„Magyar tenger ez a tenger”. Závada Pál Hajó a ködben című új regényének témája az a megállapodás, vagy inkább alku, amelynek értelmében a magyar gyáripar alapítójának, Weiss Manfrédnak a leszármazottai, örökösei: leányai, vejei, rokonaik – a korabeli politika által származásuk alapján zsidónak minősített család tagjai – 1944-ben elhagyták az országot. A németek által rendelkezésükre bocsátott repülőgépen. Cserébe a megszállók részére át kellett adniuk gyáraikat, családi birtokaikat, teljes vagyonukat. Mindez tehát a vészkorszak idején történt, amikor már javában folyt a zsidók deportálása, amely a megszállók és, sajnos, az őket kiszolgáló magyar hatóságok révén több százezer honfitársunk halálához vezetett. Ők azonban, a Weiss család tagjai, megúszták, mondhatja (mondta és mondja is) egy vádló hang, hozzátéve: mert elég gazdagok voltak ahhoz, hogy megvásárolják életüket. Meg hát a németeknek szükségük volt a hadiipar szolgálatába állított iparvállalatra. Ez volt a Becher–Chorin-féle paktum. Akik megkötötték: Kurt Becher SS-alezredes, illetve Chorin Ferenc, Weiss Manfréd veje, a zseniális gazdasági szakember, a család legtekintélyesebb tagja. Nézzük meg a dolgot közelebbről! Ha a paktummal kapcsolatos megállapítás a kölcsönös előnyökről igaz lenne (az említett vádló hang szerint igaz), akkor a Weiss családot két vádpont illethetné, illetve illetheti. Az egyik: kollaboráltak a németekkel, sőt, már korábban is ezt tették, hiszen a csepeli gyár addig is a németeknek szállította a repülőgépeket, s a megállapodással most nekik adták át gyáraikat. Nem a magyaroknak. A másik vádpont erkölcsi természetű: nem vállaltak szolidaritást „fajtestvéreikkel”. Cserben hagyták őket. A lényeget tekintve ezt állítja a vádló hang, amit a könyvben többek között Zsolt Béla képvisel. De egy alkalommal, más nézőpontból, Weiss Judit is ezt kérdezi a többiektől: „Tinektek eszetekbe sem jut, hogyan fogunk majd tükörbe nézni?”

Egy másik álláspont szerint azonban (s ez közelebb áll az én véleményemhez, aki ezt a jegyzetet írom, mint a fentebbi) mindkét vádpont, jórészt vagy egészében, cáfolható. Először is: a külkereskedelmet mindig a külpolitika határozza meg, ily módon a német piac szükségképpen adódott. Ráadásul a német megszállás kényszerhelyzetet teremtett, a szerződés tehát valójában zsaroláson alapult. Egyébként is a Becher-féle érdekkör, legalábbis formailag, csupán használatba vette a Weiss műveket (ha jól emlékszem: huszonöt évre) a tulajdonjog sérelme nélkül, míg a magyar változat mögött a hírhedt Göring cégbirodalom állt, sokkal szigorúbb feltételekkel. Más kérdés, hogy a háborús vereség egyaránt felülírta ezeket az elképzeléseket. Másodszor: ami a „faji” szolidaritás elmaradását illeti, én azt állítom – és most tudom, hogy leegyszerűsítve fogalmazok, de talán a lényeg sérelme nélkül –, hogy ez a család nem zsidó volt, hanem magyar. És tagjai többségükben keresztények. (Az elhurcolt Kornfeld Móric Kempis Tamásnak, a Krisztus követése szerzőjének lelkes és szakértő olvasója, Kohner Artúr számára pedig a kényszerű rejtőzésnek különösen fájdalmas következménye, hogy nem mehet szentmisét hallgatni.) De ne legyen félreértés: ha megtartották volna zsidó hitüket, magyarságuk akkor is tény maradna. Igaz, származásuk szerint, a kor embertelen logikája alapján zsidóknak minősültek, ám ezt a faji szempontot (tudjuk, hová vezetett) el kell vetnünk. Weiss Manfréd családja teljes egészében a magyar nemzetbe integrálódott, anyanyelvük, identitásuk magyar volt. Tehetségükkel felvirágoztatták a nemzeti ipart – az első világháború végén Tisza István azt mondta, hogy a magyar katonák hősiességén kívül csak Weiss Manfréd teljesítőképessége volt az, ami bevált –, s jelentős mértékben támogatták a magyar kultúrát, a Nyugatot, a Magyar Nemzetet, a Szekfű által szerkesztett és Bethlen által pártolt Magyar Szemlét. S mint hazafiak (és üzletemberek), mélyen átélték Trianon tragikumát. Munkásságuk eredményeként magyar nemességet kaptak, néhányan bárói címet, felsőházi tagok lettek, s ünnepeken díszmagyart öltöttek, s ez akkor nem puszta külsőségnek számított. Ezen kívül jó kapcsolatot ápoltak Bethlen Istvánnal, Kállay miniszterelnökkel, Keresztes-Fischer belügyminiszterrel és másokkal. (Különböző módon lehet értékelni, de megjegyzem azt is: Chorin Ferenc anyagilag támogatta portugáliai száműzetése idején Horthyt.) Ha tehát a szolidaritás elmulasztásának kérdése felmerül, az elsősorban úgy vetődik fel, hogy a magyar uralkodó osztály elmulasztotta azt, hogy megvédelmezze őket, a hozzájuk tartozókat. Ahogyan az ország sem védte meg, sőt kitaszította polgártársai egy részét. Ők, a Weiss család tagjai efféle mulasztással nem vádolhatók. Ha szükséges volt, a család segítette a védelemre szorulókat. Ezzel kapcsolatos a könyv talán legrokonszenvesebb szereplőjének, Weiss Juditnak a tevékenysége, aki Slachta Margit szerzetesnővérrel, a Szociális Testvérek Társasága alapítójával szemtanúként feltárta és dokumentálta a kőrösmezei deportálások szörnyűségeit, amikor kitoloncoltak s ezzel a biztos halálba küldtek ezreket. „Fölemeljük tiltakozó szavunkat, hogy hazánkban ilyen tömeges hatósági atrocitások történhessenek, és tesszük ezt mint emberek, mint keresztények és mint magyarok” – írta. A lelkileg összetört Weiss Judit nem is kívánt az alku által biztosított lehetőségekkel élni. Itthon maradt, és végső elkeseredésében öngyilkos lett.

Závada Pál írói érdeme, hogy a könyve cselekményének középpontjában álló alkuval kapcsolatos vitába bevonja olvasóit. Velem is ezt tette. S én így látom ezt az ügyet. De mindenki foglaljon állást a maga olvasói élménye szerint.

Azért beszélek írói érdemről, annak ellenére, hogy a dokumentumok és a morális kérdések súlya kétségtelen, mert ez a könyv műfaját tekintve regény. A könyv centrumában álló Becher–Chorin-féle megállapodás jeleneteinek hatása, az olvasót a vitába bevonó ereje nemcsak azért olyan erős, sőt drámai, mert Závada terjedelmes forrásanyagot dolgozott fel, így, többek között, Fenyő Miksa és Heltai Jenő emlékiratait, akiket könyve szereplőivé is tesz. A szöveg ereje főként markáns epikus megformálásából következik, amelynek eredményeként a dokumentumok egy nagy ívű elbeszélő szerkezet szerves részeivé válnak. A tényanyagnak ezt az írói átlényegítését Závada a történelmi regény műfajának jóllehet kétszáz éves, ám ma is változatlanul működőképes modelljének alkalmazásával éri el. Ennek jegyében Weiss Manfréd családjának létező szereplői közé, a négy leány mellé beiktat egy fiktív ötödiket, Weiss Helént, valamint ennek férjét, Kohner Artúrt, s éppen ez utóbbit teszi könyve főhősévé, kiaknázva a fikciós térben felszabaduló epikus fantáziájának kreativitását. Kohner Artúr éppen dilemmáival, helyzetének, életének megoldatlanságaival, feleségéhez és szeretőjéhez, Valériusz Lolához fűződő ellentmondásos érzelmeivel válik alkalmassá erre a szerepre. Miközben a valóságban a rendkívül tehetséges és nagy tekintélyű Chorin Ferenc intézte az ügyeket. Ám éppen ez a súlypontáthelyezés és nézőpontváltás a kompozíció kulcsa, miáltal az elbeszélésnek a valóságos történések adnak epikus hitelt. Erre a tudatosan megszervezett kettősségre, vagy inkább úgy mondanám: polifóniára utal a Magvető Kiadónál megjelent könyv külső borítóján látható kép; ez egy repülőgépet ábrázol, azt, amelyet az olvasó azzal a géppel azonosít, amellyel a család elhagyta Magyarországot. De a gép szárnyai fölött ott a cím: Hajó a ködben, amely egy – Radnóti Sándor által is megemlített – hasonló című Ady-versre utal. „Ködben ül a Tátra orma, / Ködben a paloták tornya / És itt és ott, néha-néha / Lobban egy picike fény / És megfeszül a vitorla. // Magyar tenger ez a tenger, / Vésszel, köddel, gyötrelemmel / Szeljük árját néhány százan: / Jaj, vajon mi lesz velünk?” A köd-motívum Závada regényének is alapképzete – „köd-ország Magyarország”, mondja a költővel –, amely rátelepszik a történésekre, a kedélyekre és a lelkekre, ahol nem adatik meg a Jó és Rossz közti választás lehetősége, mert csak a rosszabb és a kevésbé rossz, vagy annak tűnő között lehet dönteni. Aki ebbe nem képes belenyugodni, mint az életét szolgálatnak tekintő, tiszta lelkű Weiss Judit, az a halált kapja osztályrészül. Hasonló lesz a főszereplők sorsa is. Kohner Artúr és Lola sem utazik el a repülővel, s amikor Lolát a pribékek elhurcolják, a hasztalanul tiltakozó Artúr menyasszonyának nevezi szeretőjét, azt hiszem, életében először, s bizonyosan utoljára. Többé nem találkozhatnak.

Így jutunk el a keretes szerkezetű regény befejező jelenetéhez. Ennek középpontjában a Duna által elárasztott, s már nem létező sziget látomásos képe áll, amelyet – ez is jelképes – különös elhelyezkedése miatt Zsidó-szigetnek neveznek a térképek. Artúr látomásában a sziget emberekkel zsúfolt hajóvá változik (erre utal a könyv címe), majd eltűnik a ködben. Az ár ellenében.

(A szövegközi kép forrása: dunszt.sk)