Az ELTE-n szervezett háromnapos nemzetközi konferencia Contemporary poetry, the media and mass culture címmel nem kevés tétet vállalt. Egyrészt egy háromnapos konferencia angol és francia nyelvű előadásokkal már önmagában is megterhelő, másrészt az összejövetel hat ország tizenkilenc kutatójának részvételével zajlott. Egy ilyen konferencián megvan annak a veszélye, hogy az előadók javarészt elbeszélnek egymás mellett, mindegyikük a saját témájába merül, és nehéz igazán konfrontálódni. Ezen a hétvégén azonban kifejezetten a konfrontáció és a kényelmetlenség vált hívószóvá. A résztvevők nem féltek feltenni tudományos keretek között olyan kérdéseket, hogy a költészet milyen platformokon tud még megmaradni önmagánál, hogy egy költő eladhatja-e a saját testét performanszként, vagy hogy van-e értelme közéletileg elköteleződni, ha az Iszlám Állam is versben küld üzeneteket. A költészet társadalmi reflexióján túl visszatérő kérdésként a nyelv és a költő személyének átjárhatósága jelent meg az előadásokban, nagy hangsúlyt fektetve a hangzó és a vizuális költészetre – azon belül például Bernard Heidsieck, Richard O. Moore vagy Kenneth Goldsmith munkásságára.

A konferencia Vincent Broqua, a Paris 8 Egyetem oktatójának plenáris előadásával nyitott, aki többek közt Anne Waldman amerikai költő francia fordítója. Broqua előadása megalapozta a hétvége gondolatmenetét: olyan kérdéseket tett fel, hogy a közvetített költészetnek milyen a viszonya a jelennel, hogyan fogalmazza magát újra a költészet különböző médiumokon keresztül és mit tesz vele a kommercializálódás – hogyan reagál a tömegmédia fogyasztói kihívásaira. Broqua szerint a festők és a költők képesek elsőként reagálni a társadalomban előálló folyamatos kihívásokra: Blake például előbb reflektált a korban az órahasználat elterjedésével megjelenő társadalmi idő kérdésére, mint Newton. Ugyanakkor az, hogy a média mindenhova beszivárgó jelenlétére költők reflektálnak, megbéníthatja a politikai cselekvést is: Gil Scott-Heron The Revolution Will Not Be Televised című szövege pontosan írja le azt a folyamatot, ahogy verbalitásunkat, az akusztikus és a vizuális tereket is akarva-akaratlanul áthatja a digitalitás mint közvetítő- és a média mint szerep- és társadalomformáló közeg. Kevés jobb példa van az ebbe való teljes belesimulásra, mint az instaköltészet. A konferencián izgalmas megfigyelni, ahogyan a külföldi szakemberek Erdős Virág nagyon is insta, mégis nagyon politikai költészetére reagálnak. Nagy érdeklődés övezi Füzi Péter Tandoriról szóló előadását is. Ezeket a költőket, de persze általában a digitalizációra reagáló alkotókat, senki nem félti attól, hogy a számítógép egyszer csak beszippantja őket. Ez a fajta költészet nem a vészmadárságról, de nem is egy új ember- vagy költészetkép megalkotásáról szól, hanem az azzal való munkáról, ahogy a költői kifejezésmódokban a virtualitás elnyeri önálló szerepeit, akár eszközként, akár valami olyannak a felmutatásaként, ami a saját maga ambivalenciájával lép párbeszédbe.

Célia Galey előadása állította elénk ennek iskolapéldájaként Goldsmitht és Brion Gysint. Gysin a nyelv transzparenciájának képzetét a rádión keresztül dekonstruálja, hangját a tömegmédia megszokott frázisaival keretezi, vagy éppen mechanikusan ütemes lövéseket vesz fel, amiket a rádió dobolásként szűr meg – hol tűnik el a reprezentálhatóság, a tévében-rádióban mondott hírek faktualitása, a költő hangja?

Olivier Brossard és Fülöp Erika előadásában a költő filmen megjelenő képe állt a középpontban. Brossard főképp Richard O. Moore USA: Poetry címmel vetített 1966-os tévésorozatáról beszélt, érdemlegesen elemezve az Anne Sextonnal készült részt, azt, hogy miképp teremthet egy ilyen közvetlen kapcsolat lehetőséget a költői léthez való közeledéshez: film egy költőről, aki megnézett egy filmet, ami elindította őt a költészet felé. Ugyanakkor fontos, hogy a költő a mozivásznon poétikai testté is válik: a pillanat, amikor a nyelv fizikalitása hangsúlyosabbá lesz, mint gondolati mivolta.

A pénteki napon több izgalmas pillanat is akad, főképp, hogy Japántól Québecen keresztül Magyarországig mindenféle előadói perspektívával volt dolgunk. Az amerikai objektivizmus megjelenése a francia Jeunes Écrivains weboldalán éppolyan társadalmi fúziókat mutat a költészetben – csak épp nem területileg, hanem társadalmi rétegeket illetően –, mint a New Brunswick-i francia kisebbség művészeti önmagára találása az online irodalmi térben.

A konferenciához kapcsolódó irodalmi est beszélgetése is érdekes volt. Erdős Virág és Cécile Mainardi elgondolásai a költészetről látszólag hasonlók, azonban a költők párbeszéde során válik igazán szembetűnővé a magyar költészeti tér átpolitizáltsága: bár a sárgamellényes tüntetéseken vannak költők, akik a verseiket tartják transzparensként, a francia tüntetési kultúrától messze áll a költő vátesz szerepbe helyezése. A költészet mint az ellenállás eszköze Mainardi számára nem tűnik annyira egyértelműen használhatónak, mint amilyen organikusan Erdősnél azzá alakul. Verseik mégis érthetően veszik fel a fonalat egymással Szatmári Zsófia és Seláf Levente fordításainak köszönhetően.

A társadalmi gyakorlat horizontját megnyitó tudáscserékre nagy szükség van az akadémiai közegben, még inkább arra a konfrontációra, amelyet ez a konferencia magára vállalt. Diszkontinuitás a hagyományban, a költőiség mibenlétében, a reprezentációban, ugyanakkor kontinuitás a reflexióban, a költészet demitizálásában.