Megvolt az első esti felolvasás, elfogyott a sör, este kilenc, az észtekre várunk. Mindenki éhes. Krišjānis Zeļģis elmeséli, a tipikus észt vicc mindig arra fut ki, hogy az észtek mennyire lassúak. És észt oldalról a lett vicc, kérdezek vissza. Az arra, hogy nekünk hat lábujjunk van. Nem értem, mondom. Én sem, válaszolja. Észt humor, teszi hozzá.

Az észtek végül nem jönnek, keresünk egy éttermet, én pedig Szergej Timofejev mellé kerülök, aki rigai, de oroszul ír. Fröccs, gulyás. Kérdezem, próbálta-e már lettre fordítani saját magát, azt mondja, soha, hiába beszél lettül, az egy teljesen más viszony a nyelvhez. Meg azt is, hogy nagyon sok izgalmas orosz irodalom születik manapság Oroszországon kívül. Hogy talán főleg ott születik. Politika. A magyar boroktól lassan eljutunk idáig, én pedig rájövök, hogy mindegyikük a Szovjetunióban született. Aztán valamelyiküktől elhangzik az a mondat, hogy kicsit aggódnak értünk.

Inga Gaile később arról mesél, hogy járt egyszer Dél-Amerikában egy költészeti fesztiválon, ami elég vicces volt, mert szinte mindenki csak spanyolul tudott, ő viszont éppen azon a nyelven nem beszél. De azt mondták neki, elég jól sikerült a kötete spanyol fordítása. Mikor fordítottak vajon utoljára komplett magyar verseskötetet spanyolra? Mikor járt utoljára magyar költő dél-amerikai fesztiválon?

Hogy találjak valamit, ami náluk sem tökéletes, megkérdezem Giedrė Kazlauskaitėt, meg tud-e élni az írásból. Hátha ebben nem lesz nagy különbség. Azt válaszolja, hogy nem, mellette szerkeszt, meg kritikákat ír. Így meg tud élni, igaz, utazásra nem nagyon marad. De, mosolyog, arra itt vannak az ilyen lehetőségek. Önnön farkába harapó káröröm.

Kérdezem is Szkárosi Endrét másnap este, hogy honnan jött az ötlet, hogy a Szépírók Társasága megszervezze ezt a fesztivált. Azt mondja, járt Tallinban egy szerzői jogi konferencián, és nagyon tetszett neki a hely, a pezsgés, onnan. És hát, hogy keveset tudunk ezekről az irodalmakról, teszi hozzá. Kétségtelenül igaza van. Mondj egy litván királyt! (Báthory István erdélyi fejedelem, aki lengyel királyként 1576–1586 között Litvánia nagyfejedelme is volt.) Ennek ellenére még a lett és litván versek is közvetítőnyelv nélkül fordultak magyarra, és remek dolog, hogy most már van egy kiskönyvnyi kortárs balti költészet magyarul, Krasztev Péternek, Lengyel Tóth Krisztinának, Márkus Virágnak, Timár Bogátának és Tölgyesi Beatrixnak köszönhetően.

Később, ahogy sétálunk az étterembe, kérdezem Krišjānist és Marius Burokast, hogy mennyire bevett szokás lett költőket litvánra fordítani és fordítva. Érdekes módon jobban látjuk, mi zajlik az észt költészetben, mint a litvánban, válaszolja Krišjānis. Nem, mi nem, mi azért elég sokat tudunk rólatok, mondja neki Marius. És tényleg. Ülünk a vacsoránál, közös ismerősökről beszélgetnek. Észtek, lettek, litvánok angolul, egyik sem érti a másik anyanyelvét. Meg egy kortárs lett szerzőről, akinek nem tudom kivenni a nevét, de rajtam kívül mindenki ismeri. Sőt szereti vagy nem szereti. Közben amíg Kalju Kruusa pálinkakóstolót rendel a gulyáslevese mellé, Kristiina Ehin visszaküldi a borjúszeletét és kér egy teát, mintegy prezentálva, miért nem lehet általánosságokban beszélni az észt költészetről.

Később Marius megkérdezi tőlem, melyik szomszéd ország irodalmát ismerik leginkább a magyarok. Hát, mondom, én a románt, mert negyedrészt magam is az vagyok, de nem merem bevallani, hogy talán egyiket sem. Na, válaszolja, erről a két irodalomról semmit nem tudok. Egyáltalán semmit.

Nem csodálkozom. Például az észteknek van félévente megjelenő angol nyelvű irodalmi magazinjuk, meg egy honlapjuk tele infókkal az észt kortárs írókról. Tehát mondjuk azt, hogy Maarja Kangro hány nyelven olvasható és hol, itt meg tudom nézni. Ilyesmi a letteknek is van.

Nem csodálkozom, mert mindkét este én vagyok az egyetlen az asztalnál a magyar résztvevők közül.

Nem csodálkozom, mert 2019 előtt évekig egyetlen nemzetközi költészeti fesztivált sem rendeztek Magyarországon. Márpedig ha nincs fesztivál, nincs nemzetközi kapcsolatrendszer. Hál’ istennek idén már kettő volt, és egy még lesz, szóval térjünk vissza a dologra öt év múlva.

És hogy addig is mi a tanulság? Isten óvja a szerzői jogi konferenciákat.