„Alapvetően homo politicus vagyok, kiskoromtól nagyon érdekelt a politika, a korszak pedig nagyon izgatott. Dolgozott bennem bizonyos bűntudat és szégyen is, hogy egy ideig bedőltem az egész kitalációnak, sőt az ügy harcos kollaboránsa voltam. Úgy éreztem, valamit jóvá kell tennem, úgy éreztem, ezt több filmmel tudnám megtenni” – nyilatkozta Bacsó Péter Gervai Andrásnak a vele készített interjúban (A tanúk című könyvben [Saxum, 2004] olvasható). Bacsó tulajdonképpeni önvallomása, az 1969-ben elkészült A tanú betiltása ellenére már korában elkezdett olyan klasszikussá érni, amelyet ma már nem csak a filmesztéták és filmkedvelők szűk köre emel pajzsra. A magyar társadalom legtöbb tagja, ha nem is látta, de legalább ismeri az olyan szállóigévé vált egysorosai miatt, mint a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk”. A filmet csak 1979-ben mutatták be hivatalosan, ám ekkor sem Bacsó Péter eredeti verzióját, hanem annak még az első tesztvetítések után, 1970-ben megcsonkított változatát. A Magyar Nemzeti Filmalap – Filmarchívum helyreállítási munkálatainak köszönhetően a kivágott jelenetek visszakerültek A tanú 1969-es verziójába, amit a Pannonia Entertainment forgalmazásában a magyar nézők júniustól láthatnak a nagyobb városok mozijaiban.

Bacsó szatírájának főszereplője Pelikán József dunai gátőr, tipikus korabeli munkásember, aki a háborúban megjárta a poklot, majd hithű kommunistává vált. Az ötvenes évek elején bár megtapasztalja a kemény diktatúra terrorját, azonban nem látja az ideológia és a valóság közötti feszültséget. Még akkor sem, amikor egy „illegális disznóvágás” miatt egy rosszakarója feljelenti, és a büntetéstől Dániel Zoltán miniszter, a gátőr gyerekkori barátja sem tudja megmenteni. Megmentője végül a titokzatos Virág elvtárs, a politikai rendőrség vezetője lesz, aki azzal a bizonyos fekete autóval (amitől mindenki rettegett az ötvenes években) egy rejtett ajtókkal teli épületbe szállíttatja a megilletődött Pelikánt. Akit Virág nem megöletni akar, hanem szövetségesévé szeretné tenni, mert nagy tervei vannak vele, mivel „az osztályharc egyre csak fokozódik”, és szükség van egy engedelmes alattvalóra, aki feltétel nélkül végrehajtja utasításait. Azonban a naiv gátőr éppen naiv idealizmusával üt rést a rendszer pajzsán, és teszi láthatóvá az ideológia és a valóság közötti feszültséget, mert minden feladatot a marxista-leninista elvek szerint akar végrehajtani, ám ezeket az elveket az ötvenes évek hatalmasságai valójában nem követték, csak beszéltek róluk.

„Az akkori [a hatvanas-hetvenes évekbeli] buta hatalmasok ugyanúgy néztek ki, mint egy évtizeddel korábban” – emlékezett vissza Bacsó Péter A tanú betiltására a már idézett interjúban. A tanúnak nemcsak a története, de a gyártástörténete és az utóélete is tanulságos, bár nem feltétlenül szatirikus, mint maga a film. Ahogy Magyar Dezső az 1968-as diáktüntetéseket az 1919-es proletárdiktatúra forradalmi eseményein keresztül értelmező Agitátorokja, úgy Bacsó szatírája is a hatvanas évek végi konzervatív politikai fordulat áldozatává vált. „Ahogy a hatvanas évek liberális fuvallata, demokratikus fellendülése – beleértve az 1968-as párizsi eseményeket, a prágai tavaszt –, a magyar új gazdasági mechanizmus felfelé ívelése Nyers Rezsővel, Fehér Lajossal meg Fock Jenővel megadta a lehetőséget A tanú elkészítésére, a progresszív erők bukása, a prágai bevonulás, s ennek magyarországi következményei – a magyar reformerek visszaszorítása, leváltása – tulajdonképpen meghatározták a film sorsát” – foglalta össze Bacsó a Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár parancsára a keleti blokkban lezajló általános visszarendeződés lényegét.

A rendező azt állította az idézett interjúban, hogy „tulajdonképpen én vagyok Pelikán József”, és valóban sok a párhuzam A tanú főhőse és Bacsó Péter életútja között, minthogy Bacsó is drámai „jellemfejlődésen” esett át az ötvenes években. A háború után az alkotó ugyanúgy hitt az új rendszerben, a szocializmus építésében, mint általában a „fényes szelek-nemzedék” tagjai, a népi kollégisták (Bacsó mellett a csalódását történelmi parabolákba sűrítő Jancsó Miklós is közéjük tartozott). A rendező a Horváth Árpád Népi Kollégium tagja volt, és elmondása szerint vezető pozícióban sok olyan bűnt elkövetett az eszme nevében, amit később nagyon megbánt. „Úgy hittem, az igazságosabb társadalom felé mutató szocialista alternatíva az egyetlen” – ecsetelte a rendező. Rákosi Mátyás és pártja azonban 1948-ban támadást intézett a NÉKOSZ ellen, majd az azt pártoló Rajk Lászlót koncepciós perben elítélte, és 1949-ben kivégeztette. Bacsó Pétert és társait ez az eset kijózanította, és az alkotók a kemény diktatúra kiépülését követően azzal is szembesültek, hogy a társadalmi valóság bemutatása helyett hazug propagandafilmeket kell készíteniük (Bacsó többek között az Ifjú szívvel című 1953-as termelési film forgatókönyvét írta). A rendezőt pedig 1956-os „hangoskodásáért” kirúgták a filmgyárból is, így már nem voltak illúziói a szocializmussal kapcsolatban. Bevallása szerint még a hetvenes évek végéig hitt az 1963-ban konszolidálódott Kádár-rendszerben, illetve a szocializmus megreformálhatóságában; a prágai tavasz vérbe fojtása, A tanú betiltása és az 1968-ban bevezetett gazdasági reform későbbi megtorpanása vezettek el a rendező teljes kiábrándulásához. („– Hitt a szocializmus megreformálhatóságában? – Nagyjából a hetvenes évek végéig. Tudtam, hogy ami van, rossz, de azt hittem, meg lehet javítani.” A tanúk, 106.)

A hatvanas években úgy tűnt, a hatalom készen áll a párbeszédre, illetve arra, hogy az alkotók propaganda helyett valós társadalmi problémákról és a közelmúlt történelméről készítsenek „cselekvő” vagy „kérdező” filmeket. Az ötvenes éveket olyan alkotások érintették, mint Herskó János Párbeszédje, Kósa Ferenc két évre betiltott Tízezer napja, Gaál István Zöldárja, Szabó Istvántól az Apa – Egy hit naplója vagy Fábri Zoltán Húsz órája. Ám míg ezek a történelmi drámák egy nagyobb folyamat részeként, általában lezárt múltként foglalkoztak az ötvenes évekkel, addig A tanú kizárólag a Rákosi-korszak legsötétebb évében, 1950-ben játszódik, és Bacsó saját élményeinek és a korhangulatnak a megidézése mellett arra törekedett, hogy kiemelje a kemény és a puha diktatúra közös jellemzőit. Például a híres magyar narancs-jelenet a rendező személyes tapasztalatán alapul: az Ifjú szívvel díszbemutatóján személyesen Rákosi Mátyás kínálta meg egy hazai termesztésű naranccsal. Ami A tanúban citrom, ám ha arra a diktatúra képviselői azt mondják, hogy narancs, akkor az narancs kell, hogy legyen, és aki mást állít, azért eljöhet a fekete autó. Ez a jelenet is jól megvilágítja mindkét diktatúra elvtelenségét: a hatalom és a látszat fenntartása érdekében hazudni kell a népnek, legyen bár szó a Rajk-perről vagy az 1956-os forradalom „ellenforradalomnak” nevezéséről.

A történészek általában egyetértenek abban, hogy a kádári puha diktatúrának az „aki nincs ellenünk, az velünk van”-elven kívül valójában nem volt más ideológiája, a marxista-leninista elvek csupán sablonos politikai retorikákban jelentek meg, és szó sem volt arról, amit a rezsim hirdetett, hogy Magyarország szabad ország. A „legvidámabb barakk”-ot nem véletlenül illették ezzel a jelzővel: az emberek kaptak kis szabadságokat, engedményeket, amelyekért cserébe távol kellett maradniuk a politikától, különben a „gondoskodó atya” megtalálta a módját az „engedetlen gyermekek” ellehetetlenítésének. Az új gazdasági mechanizmusra is azért tekintettek a párt ortodoxai és maga Brezsnyev is veszélyes jelenségként, mert mintegy visszacsempészte a kapitalizmust a létező szocializmusba. A puha diktatúrát a kis engedményekkel, a kompromisszumokkal és a filmalkotókat is érintő besúgórendszerrel lehetett fenntartani, nem a szocializmus a hatvanas-hetvenes évekre kiüresített eszméivel.

A tanú nemcsak a magyar narancs-jelenetben, hanem az egész cselekmény során ezt az „ideológia nélküliséget” mutatja be. A személyi kultuszt reprezentáló, Farkas Mihályt, a Rákosi-rendszer honvédelmi miniszterét idéző és Brezsnyevre külsőleg is hasonlító Bástya elvtárs egy egész uszodát lezárat, csak hogy nyugalomban fürödhessen. Ilyen képmutató a diktatúra: a hatalmasságok egyenlőségről, a proletariátus uralmáról prédikálnak, közben pedig éppen a nép tagjai, a munkások nem férhetnek hozzá ahhoz, amit elvileg nekik építettek. De Bástya elvtársénál árulkodóbb Virág elvtárs karaktere. Ugyan az író-rendező Virágot az Államvédelmi Hatóság vezetőjéről, Péter Gáborról mintázta, azonban a filmben igazi paternalista diktátorként jelenik meg. A politikus persze alkalmazza a Rákosi-diktatúra szimbólumát, a fekete autót, és a bebörtönzéssel is riogat, azonban Pelikánt alapvetően jóléti intézkedéseivel, kis engedményekkel próbálja megnyerni magának: húshiány idején fényűző vacsorával, drága italokkal látja el, új házat építtet neki, és megbízottjaként a rendszer keretein belül szabad kezet ad a gátőrnek. Virág elvtárs a cselekmény során sokkal inkább alkalmazza a puha diktatúra „aki nincs ellenünk, az velünk van”-elvét, semmint a Rákosi-rezsim „aki nincs velünk, az ellenünk van”-ideológiáját. Azaz a nyílt terror és a testi fenyítés helyett fegyvere az érzelmi zsarolás és az atyáskodás. Virág pedig még Bástya elvtársnál is szemléletesebb példa a létező szocializmus elvtelenségére: miközben a nép éhezik, ő luxuskörülmények között él és dolgozik, és nem mellesleg a szobája tele van a Horthy-korszak úri világának tárgyaival, árucikkeivel.

A kádári kultúrpolitika képviselői már a film elkészülte előtt, a forgatókönyvet olvasva érezték, hogy túl erősek és nyilvánvalók a párhuzamok a Rákosi- és a Kádár-rendszer között. Az ötvenes években koncepciós perben elítélt és bebörtönzött Kádár János minden erejével azon volt, hogy a kemény diktatúrát lezárt korszakként, a múlt részeként prezentálja, elég csak Rákosi 1962-es párton belüli felelősségre vonására, kizárására és száműzetésére gondolni. A filmművészetet is felügyelő Aczél György bár érdekesnek tartotta A tanú történetét, „paraszt Švejk”-et látott benne (Kádár kedvencei voltak Jaroslav Hašek szatirikus Švejk-regényei), azonban mégis „kísérleti filmnek” nevezte, azaz utalt arra, hogy ez a film valószínűleg bemutathatatlan lesz. A szatírát gyártó I. Játékfilmstúdió vezetője, Újhelyi Szilárd és a Filmművészeti Tanács elnöke, Rényi Péter pozitívan viszonyultak a filmhez, így azon munkálkodtak, hogy meg tudják menteni A tanút a betiltástól. A Bacsó mellé ideológiai komisszárként beosztott Rényi rábírta a rendezőt, hogy árnyalja a történetet, és ne csak a kommunistákat, hanem a nyilasokat is bírálja (ezért került be a sztoriba a köpönyegforgató, Pelikán fogait kiverő egykori nyilasrendőr, Gulyás Elemér karaktere). Nem tett jót a filmnek az sem, hogy Rajk László özvegye felháborodott A tanú börtönjelenetein, habár ifjabb Rajk László pozitívan nyilatkozott a szatíráról a zártkörű vetítés után.

Amellett, hogy a hatalom az eredeti változatot bemutathatatlannak ítélte és bizonyos jelenetek kivágására kényszerítette, az időt is húzta egyre több és több zártkörű vetítéssel az ország különböző városaiban. Ez így ment majdnem egy évtizedig, ami miatt igen sokan látták a filmet pártközpontokban, minisztériumokban, KISZ-bizottságokban és táborokban, illetve egyetemeken. Ezért is alakult ki kultusz A tanú körül már a hetvenes években. A film végül 1979-ben került a nagy nyilvánosság elé Bacsó Péter közbenjárására, aki Pozsgay Imrének, az akkori kulturális miniszternek jelezte, hogy ha nem lesz hivatalos premier, nem járul hozzá a további zártkörű vetítésekhez. A hivatalos bemutató is csupán egy kis moziban zajlott, és kritikák nem is születhettek róla. Ám a dobozból kikerülve Bacsó műve nemzetközi sikert aratott: kijutott a cannes-i filmfesztiválra, majd 32 országban vetítették, és húsz évvel betiltása után, 1989-ben megkapta a megérdemelt díszbemutatót is.

ötven év múlva, 2019-ben pedig a nagyközönség végre eredeti formájában láthatta Bacsó szatíráját, hiszen A tanú cenzúrázatlan változatát levetítették az idei cannes-i filmfesztiválon, és június óta a magyar közönség is láthatja a hazai mozikban. A Filmarchívum szakemberei a film digitális felújítása során találtak rá az elveszettnek hitt, kivágott jelenetekre, amelyeket sikeresen vissza tudtak illeszteni a cselekménybe. Az egyik ilyen Pelikánnak a koholt vádakkal bebörtönzött Dániel sötét zárkájában tett látogatása, ami amúgy éles kontrasztban áll A tanú kevert hangnemével. Míg a film egészére jellemző a komor dráma és a maró humor tökéletes egyensúlya, addig ez a sötét zárkás jelenet nemcsak túl komoly, de túlságosan didaktikus is. Ahogy didaktikus az a párbeszéd, amelynek során a bebörtönzött pap összehasonlítja a kétezer éves egyházat a csupán pár éve létező, labilis szocializmussal. Az ideológia és a valóság közötti feszültséget, illetve a létező szocializmus ellentmondásosságát Bacsó Péter a korábban említett, klasszikussá vált jelenetekben vagy a cselekmény utolsó harmadában, a tárgyalási procedúra során (például amikor Virág elvtárs a tanúvallomás helyett véletlenül az ítélet szövegét adja oda Pelikánnak) tökéletesen bemutatta a szatíra eszközeivel. Ezt feleslegesen ragozzák tovább a cenzúrázatlan változat pluszjelenetei, jóllehet ez a verzió áll legközelebb ahhoz, amit Bacsó 1969-ben elkészített.

Ezen kívül van még két nagyobb változás is az eddig ismert A tanúhoz képest. Egyfelől a film végi Marx-idézet átkerült a film elejére, így a „Miért halad így a történelem? Hogy az emberiség nevetve szabaduljon meg a múltjától” szöveg nem magyarázza a történetet, hanem előrevetíti, hogy a néző mit fog látni. A másik, lényegesebb változás, hogy szintén az eredeti koncepcióhoz igazodva az utolsó jelenet, amelyben a börtönből szabadult Pelikán összefut az idős, hatalomból kiszorult Virág elvtárssal, nem szerepel ebben a cenzúrázatlan változatban. Az 1969-es vágáshoz 1970-ben hozzátoldott jelenet aláhúzta, hogy a Rákosi-korszaknak vége. „Nem baj, visszasírnak még maguk engem!” – mondja Virág, mire a gátőr így válaszol: „Hát, erre azért nem mernék megesküdni.” Enélkül sokkal bizonytalanabbnak tűnik a „jövő”, hiszen a néző így nem tudja, mi történt a diktatúra képviselőivel. Mint ismeretes, az 1956-os forradalom után számos ávós és politikus mentette át a hatalmát a Rákosi-rezsimből a Kádár-rezsimbe, elég csak a nemrég elhunyt és felelősségre vont Biszku Bélára, a megtorlások egyik irányítójára gondolni. Avagy míg Kádár azt próbálta a kollektív tudatba sulykolni, hogy „az ötvenes évek démonját kiűzték” Magyarországról, addig A tanú cenzúrázatlan változata rávilágít: nem lehetünk biztosak abban, hogy az „ördögűzés” sikeres volt, sőt abban sem, hogy egyáltalán megtörtént. Tehát ez a verzió a cezúra helyett a Rákosi- és a Kádár-rendszer közötti kontinuitást hangsúlyozza, rámutatva arra, hogy a puha diktatúra is korlátozza az egyén szabadságát.

Összességében a felújított és helyreállított változat értékes anyag, még akkor is, ha sokunk számára jó ideig éppen az a verzió marad a klasszikus, amely egy elnyomó rendszer parancsára született meg, maradt tíz évig dobozban, majd több évtizedig látható volt mozikban, valamint elérhető volt DVD-n. Ahogy még ahhoz is nagyon sok idő kell, hogy a Kádár-korszakot a helyén tudjuk kezelni, és lássuk, Rákosi Mátyás és Kádár János rendszere között van kontinuitás. És talán arra is ráeszmélünk a moziban, hogy Bacsó Péter szatírája 1989 után és ma, a 2010-es években is fájóan aktuális. Mert a létező szocializmust lehet, hogy meg tudtuk haladni, de a népbutító, paternalista társadalmi-politikai rendszert sajnos egyáltalán nem.

A tanú – cenzúrázatlan változat – színes, magyar szatíra, 108 perc, 1969 / 2019. Rendezte: Bacsó Péter. Forgatókönyv: Bacsó Péter, Ujhelyi János. Operatőr: Zsombolyai János. Zene: Vukán György, Fényes Szabolcs. Látványtervező: Vayer Tamás. Szereplők: Kállai Ferenc (Pelikán József), Őze Lajos (Virág Árpád), Fábri Zoltán (Dániel Zoltán), Both Béla (Bástya elvtárs), Monori Lili (Gizi, Pelikán lánya). Tartalmi rekonstrukció: Fazekas Eszter, Polyák János. Kivágat negatívok, werkanyagok: Nádasy László. Képrestaurálás: Tóth Balázs. Hangrestaurálás: Bőhm Dániel. Digitális fényelés: Andor Tamás és Libel Róbert. A cenzúrázatlan változat forgalmazója: Magyar Nemzeti Filmalap, Pannonia Entertainment Ltd. Bemutató: A cenzúrázatlan változatot 2019. június 1-től vetítik a magyar mozik.