A Pannonhalmi Főapátság 2019-re meghirdetett, a csend köré szerveződő tematikus évének egyik kísérője a Pannonhalmi Apátsági Galériában megrendezett kiállítás Lucien Hervé, az építészet csendje címmel. A kurátor, Gebauer Imola, valamint az Elkán László néven született hódmezővásárhelyi fotóművész özvegye, Judith Hervé olyan képeket válogattak a mostani kiállításra, amelyek egy része nagyításban még sehol nem volt látható.

A kiállítás gyökerét Hervé 1960-ban szíriai templomokról készített fotói alkotják, ahogyan Gebauer Imola meséli egy interjúban. E képsorozatot egészítik ki a különböző korok és kultúrák ihlette alkotások, amelyeket a kiállítás szervezői, egy-egy idézethez kapcsolódóan, hat tematikus egységbe rendeztek. Le Corbusier, Péter apostol, Clairvaux-i Szent Bernát, Szókratész és Valéry egy-egy sora segítenek a látogatónak a kiállított képek befogadásában, vagy adnak ihletet a szemlélő számára a látottak és a leírt gondolatok egységének további elmélyítéséhez. A kiállítás struktúrája Hervé gondolkodását követi, aki maga is sokat foglalkozott műtermében az általa létrehozott képanyaggal. Egy-egy kiállításán idézeteket párosított fotóihoz, amelynek egyik kézzel fogható példája a magyarul Az építészet nyelve (Corvina, 1983) címmel kiadott kötete, amelyben Valéry szövegéhez válogatott képei láthatók. Építészet és fénykép (Akadémiai, 1968) című kötetében pedig saját maga mesél néhány emblematikus munkájáról. Szöveg és kép párbeszéde tehát végigkíséri a Párizsba emigrált alkotó pályáját, s talán nem véletlen, hogy amit a látással kapcsolatban jegyez meg, az művészi tevékenységére is éppúgy illik: meglátni a „dolgok mögött rejtőző költészetet” (12.).

Meglelni, meglátni, látni tanulni: Lucien Hervé alapvető hozzáállását tárják fel, és a fényképészetről vallott gondolkodásába engednek bepillantást az itt leírt kifejezések. Hervé számára ugyanis a fényképészet, az építészettel szoros összefonódásban olyan utazást jelent, amely során teljesen belemerészkedik vagy beleereszkedik a látott architektúra terébe, az adott kor gondolkodás- és látásmódjába, hogy aztán visszaadja az építészeti alkotás szellemét és a belőle sugárzó érzelmi hatásokat (Építészet és fénykép, 8–9.). „A jó architektúra a maga teljességében feltárul abban a mozgásban, amelyet a fényképész képei sorával éreztet, miközben kívül-belül körüljárja az épületet…” – írja a fotóművész saját foglalkozásával kapcsolatban, s az általa használt kifejezés, úgy mint a „feltárulás”, olyan alapvető szemléletmódra irányíthatja figyelmünket, amely valamiképpen egyfajta aszketizmussal állítható rokonságba. A fényképész e szerint bevonódik egy adott tér, épület és architektúra világába, a műalkotást engedi, talán közelítve a heideggeri elképzeléshez, feltárulni és megmutatkozni a maga valóságában. A látni tanulás talán ezt jelenti Hervé művészetében: engedni megnyilatkozni azt, ami van; minél teljesebben meglátni az ívek, vonalak, fények és árnyékok játékában a valóságot, hiszen, ahogyan írja egy helyen: az építészeti fotónak „a bonyolult látványok torlódásában” a lényeg megragadására kell törekednie, úgy, hogy közben az igazsághoz ragaszkodik. „Minél igazabb a kép, annál szebb. Semmiféle festői részlet nem vesztegetheti meg a látványhoz alázattal közelítő fényképészt, hogy a lényeget jelentő igazságot elhanyagolja.” (Uo., 15.)

Mégis, ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, Hervé képei nagyon is kapcsolhatók a festészethez. (Nem véletlenül írhat Nádas Péter Lucien Hervé festészeti fordulatáról egy korábbi kiállítása kapcsán. – lásd: Hátországi napló, Jelenkor, 2006, 186–189.) Hiszen az a mód, ahogyan Hervé egy épület teréhez, s ezáltal a létrehozni kívánt fénykép felületéhez közelít, fellelhető a barokk festők legnagyobbjainál: a surlófényekre vagy a fény-árnyék ellentétek játékára való érzékenység, hogy ezáltal az építészeti formákat, illetve magát a tömeget érzékeltesse, arról a látásmódról árulkodik, amely nem hagy kétséget Hervé korábbi művészeti tanulmányait illetően. Ugyanakkor, ahogyan arra éppen Nádas is felhívja a figyelmet, Hervé az alkalmazott építészeti fotográfiát újította meg, a részletekre való különleges odafigyelésével, a sötét felületek képen való megjelenítésével és azok kezelésével, olyannyira, hogy az adott épület szinte elbújik, láthatatlanná válik a fény-árnyék mozgások követése során. Így egy-egy épület, a külső architektúra nem a maga totalitásában válik láthatóvá, hanem egy-egy részletében mutatkozik meg. Hervé figyelme ugyanis arra irányul, hogy az egyes részletek, az épületek belső szerveződési elve miként formálja, alakítja és hozza létre a struktúrát, és ehhez elegendő közel lépnie a látott térhez. Sőt, bele kell ereszkednie, figyelve, hallgatva, hogy a tér magától ejtse rabul és tárja fel belső organizmusát.

A látástól, a tér és az épület tekintet általi pásztázásától, a szem bóklászásától a hallás ilyen értelemben elmélyültebb figyelmet igénylő tevékenységéig vezető alkotói életút bontakozik ki előttünk. Az Hervé által megfigyelt épületek, legyen szó a kiállításon bemutatott dél-franciaországi Le Thoronet ciszterci apátságról vagy a szíriai keresztény templomok romjairól, a chartres-i Notre-Dame-ról, esetleg a spanyolországi San Lorenzo de El Escorial királyi kolostorról, a fotóművész képein egytől egyig átalakulnak a hallgatás tereivé. A látott architektúra ilyen módon annak a „belülre” figyelő és hallgatózó embernek az útjáról mutat meg valamit, aki szüntelenül kereste azt, amiről valójában, Pilinszkyvel szólva, „csak hasonlatok beszélnek”.

A Pannonhalmi Apátsági Galériában megrendezett tárlat képei, harmonizálva a boltíves, a középkori kolostori kerengők hangulatát idéző terekkel, mintha megnyitnák a bejárásra szánt termeket; mintha kaput nyitnának ott, ahol a legkevésbé számítanánk rá. Az egy-egy építészeti részletet felvillantó alkotások valamilyen egészről árulkodnak, egyfajta sejtésről vagy megérzésről, amely ott rejtőzik a látott valóság mélyén. Hervé képeinek sajátos íve jelenik meg a pannonhalmi kiállításon: a ciszterci kolostor épületének emblematikus részleteitől a szíriai templomok romjain át egyfajta absztrakció felé halad az az alkotói látásmód, amelyet a képek tükröznek. Az utolsó tematikus egységben mind többször láthatók olyan fényképek, amelyeken a sötétség vagy a sötét foltok a kép felületének legnagyobb hányadát uralják, illetve itt kaptak helyet azok az alkotások is, amelyek nem láttatnak mást, csupán az építészeti térbe belépő fény útját. Nem véletlen, hogy e képekhez egy Szókratésztől vett idézetet kapcsoltak a tárlat megálmodói: „Amit megértettem belőle, csodálatos. Amit nem értettem meg, az valószínűleg még csodálatosabb.” Hervé képeinek szemlélése tehát egyfajta hívás, amely arra ösztönöz, hogy elhagyjuk a megérthető, a szavak által körbebástyázott gondolkodás területét, s teret engedjünk mindannak, ami megmutatja magát. Hervé képei valamiképpen a sötétségbe vezetik a szemlélőt, paradox módon éppen a fotóművészettel ellentétes terepre, s ő maga talán éppen ahhoz veszi a bátorságot, hogy bemerészkedjen ebbe az ismeretlen és bizonytalanságokkal teli területre. A kiállításon látható utolsó képeken csupán vonalakat, anyagot, felületet, a fény irányát, egy-egy világosabb, olykor homályos foltot vehetünk észre vagy figyelhetünk meg. S a nem látás ilyen tapasztalata, bármennyire meghökkentő vagy zavaró legyen számunkra, e negatív élményen keresztül egy másfajta látásra szólít fel, és teremti meg annak lehetőségét.

Meglátni a költészetet: oximoron; mégis, ahogyan a Szókratésztől vett fenti idézet hirdeti, csodálatos, sőt, csodálatosabb minden érthető és ezáltal logikusnak mondott, vagy gondolt tapasztalatnál.

(Enteriőrfotók: Csoszó Gabriella)