Dékány Dávid első verseskötete, a Darwin Motel (2015) emlékezetes pályakezdetet jelentett. A hol indulatos, hol kimért szövegvilág valóságos szerelmi road movie-t vitt színre, amelynek pikantériáját az adta, hogy a szerelmesek bujkálása, rejtőzködése és a kapcsolatuk bizonyos vonásai („Valljuk be a motelszobát, / ahol a takaró alatt olyan állatfajok / bújtak szorosan egymáshoz, / amiknek nem lehet közös utódjuk” ‒ Botrány) gyanút ébresztettek a szereplők amúgy is lebegtetett nemét illetően. A jó érzékkel adagolt szenvedély és visszafogottság ‒ az első kötetekre jellemző túlzásokkal és szertelenségekkel együtt ‒ markáns viszonyt jelenített meg és hatásos költészetet eredményezett. Négy év elteltével itt a második kötet, és a Dolgok C-hez az első könyv szerves folytatásának tekinthető.

Legalábbis lehet így olvasni az egész kötetet, s ez esetben átfogó koncepció rajzolódik ki. A beszélő immár a másik nélkül teng-leng, ténfereg, nézelődik, de leginkább otthon „dekkol”. S közben az immár eltűnt másikhoz beszél, őt szólongatja, emlékeket idéz fel, képzeleg, mondatokat ötöl ki. Vad utazás és rejtőzködés helyett parkolópálya. Az új szituáció pedig tartogat meglepetéseket az olvasónak: például nem valamiféle fájdalmas, alig elviselhető elhagyatottság jelenik meg a könyvben, hanem a nyúlós idő és a túl tágas tér miatt tartósan beálló állapot, vagyis az unalom (lásd például: „Délben ébredtem. // Aztán 2-kor megint. // 3-tól esőszünetet akartam nézni, / de mindenhol csak teniszeztek” – Semmi). Mintha a beszélő annyira már eltávolodott volna a másik hiányától, hogy az ne legyen gyötrelmes (ad notam: „már nem sajog”), de még korántsem képes bármi mással foglalkozni, ha próbál is úgy tenni, mintha nem így volna. Jellegzetes versrészlet: „És semmi bajom, csak megszokásból remegek. / Nem azért látlak mindenkiben, mert hiányzol, / hanem mert ugyanolyan vagy, mint az összes többi” (Borderline). Ha így fogjuk fel a kötet alapszituációját, az összes verset ebből a perspektívából értelmezhetjük.

Ott van rögtön a kötetcím, amely többféle jelentést mozgósít. Adja magát, hogy C-t az előző kötetből megismert, most már csak megidézhető, távol lévő másikkal azonosítsuk. A cím ugyanakkor mintha rájátszana Petri nagy klasszikusára, a Magyarázatok M számára című kötetre. Csakhogy itt épp a különbség az érdekes: magyarázatok helyett csupán dolgok vannak, vagyis a helyzet értelmezése és értékelése helyett pusztán fennálló adottságok. És ahogy az olvasó sem a viszontagságok pontos okaira, sem a talán még a korábbi kötetből átörökített, de immár felbomlott viszony kudarcára nem kap magyarázatot, úgy a versek beszélője ezek hiányában csak mondatokat fogalmaz meg, általában tanácstalanul. És itt válik fontossá, hogy a cím révén a kötet a fiatal magyar költészettel is párbeszédbe lép, gondolhatunk itt elsősorban Nemes Z. Márió Anyás vers C.-nek című szövegére. A fő referencia azonban a másik pályatárs, Simon Márton költészete, leginkább a Polaroidok: ez a kötet arra vállalkozott, hogy egy-egy mondattal, akár csak egy-egy szóval, vagyis fragmentumokból hozzon létre költészetet. Ez hol sikerült, hol nem, de mindenképp olyan trendet teremtett, amelyet a „szellemes mondat”, vagy a fő, elsősorban fiatal célközönséghez igazított szóhasználattal a „menő mondat” éthosza fémjelez. Vagyis az a törekvés, hogy egy-egy mondat valamiképpen ‒ akár önmagában, egy sajátos tartalom vagy nézőpont révén, akár valamely kontextus felidézéséből nyert többletjelentéssel ­‒ költészetként funkcionáljon. Dékány kötete is tele van ilyen mondatokkal, például: „A parkban hagyott műanyag T-Rex hátán csiganyál csillog.”; „Egy felhő távozóban.”; „Szivárvány.”; „(…) az autós sorozatgyilkos / épp most veszi fel a stoppos sorozatgyilkost.”; „Elfelejteni biciklizni.” Ezek a töredékek nemritkán kimódoltak és csikorognak, de esetenként nagyon ötletesek. Az igazán fontos viszont nem is feltétlenül az önmagában vett esztétikai értékük, hanem a funkciójuk. Jelesül, hogy a beszélő jobb híján ezeket a szövegfoszlányokat agyalja ki és jegyzi le: megint csak dolgok magyarázatok helyett.

Hasonlóan értelmezhetők a kötetben lépten-nyomon felbukkanó önreflexív, az éppen megszülető versre vonatkozó gesztusok: ha a másikat már csak szólongatni lehet, akkor ott a vers, amely részben épp azért vonzó, mert az írás során bármi megtörténhet és bármi bárhogyan alakítható. A történések helyett marad a reflexivitás és a képzelet: „Ilyen mondatokat formázok egy alaktalan / tömbből, tolmácsolok magamnak, / ahogy a szék mellett állok, elképzelem, / nagyjából a lámpa szemszögéből, / ahogy a szék mellett állok” (Kókusz). Az önreflexivitás mellett neovantgárd–posztmodern jegy a kötetben a talált szöveg és az állandó intertextualitás, s Dékány számára ezek is alighanem Simon Márton nyomán váltak meghatározóvá. A fiatal magyar költészet egy másik jellegzetes tendenciája is alapvető a kötetben, mégpedig a természettudományos motívumok vagy ismeretek halmozása (ez olyannyira divattá kezd válni, hogy már a televízióadóra célzó, maliciózus „Spektrum-líra” címke is feltűnt). Dékány ezt meglehetős leleményességgel variálja. Az elsősorban az univerzumra vonatkozó motívumanyag időnként a másikkal közös emlékek felidézésére ad alkalmat („egyik éjjel meg tudtam mutatni neked / egy híres fekete lyuk hozzávetőleges helyét az égen” ‒ Regolit), máskor a világegyetemnek az ember számára a hétköznapi tapasztalás során nem hozzáférhető, tudományosan mégis megismerhető és tanulságokkal szolgáló részét idézi fel: „Jelenlegi ismereteink szerint az Uránusz / a Naprendszer legunalmasabb helye. / Csak hidrogén, hélium és metán, -210 fok, / türkizkék sodrás, feltételezett szilárd felszín” (Borderline) – az Uránusz itt metonimikusan az egész világ állapotát testesíti meg. Nem utolsósorban pedig a kötet épp a fizikai-természettudományos motívumoktól reméli, hogy valamit megvilágíthatnak a másikhoz fűződő viszony sikerületlenségéből, még ha ez a remény beteljesületlen marad is.

De e motivika legfontosabb hozománya mégiscsak egyfajta újmaterializmus, amely eluralja a kötet befejezését. Itt az ember, a világ egészéhez hasonlóan, egyszerűen atomok halmaza, és ha létezik is önazonosság, az csupán az anyaghoz köthető. Kétségkívül keserű képzet, mégis szépen, s már-már megrendítően zárja le ezeket a melankolikus, a maguk módján mégis bátran tanácstalan és a gyengédségtől sem visszarettenő verseket. „Úgy akarok majd meghalni, / hogy az atomjaim egyszerűen elengedik egymást. / Az így felszabaduló 12 deka káliumot / dobjátok a folyóba, vegyek fel gömb alakot, / futkossak a víz felszínén, égjek el halványlila lánggal” (Szülinap). Dékány Dávid kötete tehát úgy szervesíti magába a mai fiatal líra néhány jellemző trendjét, hogy önálló, karakteres, figyelemre méltó versvilágot hoz létre. Ha nem is hibátlan, de komolyan vehető és szép könyv a Dolgok C-hez.