Ha hihetünk az amerikai rendező ígéretének, a Volt egyszer egy Hollywood Quentin Tarantino utolsó előtti filmje. Ez elsőre talán különösnek hangozhat, hiszen az a furcsa szituáció állt elő, hogy Tarantino pontosan tíz filmet tervez leforgatni, és legújabb alkotása még „csak” kilencedik a sorban. Általában az utolsónak szánt nagy eposz az, amelytől lezárást, összegzést, az életmű megkoronázását várjuk, ám a Volt egyszer egy Hollywood lett a rendező talán legszemélyesebb, legokosabb, legsokrétűbb és legérettebb filmje, annak dacára, hogy a Tarantinóra az utóbbi időben jellemző üresjáratok, önismétlő szellemeskedések, aránytalanságok bőven jellemzik ezt a munkáját is.

A film középpontjában két hollywoodi figura áll: az egykori TV-s szerepeiről ismert Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) és kaszkadőre, Cliff Booth (Brad Pitt). Rick karrierje éppen leszállóágban van, hiszen filmes próbálkozásai szinte teljes érdektelenségbe fulladtak, és már a kisképernyőn is legfeljebb az éppen aktuális epizód sablongonoszát alakíthatja. Cliff pedig, a múltban elkövetett bűnei miatt, Rick lótifutijává vált, és ha éppen nem a lepukkant lakókocsiparkban tengeti mindennapjait, az alkoholista Ricket fuvarozza Los Angeles hippilázban égő utcáin. Ez az alapszituáció tölti ki a film első harmadát, ahol egyrészt szellemes módon jelenik meg a főszereplők múltja (a Cliff karakteréhez kapcsolódó múltbéli barangolások talán a film leghumorosabb jelenetei), másrészt viszont egy hatvanas évekbeli televíziós és filmes lexikont láthatunk, amely a hollywoodi popkultúra korabeli ismerete nélkül majdhogynem érthetetlen és élvezhetetlen. Nosztalgiával átitatott képeslap ez a szegmens, melynek címzettje egyben a feladó is, a hatvanas évek végét járó város, Hollywood: egy korszak és a hozzátartozó figurák, események, jelenségek, érzések felelevenítése zajlik, ami viszont a szűkebb célközönséget kivéve keveseket köthet le. E jelenetek között azonban – sajnos ritkán – felbukkannak a klasszikus Tarantinóhoz köthető erények is: a remekül megírt karakterek, feszültséggel, humorral átszőtt átkötő jelenetek és természetesen a szellemes párbeszédek.

Ám összességében a filmnek ez a része hamar unalmassá válik, önismétlő és felesleges, szétszabdalja a cselekményt. Mindaz viszont, ami az elnyújtott expozíció után következik, megmutatja a film valódi értékét: a látványos, ám unalmas múltidézés mögött a Volt egyszer egy Hollywood önreflexív, az egész hatvanas évekbeli észak-amerikai filmpiacot, popkultúrát átfogó tablóvá válik, melyben Tarantino úgy képes a filmkészítés kulisszáiról, mikéntjéről és varázsáról beszélni, hogy közben okosan és nagyon szórakoztató módon elfedi a díszleteket. Ékes példa erre a film egyik talán legemlékezetesebb jelenete, melyben Rick Daltont láthatjuk munka közben. A film(forgatás) a filmben jelenség igen mély gyökerekkel rendelkezik a filmtörténetben, ám Tarantino ez esetben úgy képes egy filmforgatást integrálni a film világába, hogy elrejti annak megmunkáltságát: a forgatást bemutató jelenet maga is egy megvágott, több kamerapozícióból felvett, aláfestő zenével ellátott betétté válik, amely elfedi mindazt a kellemetlenséget, kínt és aprólékos munkát, ami egy film leforgatásával jár, valódi, önmagát létrehozó csodává válik. Ezt a mímelt mágiát, amely körüllengte az egykori filmes várost, Tarantino képes volt minden pátoszos érzelmesség nélkül, önreflexíven, intelligensen, és ami talán a legfontosabb, szórakoztatóan bemutatni. Hiába látjuk a karrierjével küszködő, alkoholista Rick pokoljárását, ha közben a fent említett betétben pontosan ezektől a kellemetlenségektől megszabadulva képes valódi színésszé válni. Ez a film egyik ötletes, élvezetes és valóban dicsérendő rétege, amely feledteti az elhúzódó bevezetést.

A film másik erénye a valódi történelmi események beillesztése: 1969 nem csupán a film cselekményének háttereként jelenik meg, hanem történelmi kontextust is jelöl. 1969. augusztus 9-én mészárolta le Charles Manson szektája a várandós Sharon Tate-et és barátait. A hírhedt, egész Amerikát átformáló esemény egyre csak közeledik, Rick pedig éppen közvetlenül a Polanski–Tate házaspár mellett lakik. A film ügyesen adagolja a feszültséget a közelgő gyilkossággal kapcsolatban, ugyanis olyan eseményeket és hozzájuk tartozó valóságos személyeket, helyszíneket elevenít fel, amelyek jóval szélesebb körben ismertek, mint a filmben rendszeresen felbukkanó korabeli szappanoperák színészei és a hozzájuk kapcsolódó történések: így a világszerte ismert Manson-gyilkosságok fikcióval átitatott története sokkal izgalmasabb, mint a film első részében látható tévés események. Tarantino már a Becstelen Brigantyk esetében is vegyítette a fikcionális elemeket a történelemmel, ám a Volt egyszer egy Hollywood esetében ezt a játékot már a címben előrevetíti, hiszen az általa is sokat dicsért és fordulópontnak nevezett korszakhatárt meseszerűen ábrázolja, és a Manson-klán ámokfutása parabolává válik. A történelmet a rendező a saját koncepciója szerint használja fel, a film – a történelmi események megváltoztatásával – képes az országot érintő traumatikus esemény átalakítására, és így ironikus és szórakoztató módon szembeszáll a média által gyakran kialakított Manson-képpel, és nevetségessé teszi az elkövetőket.  A film utolsó körülbelül fél órája így nem csupán minden olyan elemet tartalmaz szinte tökéletes formában, amelyek miatt évtizedek óta lelkesen várjuk a legújabb Tarantino-filmeket, hanem talán a művész legtisztább üzenettel rendelkező jeleneteit láthatjuk, ami magában foglalja alkotójának ars poeticáját, a filmes erőszakról alkotott véleményét és nem utolsósorban háláját a város, és annak legfontosabb művészete felé.

Éppen ezért, hiába hullik néha darabjaira a koncepció, hiába lehetne ez esetben is jóval feszesebbé vágni a filmet, hiába válik néha önismétlő, öncélú ömlengéssé, a Volt egyszer egy Hollywood saját korszakáról és magáról a filmkészítésről, filmművészetről és az amerikai történelemről szóló önreflexív, szellemes és helyenként szívmelengető momentumai megmentik az összképet. Leonardo DiCaprio és Brad Pitt játékát még az unalmasabb momentumokban is öröm nézni, Margot Robbie pedig ironikus módon képes hozni Sharon Tate „majdnem-sztár” státuszát és kisugárzását. Quentin Tarantino utolsó előtti filmje a fentiek fényében talán az utolsó is lehetne: szimbolikus módon világít rá arra, hogy hiába zárunk le egy filmes korszakot, annak alkotásai vég nélkül képesek bennünk tartani a lelkesedést. Ahogy arra is, hogy ez a mára már igencsak megváltozott és jócskán megkopott Hollywood, ha nagyon akarja, a történelmet félresöpörve képes megmaradni. Vérbeli szerelmesfilm, képeslap a múltból, óda egy városhoz, és annak elpusztíthatatlan erejéhez. A Helter Skelter pedig elmehet a fenébe. A celluloid legyőzte.

​