Amikor Ménes Attila Facebook-oldalán feltűnt az első harmsziáda, azt lehetett hinni, hogy Ménes Attila elorozta Danyiil Harmsz műfaját, beletelepedett egy kész formába, és mai témákra áthangolva most jól kihasználja a lehetőségeit.

Ha valaki ismeri Ménes Attila korábbi műveit, akkor azonban nem lephette meg az első harmsziáda, ugyanis a korábbi ménesattilás szövegkorpusz is csupa harmsziáda. A kisember maszkjába bújt alaphang a kiindulás.

„A hülyeség elrejt a gonosz tekintetek elől, így láthatatlan vagyok, mint szar a fűben. A szar az nem tényező. A szart oldalazva kikerülik, és kész, el van intézve. Hülyének lenni kényelem és komfort, bárkinek melegen ajánlom. Egy kisember jól teszi, ha megbolondul, mikor megérti az idők szavát. Felfogja a legfinomabb rezgéseket, arany sugallatokat. Olvas a sorok közt. Akkor végre megtébolyul, kifújhatja magát. Mindenki bánt? Bolondulj meg! Mindened elvették? Bolondulj meg! Elgurult a gyógyszer? Öltsd ki a nyelved, és bolondulj meg! A hülyében egyesül az éleslátás, ami a szív fegyvere, a parttalan szabadság, ami a test fegyvere és a rajongás, ami a lélek fegyvere. Így a tébolyult talpig fegyverben kémlel kifelé élete lőrésein” – olvashattuk már a Folyosó a Holdra oldalain három éve, de az Egy délután Noémivel „esetei” és egyedei sem különböznek sokkal ettől. Csem nye harmsziada? – kérdezné az orosz, ami annyit tesz háromszor annyi szóval, hogy mi van benne bármi olyan, ami ne lehetne harmsziáda? Tiszta harmsziáda.

Ez a mostani Ménes Attila az akkori Ménes Attilával jóban van, és sülve-főve ugyan, de mégis ketten vannak, vagy talán még többen, ahogyan bárki meggyőződhet róla, ha sorban elolvassa ennek a kötetnek a darabjait, sőt ha nagyon alaposan olvas, elménesattilásodhat maga is. Egyébként az Ottiliák is ketten vannak, akik az Attiliákkal, akarom mondani, Attilákkal lógnak a városban.

Ménes Attila csak egy név, amely különválik viselőjétől és lebeg valahol, várja, hol szállhat le és kin ülhet meg (A ménesattilák titokzatos természete). Identitását levetkőzte, vagy maga az identitás hagyja őt el vagy cserben, amikor megöregszik (Majd öreg). Az is megeshet, hogy éppen más(ik) világba vágyakozik egyik felével (Messze túl). Pótménesattilaként kiválóan szerepel Ménes Ildikó, aki aktívan közreműködik a műfaj kiteljesítésben, igaz, nem számolt a kockázatokkal és mellékhatásokkal, mert a minap a Facebook is megduplázta őt, írt valamit, és azt saját magának kapta meg üzenetben. A tűzzel játszik, aki harmsziádába nyúl.

Nincs kizárva, hogy a harmszi abszurd (vagy mondjuk így: habszurd) tulajdonképpen merőben facebookos forma, rövid, velős, meghökkentő, csattanós, de még haszerűbb, ha éppen a levegőben marad a vége. Van interaktív harmsziáda, amelyet magunk készíthetünk el, szakavatott útmutatásokat követve (Kovács József) – tekintve, hogy az abszurd ősidők óta velünk él az abszurd mesékben, például a láncmesékben (A láttamozó ember). Na és Hogyan készül a kenyér? Tudjuk, hogy a part alatt és a sörözőben kiegyeznek a napszámos varjak, aztán az alulfizetett fuvaros bolha és a cirmos malmos is teszik a dolgukat, végül a medve várja.

Ha közeledik, mert közeledik a világkatasztrófa, megsemmisül a galaktika, anyag, isten, test és lélek – de a magyar irodalom pusztulása utoljára következik be –, és „akkor te is meg én is lehúzhatjuk a rólót” (Navajo Gőzhenger). Nagyon gyakran „fordítva ül a lovon az elképzelés” (Mátrix). Például amikor – ismét a legkiválóbb irodalmi hagyományokat követve – a szavak teremtik az érzékelt valóságot, nem pedig leírják azt, hiszen ha a Kávéház K-ja leesik a feliratról, akkor oda ebbe az ÁVÉHÁZ-ba civilruhás nyomozók telepszenek be és zaklatják az ávézókat. A sztereotípiák sora pedig kiüresíti a hazát és háborút, s nem marad más, mind mindkettő abszurd értelmetlensége (Vilháb, Hazánk háborúba lép). Magyarságképünk elmélyítésére a Magyar henger alkalmas.

A köteten végigvonul a 83-as trolipótló busz, már amikor jár. Ez a se nem troli, se nem busz, csak pótló, vagy jön, vagy nem, forgalomkorlátozott jármű, esetleges és valószerűtlen, mint maga az élet. További klasszikus harmszi motívumok az élet, a halál és a műfogsor, kedves hősök a hibrid übermencs, a nyugdíjas parókakészítő, ifj. Wu Izraelján akadémikus és a magyar származású dr. Nyírpazonyi László tudósok, Tzu, a szamuráj és az összes Attila. A ménesattilai névkultúra ugyanakkor hamisítatlanul örkényistvános.

Vannak egészen versszerű harmsziádák is, csak sorokra kell ezeket tagolni:

„Amikor még ember voltam,
sáros cipőben, címeket keresve
szeles külvárosi utcákon bóklásztam hajnalig.

Amikor ember voltam,
sokat bunyóztam, győztem,
vagy legyőztek éjjel a parkban a srácok.

Micsoda öröm volt megmutatni,
mim van,
a lánynak, akit annyira szerettem!

Amikor még ember voltam,
gyakran sírtam és nevettem,
a napfényt kerülve sokat lustálkodtam,
a hátamról a hasamra fordultam.

Amikor ember voltam,
halálfélelmemben az ágyam alá bújtam,
beteg lettem, és megtébolyodtam.

Amikor még ember voltam,
mindent egy lapra tettem,
s virradatig mindenemet elvesztettem.

Este szálltam vonatokra,
sötétségben értem bizonytalan szállásokra.
Volt ilyen élet egyáltalán?”

Egészségükre és jóéjszakát, teszem hozzá – így fejezi be gyakran harmsziádáit ménesattila.

Ménes tollából az első Facebook-fecskére barátaim figyelmeztettek, akik tudták, hogy én adtam közre, fordítottam, szerkesztettem az első magyar Harmsz-kötetet (Typotex, 2013). Ám az orosz irodalomra fülelő vagy éppen oroszul tudó gourmand-ok közül mások is ismerték korábban a zseniális orosz írót, és meg-megjelentek szövegeiből ilyen-olyan fordítások, sőt fordításnak beállított pszeudo-harmszok is, szóval Harmsz feltartóztathatatlanul kezdett beépülni a magyar kultúrába, saját helyet követelve benne. Az összkép azonban esetleges és csonka volt, és a magyarított nyelv nekem nem elég szikár, túl vicces, vagy éppen avítt. Harmsz írásai ugyanis nem azért fakasztanak nevetést, mert viccesek, hanem mert olyan képtelenül felrúgják a logikát, hogy az ember kényszeredett pótcselekvésként nevet, mert egyszerűen nem tudja hová rakni az olvasottakat, és reméli, hogy a nevetéssel kiköltözik agyából a gubanc és lelkéből a sajgó balsejtelem, amelyet ezek az írások keltenek. Hiszen olyan ismerős a közeg, minden elemében a hétköznapokból vétetik, csak éppen kiszökik a valóságos tapasztalat kerékvágásából és elszabadul, sőt elvadul. Harmszról és a groteszkről a Holmiban és a könyv előszavában sok mást elmondtam, többek között a párhuzamról is Örkény István groteszk egyperceseivel. Ménes Attila névadása, kezdései és jó pár témája szervesen nő ki Örkény groteszkjéből, és tipikusan örkényi helyzet és történet a hirtelen életmódot váltó, az előzőből kilépő eszképista-nomadista hős (például Roller).

Az utóbbi években sokan voltak, akiket Magyarországon Harmsz szíven ütött vagy akiknek szívébe beköltözött. Az Esetek megjelenése óta készült már rádiójáték, laza színmű, egyszemélyes felolvasóest és irodalmi zenés kabaré. Kedvelőinek életkora 14 és 104 év közé tehető.

Ménes Attilának füle és affinitása van az orosz irodalomhoz. Bűn és bűnhődés, Csehoviáda… Utóbbi nem más, mint A lónevű című korai Csehov-humoreszk átirata. A novellának több magyar fordítása van, mert nagy kihívás az elfelejtett névre („valami lónevű volt”) rávezető lónév-tippeket lefordítani. És lám, Ménes Attila egyenesen ilyen névvel születik, eleve elrendeltetve.

Veszélyesen vonzzák a lónevű Ménest a transzcendens és elvont régiók, amelyek a legkonkrétabb és leghétköznapibb tárgyak és a legfurcsább véletlenek azonnali asszociációjaként nőnek ki a semmiből: „Jaj annak, aki a teljes igazságot megismeri!” (Tárgy-esetek). Örkénynél és Harmsznál is a valóság öl, ahogy a nem tápláló étel is. Az otthonunk legfeljebb lakás, és vagy szétesik, vagy ránk támad – az ember félelemre született (Zug-apokalipszis, Hogyan féljünk).

Mi köze lehet egymáshoz a Harmsz–Örkény–Ménes háromszög csúcsainak? Ha megfelelően hajtjuk össze, egymásra fognak találni, időn és téren át. Harmsz, a rangidős azért írt abszurd módon, és azért nevezte Reális Művészet Egyesülésnek a csoport magát, ahová tartozott, mert úgy látták, az abszurd valóság leírásának realizmusa az abszurd. Örkény István groteszk látásmódja a holokauszt tapasztalatából nőtt ki, és a létező szocializmus faragta helyenként abszurddá. Jaj nekünk, hogy Ménes Attila rosszkedvében abszurdot kezdett írni. Ő azt állítja, hogy rosszkedve elmúlt, a harmsziáda korszaka elmúlt, most regényt ír. De a Könyvhét sátraiban ott feküdtek a harmsziáda számos műfaji jegyét hordozó Egyéni javaslatok Spiró tollából, Parti Nagy Lajos magyar meséi is hajaznak Harmszra, és még folytathatnám…

Az abszurd a sötétség korával együtt közeledik és terjed, fenyegetően.

A harmszi műfaj egy rágógumi. Halkan és kikerülhetetlenül mindnyájan belelépünk, és soha többé nem tudjuk magunkról levakarni. Szerves részünkké válik, betegségeinkre emlékeztető kinövéssé.