Még húsz éve sincs, de lassan már filmtörténeti jelentőségű a tévésorozatok „nagy áttörése” a 2000-es évek elején. Ezt olyan, főként az HBO által gyártott sorozatok jellemezték, amelyekre manapság szinte már ugyanazzal a nosztalgiával gondolunk, mint a jóval régebbi filmekre vagy mondjuk fiatalkorunk kedvenc, meghatározó olvasmányaira. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a The Sopranos (Maffiózók, 1999–2007), a Six Feet Under (Sírhant művek, 2001–2005) vagy a The Wire (A drót, 2002–2008) esetében az egykori nézőknél legalább akkora a nosztalgiafaktor, mint manapság a ’80-as, ’90-es évek filmjeivel kapcsolatban megfigyelhető. Van azonban egy fontos különbség: a sorozatokat ritkán nézzük újra, túl hosszúak, a friss kínálat is túl bőséges, ezért legtöbbünknek halvány emlékek csupán, és nem is feltétlenül a történetre, inkább néhány figurára és legfőképpen magára a sorozatélményre emlékszünk.

Ezért is kockázatos vállalkozás később folytatni ezeket, általában nem is sikerülnek jól, sőt tulajdonképpen akár egy hevenyészett tipológia is készíthető a sorozatfolytatások zsákutcáiról. Az egyik lehetséges út, hogy ugyanazt próbálják még egyszer megcsinálni „győztes csapaton ne változtass”-jelszóval, ám ami egy bizonyos kontextusban, a sorozatreform hajnalán működött, később már legfeljebb az utánzat utánzatának tűnik (ilyenek például a 24 utolsó dicstelen évadjai). Az is előfordul, hogy az alkotók elsősorban a rajongókat szeretnék kiszolgálni, a nagy lezárásban az összes szereplőt felvonultatva és a maradék szálakat gyorsan elvarrva. Kicsit olyan ez, mint egy osztálytalálkozó, ahová mindenki eljön, hogy kissé (vagy nagyon) megöregedve nosztalgiázzon egy sort, meg persze dióhéjban elmondja, mi történt vele azóta. Erre talán a Gilmore Girls (legendásan rossz, a sorozatot teljesen félrepozicionáló magyar címét inkább nem írnám le) utolsó, négyrészes felélesztése a legjobb példa (2016), amely leginkább azt demonstrálta, miért kínos a nosztalgia. Van persze kivétel is, amely a szabályt erősíti: a Twin Peaks harmadik évadja azért működhetett (és némiképp elfogult véleményem szerint szárnyalhatta túl az első kettőt – a másodikat mindenképp), mert a rendező, David Lynch nemcsak tisztában volt a rajongói elvárásokkal, hanem látványosan és következetesen zúzta szét és vette semmibe őket, így nem folytatást, hanem a korábbi sorozatuniverzumban játszódó, azt kibővítő és a végén látványosan szétromboló új Twin Peakst kaptunk.

A Deadwood (2004–2006) különös helyet foglal el a szöveg elején említett HBO-sorozatok között: jelentősége legalább akkora, mint a többié, de talán kevesebben ismerik, főleg manapság. Ez két dolognak köszönhető: megidéz egy populáris műfajt, a westernt, de leginkább azért, hogy éppen a műfaj legfőbb kellékeit ne működtesse. Ha valaki westernként nézi a Deadwoodot, csalódni fog: habár minden elem megvan benne (törvényen kívüli város, az igazságért harcoló békebíró, legendás vadnyugati figurák – Wild Bill Hickok, Calamity Jane, Wyatt Earp –, gonosztevők stb.), egyáltalán nem akciócentrikus, nagyon lassan csordogál a cselekmény, időnként olyan teljesen jelentéktelen eseményekre képes hosszú időt áldozni (akár egy teljes epizódot), mint egy bicikli kipróbálása, az egyik szereplő veseköve vagy egy megbeszélésen felszolgált barackkonzerv. A történet egy dél-dakotai kisváros lassú fejlődésére koncentrál, pontosabban arra, hogy az aranyláz hatására összetákolt település kaotikus, saját érdekeit hajszoló lakói miként válnak lassan tényleges közösséggé. Mint a sorozat showrunnere, David Milch több nyilatkozatában is elmondta: alapvetően ez a jelenség, a káoszból civilizációvá bontakozás folyamata érdekelte. Eredetileg nem is westernt akart forgatni, hanem a római korban játszódó szériát, de az akkoriban készülő másik HBO-sorozat, a Rome (Róma, 2005–2007) miatt a csatorna inkább azt kérte, hogy egy másik korszakba tegyék át a történetet. Pontosan ezért, habár történelmi műről van szó, viszonylag lazán bánik a hűséggel: amellett, hogy Deadwood városa létezett (és ma is létezik), illetve számos tényleg megtörtént esemény van benne, és figuráinak java része is élt a valóságban, a készítők nem történelmi drámát akartak, egészen más érdekelte őket. A nagyon sok szálon futó, a kisváros szinte minden figuráját bevonó cselekmény a mindennapokra koncentrál, a szereplők különböző érdekeinek változásaira, spontán és kényszeres szövetségeire helyezi a hangsúlyt, elsősorban két figura köré szervezve a különböző szálakat: a város egyik bordélyházát működtető helyi intrikus, Al Swearengen (Ian McShane) és a seriff, Seth Bullock (Timothy Olyphant) viszonyára. Kezdetben mindketten „hagyományos” westernfiguráknak tűnnek: Swearengen a város szálait távolról kézben tartó negatív karakter, Bullock pedig a szokásos szúrós tekintetű pisztolyhős. Ám a történet előrehaladtával ez erősen változik: a gonosz egyre kevésbé tűnik annak, a hős pedig mintha nem is tudna róla, hogy ő a hőse a történetnek, gyakran csak passzívan szemlélődik, vagy nem épp akkor lép közbe, amikor kellene. A második évad végén érkezik meg a valódi negatív figura: George Hearst, a nagyhatalmú pénzember, akinek nem titkolt célja bekebelezni a várost.

A másik ok, amiért a Deadwood talán kevésbé ismert, az, hogy tulajdonképpen befejezetlen sorozat. Milch eredetileg öt évadra tervezte, ám végül csak három lett, így az utolsó évadnak ki kellett bontakoztatnia és valahogy le is kellett zárnia az éppen csak elkezdődött fő konfliktust. Ami a legérdekesebb, hogy a Deadwood nagyon furcsán, de tulajdonképpen megoldotta ezt a történetvezetési problémát: a záró évad nem lett összecsapott, nem akart hirtelen lezárni semmilyen hosszú kifutású bonyodalmat, hanem folytatta tovább ráérős tempóban, és végül kaptunk egy nagyon furcsa, de a maga módján igen hatásos utolsó részt. A történet véget ért, nem fejeződött be – valahogy úgy, ahogy az életben is lenni szokott.

A Deadwood 2019-ben végül megkapta a lezárást, ekkor mutatta be az HBO a Deadwood: The Movie című filmet. David Milch és a készítők előtt ismét igen nehéz történetszervezési feladat állt: a kifejezetten sorozatformátumú narratív univerzumot egyetlen, kevesebb mint két órás filmben kellett megjeleníteni, lehetőleg úgy, hogy el is varrják a legfontosabb szálakat. Ez szinte megoldhatatlan, még David Lynchnek sem sikerült a Twin Peaks-mozifilmben (Twin Peaks: Fire Come With Me, 1992), bár ő tulajdonképpen nem is akarta ezt megtenni, szokása szerint ment inkább a saját útján. A Deadwood-film a sorozat után egy évtizeddel, 1889-ben játszódik, és tulajdonképpen ott veszi fel a szálakat, ahol annak idején abbahagyta: a közben már az USA szenátorává választott Hearst (a valóságban is az volt 1887 és ’91 között) visszatér a városba, Deadwood lakóinak pedig ismét, immár még radikálisabban választania kell, közösségként szembeszállnak-e, vele vagy hagyják, hogy az állam korrupt hatalmát képviselő üzletember végleg bekebelezze őket. Milch előtt még egy, szintén nehezen teljesíthető feladat állt: úgy folytatni a történetet, hogy a régi rajongók is élvezzék, és az esetleges új nézők is megérthessék az erőviszonyokat, a szereplők évtizedes motivációit.

Tulajdonképpen a Deadwood-film kudarca eleve bele volt kódolva a sorozat- és a filmformátum közötti különbségbe. Az ezer szálon hömpölygő, univerzumalapú sorozatot nem lehet károsodás nélkül egy filmbe átvinni (ez legfeljebb az amúgy is epizodikus sorozatoknál működhet, például az X-akták mozik bár nem jók, de nagyjából ugyanazt nyújtják, mint a széria egy-egy hosszabb epizódja). Itt azonban óhatatlanul leegyszerűsödik a történet, és Milch kénytelen ahhoz a műfaji elemhez nyúlni, amelyet korábban nagyon ügyesen került: a Deadwood-mozi hagyományosabb western lett, Bullock békebíró itt már pontosan úgy viselkedik, ahogy egy vadnyugati seriffnek a filmekben viselkedni illik. A másik problémát, a korábbi szálak felelevenítését még kevésbé szerencsésen oldották meg: a film bizonyos narratív csomópontjain flashbackek mutatják be, hogy a most látott esemény milyen korábbi esemény következménye. Mindez persze annak sem árt, aki látta a sorozatot, de nem épp mostanában, hiszen a film és a harmadik évad bemutatása között tizenhárom év telt el.

​

A film kudarca azonban nem teljes kudarc, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy a film akkor működik, ha láttuk a sorozatot. Bármilyen sok engedményt tesz is a flashbackekkel és a westernsémával, ha valaki a sorozat ismerete nélkül ül le az új verzió elé, legfeljebb egy sok szálon futó, nem túl izgalmas, kicsit tévéfilmszerű westernt kap. A Deadwood-szériát ismerve lesz ugyan némi „osztálytalálkozó”-érzésünk, de sokkal kevésbé erőltetetten, mint mondjuk a Gilmore Girlsnél. Bármilyen rövid a film, bármily hevenyészett és kicsit összecsapott a megoldás, mégis jó újra belemerülni az univerzumba, felidéződnek a hajdani figurák, események – és tulajdonképpen a filmet nem azért kezdjük szeretni, mert jó, hanem mert a sorozat jó volt, és habár nem akkora intenzitással, de vissza tudja hozni a korábbi évadok hangulatát, több tud lenni puszta nosztalgiázásnál.

Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényének végén az egyik szereplő azt mondja, hogy minden történet kétféleképp érhet véget: esküvővel vagy halállal. Ebből a szempontból a Deadwood-film valamiféle „esszenciális történet”: az utolsó két jelenetben egy fontos szereplő esküvőjét, majd egy másik központi karakter halálát láthatjuk, látványosan érzékeltetve, hogy Deadwood városkájának története immár nemcsak véget ért, hanem be is fejeződött. Nehéz megmondani, mi történt volna, ha az HBO engedi a tervezett hosszra kifutni a sorozatot. Mindenesetre a harmadik évad befejezetlensége, kurta lezárása valahogy mégis sokkal katartikusabb lett, mint a mostani megoldás, a szálak gyors elvarrása.