Manapság egyre érdekesebbé válik a másság. Persze végül is minden valamirevaló történet a különbözőségével válik kiemelkedővé, de napjainkban a másság felmutatásához inkább valamiféle kulturális-társadalmi tét kapcsolódik. A kivételesség alapja nem feltétlenül a tehetség, sőt sokszor inkább bizonyos betegségek, peremhelyzetek, amelyek aztán közösség- és társadalomformálóvá válnak (gondoljunk csak a különböző betegséggel élő személyek motivációs előadásaira). Különösen érdemes megfigyelni, hogy milyen sok olyan médiatermék van, amely kifejezetten ezeket a hullámokat meglovagolva (is) ér el sikereket. Nem is kell messzire visszatekintenünk, hogy rögtön egy ilyen filmmel találkozzunk: Guillermo del Toro A víz érintése (The Shape Of Water, 2017) című Oscar-díjas filmjének főszereplője néma. A populárisabb filmek közt is találunk hasonlókat, melyeket általában a kíváncsiság, a különbözőségtől való tartás és a gondolatával való játék ihletett; ilyen például M. Night Shyamalan néhány legutóbbi filmje. A Széttörve (Split, 2016) fő karaktere egy olyan férfi, akinek a disszociatív identitászavara miatt huszonhárom különböző személyisége van. E szereplő felbukkan a következő, több Shyamalan-filmet összefogó folytatásban, az Üvegben (Glass, 2019) is, ahol a másság kérdését hőstörténetbe csomagolják. Magyar viszonylatban is a közelmúltból kerül elő egy fontos példa: Till Attila Tiszta szívvel (2016) című filmje a testi és szellemi fogyatékosságot tematizálja úgy, hogy egy maffiatörténetbe integrálja.

Amellett, hogy a fenti filmek szórakoztatnak és a különbözőség izgalmát is adják, más funkciójuk is van: az érzékenyítés. Az Asperger-szindrómát feldolgozó Turnén az Asperger’s Are Us (On Tour With Asperger’s Are Us, 2019) című mini dokumentumfilm-sorozat is egyszerre vállalkozik arra, hogy bemutassa a főszereplők betegségét, valamint – éppen e szereplők foglalkozásából adódóan – szórakoztasson. A hat félórás részből álló széria alapja egy 2016-ban készült film (Asperger’s Are Us, 2016), amely az itt is szereplő négytagú humorista társulat megalakulását dolgozza fel. Az új dokumentumfilm-sorozatban ennek a csoportnak a boldogulását láthatjuk, amint egy húsz előadásból álló turnéra indulnak Amerikába. Az Asperger-szindróma, mely az autizmus egyik formája, nem új téma a vásznon. A szindróma tünetei általában a magas intelligencia, a nehéz társadalmi beilleszkedés, a görcsös szabálykövetés és az egyéni szokásokhoz láncoltság. Autizmussal találkozunk az Esőember (Rain Man, 1988), a Ben X (Ben X, 2007), a Temple Grandin (Temple Grandin, 2010) című filmekben vagy A híd (Bron/Broen, 2011–2015) című sorozatban is. A legtöbb ilyen témájú mozi arra törekszik, hogy a színészeken keresztül bemutassa az adott betegséget. Sok esetben ezeknél a filmeknél már a téma meghatározza a nézői viszonyulást, hiszen a hátránnyal élők megjelenítése miatt maguk a filmek ritkán részesülnek túl erős kritikában, ritkán merik a bírálók kimondani, hogy az érzékenyítés eszköze többnyire valamilyen giccses, hatásvadász narratíva. 

Az előbb említett túljátszott kerettörténetre vagy a szindróma didaktikus bemutatására nincs szükség az Asperger’s Are Us esetében, hiszen tagjai valóban Asperger-szindrómásak, mi több: túllépnek a nehézségek bemutatásán és az érzékenyítésen, egészen a befogadásig merészkednek. Ez a széria arra vállalkozott, hogy eloszlassa a sztereotípiákat az autizmussal kapcsolatban.

A négy főszereplő, Noah, New Michael, Ethan és Jack nagyon különböző személyiségek, őket azonban nemcsak az Asperger, hanem a barátságuk is összeköti. Mégis több problémába ütköznek a turné során, mint ahogy hitték: az együttélés lakókocsiban, a rosszul sikerült előadások, a másik szindrómájának tolerálása úgy, hogy közben mindegyikük saját magával is küzd. A szituációkat – talán éppen a helyzet adta komikum miatt – általában humorral ütik el. Például Jack mindig elkésik a megbeszélt találkozóról, habár tudja, hogy ez mindenkit nagyon bosszant. Noah szerint „Jack késése Aspergeres probléma. A változástól való irtózás is Aspergeres tünet, tehát ezek teljesen ellentétesek. Ezért nem lenne paradicsom egy Aspergeresek lakta sziget.” A dokumentumfilm-sorozat szervező eleme két fő szál váltakozása: az utazás és az előadás. Mivel e kettő nem sok izgalommal kecsegtet, a néző figyelme hamar átterelődik olyan belső történésekre, melyek kiemelésére a széria nem is feltétlenül vállalkozik. Ilyen például a Asperger-szindróma megmagyarázása, bemutatása – más ilyen témájú filmben általában közvetlenül elhangzik, hogy mi a betegség, mik a tünetei. Itt nem erről van szó – az alakuló események egyértelművé teszik, a képi világ pedig csak néha árulja el a fiúk tüneteinek megjelenését (például az összefont karok közül a nem látszó ujjak morzsolgatása arra utal, hogy habár a szereplő igyekszik szociálisan tartani magát, saját kényelme már rég nincs meg). Négyük közül két vezető karaktert lehet kiemelni, az egyikük Noah, a másik New Michael. Noah tulajdonképpen a vezető a társaságban, ő az, aki a legkomolyabban irányítja az út alakulását és igyekszik a leggyorsabban megoldani a szindrómából adódó problémákat (és azokból van bőven). New Michael a humoristacsoport kvázi kreatív alkotója. Az ő személyisége egyébként is érdekes: négyük közül ő feszegeti leginkább a határait, irtózása ellenére ő lép ki a legtöbbször a komfortzónájából, méghozzá rendkívül sokféle módon. Például Kate Bushnak öltözik és másokkal táncol egy réten, vagy tudatosan alkoholt fogyaszt az előadások előtt, habár fogalma sincs, milyen hatással van rá. Ezek mellett a legkomolyabb kijelentéseket teszi a társulat céljairól is, olyan gondolatokat fogalmaz meg, mint hogy „nehéz folyamatosan arra gondolni, mit tehetek a spektrumzavarosokért. (…) Az emberek teljesen félreértik. Az Asperger nem valami szörnyű dolog, amit gyógyítani kell. Nem arról van szó, hogy nézzétek ezt a négy fiút, azt bizonygatják, hogy az autisták viccesek tudnak lenni. (…) Miért feltételez valaki ilyesmit? Ez nem olyan furcsa. Fontos dolgot csinálunk, de az nem teljesen párhuzamos a művészi karrierünkkel.”

Az előadások, melyek Amerika több nagyobb városát is érintik, néha sikerrel, néha kudarccal zárulnak. Van, hogy teltház fogadja őket és tapsvihar, van, hogy csak tíz ember vesz jegyet a műsorra. Ám a csoport célja, a létezésükből adódó kettősség a fellépések felépítését is jellemzi. Mivel tisztában vannak vele, hogy sokan azért nézik meg őket, mert kíváncsiak az Aspergerre, a nézők minden előadás végén kérdéseket tehetnek fel nekik bármivel kapcsolatban. Ekkor jelenik meg a szórakoztatási cél mellett a másik faktor, az érzékenyítés. Habár a legtöbbször sokkal inkább a munkáról, turnéról nyilatkoznak a szereplők, vannak esetek, amikor a cselekmény akaratlanul is előhívja azt, hogy saját Aspergeres életükről is beszéljenek. Ethan például, aki a leginkább ügyel a szabályokra, gyakrabban nyilatkozik félelmeiről: „Ha van valami, amit nem szeretek abban, hogy Aspergeres vagyok, az a félelem, hogy másokkal kell beszélnem”.

Ez a rövid sorozat képes arra, amire az ilyen célú művek gyakran nem: művészettel érzékenyít. A másságot a maga valójában igyekszik megmutatni anélkül, hogy bármiféle különös történetbe vagy klisés sajnálatsémába csomagolná. A Turnén az Asperger’s Are Us nem a szerkesztettségével, megvalósításával emelkedik ki hasonló témájú társai közül, hanem azzal, hogy életszagúan mutatja be annak a folyamatnak a fontosabb pontjait, mely a sztereotípiáktól az Asperger-szindrómán át az előadó-művészet szeretetéig vezet. Mégsem lesz belőle hollywoodi hőstörténet vagy giccs, csak négy élettörténet, amely többet közvetít annál, mint ami valójában akar lenni.