tett karaktereiben – előbbire jó példa a Steve Buscemi által játszott rasszista farmer, aki, némi Donald Trump-i áthallással, „Keep America white again” feliratú sapkát hord, utóbbira pedig az említett Swinton-féle androgün szamuráj. Másrészt a szándékosan művi, mesterkélt párbeszédekben, amelyek közül ráadásul némelyik többször is megismétlődik: gyakori elem, hogy a szereplők (főként Murray, Driver és a harmadik rendőrt játszó Chloë Sedvick) maguk elé meredve, faarccal, kissé monoton hangsúllyal mesélik el az eseményeket. Mi több, tulajdonképpen senki sem lepődik meg semmin, a Driver játszotta rendőr az első gyilkosságnál közli, hogy szerinte ezek zombik, és mindenki szinte azonnal elfogadja a magyarázatot. Minden kiszámítható – kivéve, amikor nem (ezt a fordulatot, a Swinton karakteréhez kapcsolódó jelenetet nem mesélem el), ám ilyenkor a szereplők maguk hangsúlyozzák a dolog váratlanságát és logikátlanságát. Ez a megoldás pedig már a harmadik humorelemhez is sorolható: a folyamatos metaleptikus játékhoz, a „negyedik fal” állandó lebontásához, a filmből való kiszólogatáshoz. Ez is Driver és Murray karaktereinél működik erőteljesen: például az egyik jelenetben láthatjuk, ahogy a két rendőr visszaautózik az őrsre, és közben a rádióból a The Dead Don’t Die című Sturgill Simpson-dal szól. Egyikük kijelenti, hogy valahonnan ismerős neki ez a szám. „Persze, hogy ismerős, hiszen ez a főcímzene” – hangzik a válasz (valóban ez a szám szól a film az elején és még sok másik jelenet alatt is). Később megtudjuk, hogy Driver figurája olvasta a forgatókönyvet, míg Murray, a rendőrfőnök csak a saját jeleneteit, így a fiatalabb rendőr kezdettől fogva pontosan tudja, mi lesz a történet vége. Sőt, más filmekre is folyamatosan történnek utalások: Driver karakterét Petersonnak hívják (azaz majdnem úgy, mint a korábbi Jarmusch-filmbeli szerepét), és (emlékeztetve eddigi leghíresebb szerepére) csillagrombolós kulcstartója van. „Kiváló fikció” – jegyzi meg elismerően a Star Warsról a Swinton játszotta szamuráj (akinek alakja szintén ironikus idézet, hiszen egyszerre utal a zombifilmekben gyakran szereplő szuperharcosokra, illetve a Szellemkutya szamurájfigurájára).

Valahogy azonban mégsem működik a film humora. A poénok külön-külön általában jók, de éppen a hangsúlyozott mesterkéltség és a repetitivitás miatt egyszerűen „sok” lesz belőlük, sem a történetet nem erősítik, sem kizökkenteni nem tudnak – talán épp azért, mert folyamatosan ki akarnak zökkenteni, és egy idő után egyszerűen már nem funkcionál ez az effektus. A másik elem, amely végig jelen van a filmben, és erőteljesen kontraproduktív, a zombimotívum metaforikusságának hangsúlyozása. Az élőhalottak, mint mondtam, visszatérnek korábbi élethelyszíneikhez, és megpróbálják ugyanazt csinálni, amit azelőtt tettek: kávéznak, wifit keresnek, a férfiak barkács-, a nők divatüzletek, a gyerekek pedig édességboltok körül keringenek. Ez egyáltalán nem új motívum, a zombifilmek társadalmi allegória jellege már a műfaj klasszikusaiban is megvolt. George A. Romero első filmje, a műfajteremtő Night of the Living Dead (1968) többek közt a rasszizmus problémáját feszegette, a másodikban, a Dawn of the Dead (1978) című filmben pedig szinte ugyanaz a fogyasztói társadalom-kritika tematizálódik, mint Jarmuschnál: az élőhalottak korábbi szokásaikat követik, ezért sereglenek a film helyszínéül szolgáló hatalmas bevásárlóközpontba. Tehát a zombimotívum társadalomkritikai olvasata nemhogy nem újdonság, hanem a műfaj kezdetétől meglévő, már-már közhelyszámba menő elem. Ha ez nem lenne elég, a Tom Waits által játszott, afféle „rezonőrként” funkcionáló csavargó az utolsó jelenetet kommentálva nagyjából el is mondja, mit kell érteni a szokásaikat folytató élőhalottakon. A társadalombíráló elem más szinteken is működik: a kiváltó okban és a hozzá kapcsolódó médiadiskurzusban nem nehéz felismerni a klímaválság körüli nézeteket, a rasszista farmer szólamaiban (aki a zombikat a területére betolakodó menekülteknek hiszi) pedig Trump politikáját.

Jarmusch tehát egyrészt szabályosan végigmesél egy szokásos zombinarratívát, annak kötelező elemeit némi allegorikussággal fűszerezve meg, mindezt pedig furcsa, a történetből folyton kizökkentő humorral elegyíti. Sajnos egyik sem működik túl jól, sőt a különböző elemek a legtöbbször kioltják egymást. Végül eljön a teljes apokalipszis, a pusztulás megállíthatatlannak tűnik, a tébláboló főszereplők nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. „What a fucked-up world!” – hangzik a film utolsó mondata, a csavargó-rezonőr szájából, mintegy összefoglalva az eddigieket és a történet lényegét. Még ha nehezen tudnánk is vitatkozni a kijelentéssel, az mindenesetre biztos, hogy Jarmusch korábbi filmjeiben sokkal jobban ábrázolta ezt. És reméljük, még fogja is.