„Tulajdonképpen mindkét karakterben ott vagyok. Én vagyok Sancho és Quijote is” – állította egy interjúban Terry Gilliam, a Monty Python-formációból is ismert amerikai rendező legújabb filmje, Az ember, aki megölte Don Quixote-t bemutatója után. A világirodalom egyik legismertebb regényéből, Miguel de Cervantes Saavedra Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha című alapművéből már a némafilmkorszak óta készülnek feldolgozások, azonban a jellemzően szürreális filmszatírákat (Gyalog galopp, Brazil, Félelem és reszketés Las Vegasban) jegyző Gilliam ebből az irodalmi műből nem hagyományos adaptációt tervezett harminc évvel ezelőtt. Miként Orson Wellesnek 1957-től haláláig folyton beletört a bicskája a Gilliaméhez hasonlóan elborult Don Quijote-parafrázisába, úgy Terry Gilliam is csak 2018-ra tudta megvalósítani saját változatát.

A rendező 1989 óta készült megfilmesíteni Cervantes regényét, ám amellett, hogy nem tudott rá elég pénzt szerezni, szó szerint balszerencsét hozott rá az őrült lovag története. A film forgatása több alkalommal meghiúsult, Terry Gilliam többször volt kénytelen új színészeket keresni, összerúgta a port a gyártócégekkel és egy producerrel, a portugál Paulo Brancóval is, aki jogi úton próbálta meg bojkottálni a végre-valahára elkészült alkotás cannes-i premierjét és későbbi mozibemutatóit. Az ember, aki megölte Don Quixote-t gyártástörténete – amelynek kálváriáját a 2002-es La Mancha elveszett lovagja című dokumentumfilm örökítette meg – a címszereplő főhőséhez hasonló szélmalomharcnak tűnt, amibe Gilliam bevallása szerint szinte beleőrült, és még az egészsége is ráment (a 2018-as premier környékén a rendező stroke-ot kapott). Megérte mindezért harminc évig küzdeni? Erről már a magyar nézők is megbizonyosodhatnak, mivel bár sajnálatos módon hagyományos moziforgalmazásba nem került, ám az HBO csatornáin megtekinthető a Don Quixote, ami sok szempontból izgalmas alkotás, ha bizonyos értelemben csalódást is kelt.

Terry Gilliam és írótársa, Tony Grisoni már a kilencvenes években sem szöveghű adaptációban, hanem sajátos feldolgozásban gondolkodtak. Eredetileg az időutazás állt volna a cselekmény centrumában, és a Don Quixote inkább emlékeztetett volna Mark Twain 1889-es regényére, az Egy jenki Arthur király udvarábanra, semmint Cervantes alapművére. Az ember, aki megölte Don Quixote-t pedig még az eredeti forgatókönyvnél is radikálisabb lett, mert időutazásról szó sincs benne; ehelyett Gilliam és Grisoni erősen önreflexív mentális utazássá alakították a sztorit, amelyben múlt és jelen, képzelet és valóság, sőt tulajdonképpen a film és a film készítése között is elmosódik a határvonal.

A főszereplő Toby Grisoni neve beszédes, a forgatókönyvíróra utal, ugyanakkor a történet szerint egy kiégett reklámfilmesről van szó, aki éppen egy Don Quijote-reklámot forgat Spanyolországban, egy vidéki kisvárosban. Toby régen lemondott arról, hogy nagy szerzői rendező legyen, és unottan követi főnöke utasításait, akinek szexuálisan túlfűtött feleségével, Jacquivel is intim viszonyba kerül. Egy napon a főnök egy titokzatos idegennek, Gypsynek mutatja be, aki egy DVD-t nyújt át a stáb tagjainak, amelyből ihletet meríthetnek a reklámfilmhez. A DVD-n szereplő film címe történetesen „Az ember, aki megölte Don Quixote-t”, és hogy, hogy nem még Toby készítette tíz évvel korábban, filmszakos hallgatóként. A rendezőt a film újbóli megtekintése nosztalgikus érzésekkel tölti el, és vissza is utazik a közelben levő Los Sueñosba, ahol a Don Quijote-parafrázist forgatta. Itt azonban az egykori címszereplő, az őrült lovagot megformáló Javier már nem egyszerű cipészként dolgozik, hanem abból él, hogy ő Don Quijote, La Mancha lovagja. Amikor meglátja Tobyt, benne ismer rá Sancho Panzára, hű fegyverhordozójára. Innentől kezdve pedig a reklámfilmes hiába is igyekszik elmenekülni a férfi elől, vagy meggyőzni Javiert arról, hogy nem a középkorban hősködnek, hanem a huszonegyedik században komédiáznak, egyre inkább saját Don Quijote-történetének rabjává válik. Pont úgy, ahogy Terry Gilliam harminc év alatt.

Az alapmű azért vált a modern regényirodalom origójává, mert nem egyszerű, naiv lovagregény, hanem rétegzett, társadalomkritikus alkotás, amely századokkal később is megihleti a művészeket (tulajdonképpen Mikszáth Kálmán klasszikusa, a Beszterce ostroma is ennek egy parafrázisa). Cervantes művében egyfelől megjelenik a lovagkor, egy szebbnek és erkölcsi értelemben egyértelműbbnek tartott korszak iránti nosztalgia. A történészek hagyományosan az 1415-ös azincourt-i csatához kötik a lovagi hadviselés és kultúra végét, hiszen ebben a csatában bebizonyosodott, hogy korszerű stratégiákkal és távolsági fegyverekkel szemben a „lovagias”, szemtől szembeni küzdelmekre alapozó rohamok elavultak. A regény keletkezésének idejében, az 1600-as évek elején pedig már a tűzfegyverek uralták a hadászatot, a nehézpáncélzatok mit sem értek a muskétákkal és ágyúkkal szemben. Tehát a lovagkultúra legfeljebb a királyi udvarokban és a regény szerint Don Quijote fejében élt tovább.

Ugyanakkor a regény társadalomkritikája nem csak a nosztalgiára alapoz, Cervantes a szatíra és a groteszk eszközkészletével mutatja be kora társadalmát. Avagy a történet végére nyilvánvalóvá válik, hogy nem is annyira a La Mancha-i nemes, eredeti nevén Alonso Quijana az igazán bolond, hanem a világ, amelyben él. A lovagregények bűvöletében élő Don Quijote nem beteg elme, hanem nagyon is tudatos cselekvő, aki a hőstörténetekben megismert sémákból teremt magának privát mitológiát, amely elviselhetőbbé teszi számára a valóságot. Sőt maga a regény, a Don Quijote írása Cervantes számára is elviselhetőbbé tehette a valóságot, mivel a hagyomány szerint az író fogságban készítette el klasszikusát.

Terry Gilliam Don Quixotéjában is egyértelműen mitikus szimbólumként, identitásként jelenik meg Don Quijote alakja, amelyet tulajdonképpen bárki magára ölthet, még maga Sancho Panza alias Toby is. Ahogy azt már Claude Lévi-Strauss is leírta, a mítosz olyan kommunikációs forma, amely sajátos kapcsolatban áll a valósággal, és ily módon az adott közösség mindenkori problémái tükröződnek benne. Ilyen értelemben a Don Quijote-történet is mítosz, főhőse pedig egy kritikai pozíció, egy perspektíva, amelyet magunkévá téve kívülről, alternatív módon szemlélhetjük a társadalmi valóságot, a korszakot, amelyben élünk. Terry Gilliam művében ugyan összemosódik jelen és múlt, képzelet és valóság, azonban a rendező hangsúlyozza azt is, hogy a „normális” szereplők hogyan reagálnak Javierre / Don Quijotéra és Tobyra / Sancho Panzára. Ahogy Cervantesnél, úgy Gilliamnél is hiányoznak a romantikus lovagi értékek a világból, ám a Don Quixote huszonegyedik századában, a reklám- és filmszakmában hatványozottan immorális figurák a főszereplők. Toby pénzhajhász főnöke a DVD-kkel seftelő Gypsyvel és egy orosz vodkagyártó oligarchával, Alexeijel köt üzletet, aki a Javier kijózanítása végett eljátszott történetben valódi diktátorként, sőt despotaként viselkedik, még embert is ölne. Számára Don Quijote őrülete lehetőség arra, hogy uralkodjon mások felett.

Azért is fontos, hogy ebben a történetben hangsúlyozottan Toby, vagyis Sancho Panza a főhős, mert a cselekmény során ő kényszerül morális döntést hozni: a filmszakma immorális, gyomorforgató őrületét vagy Javier őrületét választja. Kérdéses, hogy melyik a veszélyesebb. Mert ugyan az egykori cipész Don Quijoteként közveszélyes (gyújtogat, emberekre támad), azonban Toby főnöke és Alexei valójában sokkal veszélyesebbek, mert hatalmuk van, illetve megszállottan még több sikerre és hatalomra vágynak. Javier a Don Quijote-történetbe menekül a világ elől, és ezért konfrontálódik másokkal. A vezetők azonban éppen ellenkezőleg: nem menekülni akarnak a világ elől, hanem uralni akarják azt, illetve a benne élő embereket. Don Quijote a gyengéket akarja védeni, és a gonoszoktól szeretné megmenteni a világot; Toby főnöke, de még inkább Alexei a gyengék gyengeségét (így például Javier identitászavarát) használják ki, hogy erősítsék hatalmukat. A film párhuzamba állítja a címszereplő lovag klasszikus őrületét és a hatalmasságok hatalmi tébolyát, metaforikus politikai kritikát fogalmazva meg. Terry Gilliam a már idézett interjúban pedig nyíltan megvallotta, mit gondol például az Egyesült Államok jelenlegi elnökéről: „Úgy tűnik, képtelenségekkel terelik el a figyelmünket ahelyett, hogy azokkal a nagy problémákkal foglalkoznának, amelyekkel a világnak szembe kell néznie. Tartok tőle, Donald igen jó abban, hogy Twitter-bejegyzésekre redukáljon mindent, ami igen szomorú példája annak, ahogyan a világot látjuk”.

Emellett a Don Quixote nyilvánvalóan „dokumentálja” a film elkészültének kálváriáját, és keserű kritikát fogalmaz meg kultúriparral szemben is. Gilliam az idézett interjúban maga is beszélt arról, hogy mennyire sajnálja vagy szánja azokat a tehetségeket, akiket felemészt az Álomgyár vagy a reklámfilmipar. Toby éppen ilyen karakter, aki filmszakosként még Don Quijote-parafrázist készített, szakemberként azonban már egy reklámfilmet is nehezére esik megrendezni. Ugyanakkor Gilliam műve azt is nyilvánvalóvá teszi visszatekintések formájában, hogy a fiatal, megszállott rendező maga teremtette meg Don Quijotét azáltal, hogy Javiert a szerep elkötelezettjévé tette. Így ahogy Toby megszállottjává vált saját projektjének, úgy telepedett rá a fiktív La Mancha lovagja Javierre. Maga Terry Gilliam is így érzett, számára a film készítése „ördögűzéssel” ért fel, a Don Quixote bemutatását pedig ahhoz hasonlította, amikor egy ember agyából sikeresen eltávolítanak egy tumort, és az folytathatja tovább az életét. A film amúgy kétértelmű vége is ezt a felszabadulást sugallja.

Az ember, aki megölte Don Quixote-t bár tele van érdekes témákkal, ám olykor zavaróan kaotikus. A cselekmény sokszor nagyon nehezen követhető, és bár a rendező jelenetszinten ügyesen fésülte össze a képzeletet és a valóságot, általában rosszkor, rossz helyen próbálta egyértelműsíteni, hogy amit a néző látott, az csak megrendezett, eljátszott volt. Sőt olykor dramaturgiai értelemben is kifejezetten illogikus, hogy egy adott jelenet miért „valóságos” vagy eljátszott. Például Don Quijote halála nemcsak értelmetlen, de érthetetlen is. Az persze érthető, hogy ez a káosz azt a káoszt képezi le, amelynek a film készítése során maga Terry Gilliam is a részese volt, és tulajdonképpen Gilliam is kívánta a főszereplő „halálát”. Ám Az ember, aki megölte Don Quixote-t mégis elkészült, ezért az önreflexió szempontjából zavaros a cselekmény lezárása. És egyébként a film társadalomkritikájának is némileg ellentmond az, hogy tulajdonképpen ki ölte meg Don Quijotét: pont nem az a személy, akinek meg kellett volna ölnie.

Összességében Terry Gilliam műve értékes alkotás, „őrültség, de van benne rendszer”. Viszont ahhoz képest (vagy éppen azért), hogy harminc évig készült, csalódást kelt. Persze ha ismerjük a gyártástörténetet, akkor csodának tarthatjuk. Ám köteles-e a néző ismerni a gyártástörténetet? Nyilvánvalóan nem. Főleg, hogy Miguel de Cervantes örökzöld regényét a mai olvasó ugyanúgy megértheti és élvezheti, mint a négyszáz évvel ezelőtti befogadó.