Annak, aki nosztalgiától vezérelve, a barátságos világoskék borító és a népszerű KFT-sláger ismerős címe által elvarázsolva veszi kezébe a Balatoni nyár című kiadványt, nem véletlenül juthat eszébe az első néhány oldal után, a fényképeket nézegetve Nyikita Mihalkov híres filmjének (1994) magyar címe: Csalóka napfény. A Petőfi Irodalmi Múzeum tavaly nyár végi-ősz eleji kiállításának kísérő kiadványa olyan magyar írók fényképeit gyűjti egybe, akik a szocializmus hosszú évtizedeiben a Balaton, a „magyar tenger” partján töltötték nyári hónapjaikat. Ki csak egyszer-egyszer látogatott el a szigligeti Alkotóházba a megfelelő beutalóval a kezében, más pedig egész nyarakat, éveket, évtizedeket töltött a tónál, saját hétvégi háza verandáján ücsörögve. „A derű képei” – írja rögtön a negyedik oldalon Prőhle Gergely, a PIM (most már: egykori) főigazgatója, s a fotókról ránk mosolygó boldog arcokból ítélve ez a jelző meg is állja a helyét. Ugyanakkor a mai szemlélő az egykori vakító napsugarak ellenére sem tudja nem észrevenni azokat az árnyékokat, „[…] amelyek e mediterrán tájak, kertek, villák tereit, fényeit keretezik” – ahogy György Péter írja a kiállításról szóló beszámolójában. 

A kiadványban közölt, sok-sok szorgos kéz által összegyűjtött és Kovács Ida által válogatott kiállítási anyag, amely elsősorban a PIM vizuális archívumán, kisebb részben pedig közintézmények, magángyűjtemények fotógyűjteményein alapszik, három nagyobb egységre osztható. Az első részhez tartoznak azok a fényképek, amelyek a (ma fordítóházként működő) füredi Lipták-villa alkalmi összejöveteleit, nyári találkozóit örökítik meg, s készítőjük a legtöbb esetben a Balaton legnagyobb 20. századi krónikása, maga Lipták Gábor. A második egység darabjai az 1953-ban megnyílt szigligeti Alkotóházban üdülő írók emlékezetes nyaraiból nyújtanak széles válogatást, az utolsó, legterjedelmesebb rész pedig olyan, zömmel ismeretlen fotósok által készített fényképek gyűjteménye, melyek egy-egy szerző „második otthonában”, Balaton-parti nyaralójában készültek.

Lipták Gábor Rolleiflex fényképezőgépével az Addio III. vitorláshajón, 1952, ismeretlen felvétele

A Lipták-házhoz kötődő fotók legnagyobb érdekessége az a nagyon izgalmas kapcsolatrendszer, amely a század második felének nagy túlélőit − György Péter szavával −: „kultúrhéroszait” a Balatonhoz, s leginkább Lipták Gáborhoz kötötték. Lipták Rolleiflex fényképezőgépének amatőr felvételein feltűnik az idős, vastag szemüveges Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Weöres Sándor, a kor két jelentős képzőművésze: Borsos Miklós és Bernáth Aurél, s persze a fényképezőt szakszerűtlenül tartó „Gabus”-t minduntalan heccelő, de hozzá meleg, atyai barátsággal szóló Örkény István. E kapcsolatrendszer természetességét, egykori élénk mivoltát erősíti az is, hogy a kiadvány e szakaszában működik legjobban a kép és a szöveg egysége – nemcsak a felsorolt írók beszámolói tanúskodnak valódi, átélt élményekről, hanem például Lipták Gábor és Örkény sokszor nevettető levelezése, melyből érzékletesen kirajzolódnak e baráti összejövetelek koreográfiái.

Az egykori Esterházy-kastélyban kialakított szigligeti Alkotóház lombos fái alatt pihenő, inspirálódó írók kompániája már sokkal színesebb. Olyan alkotók kerültek itt – persze nem egyszerre, s nem együtt, csupán ebben a kiadványban – egy helyre, akiket úgymond egészen más polcon tart számon a magyar kultúrtörténet. A fiatal, sötét szemüveges Ungvári Tamás a felszabadulás történetét több ízben (mindig rendszerhűen) megíró Karinthy Ferenc társaságában játszik páros asztalitenisz-mérkőzést Somlyó Györggyel és Bacsó Péterrel… Feltűnik Mészöly Miklós és Ottlik Géza, a magyar posztmodern próza apafigurái, oldalukon Polcz Alaine-nel és Nemes Nagy Ágnessel. Megjelenik Devecseri Gábor is, Homérosz magyar fordítója, aztán a kor legfontosabb vallomásos költői: Juhász Ferenc és Nagy László, később pedig a Görgey Gáborral és kutyájával időző Csurka István. Kertész Imre 1975-ben, a Sorstalanság kiadásának évében látható, az idős Kassák Lajos lapáttal a vállán 1965-ben, halála előtt két évvel, végül a legsikeresebb magyar ifjúsági író, az öreg és mosolygós Fekete István, felesége oldalán (1966). És a sor még folytatható.

Nemes Nagy Ágnes és Ottlik Géza Szigligeten, 1957, ismeretlen felvétele

A fényképek utolsó csoportjának főszereplői a Balaton-vidék, a pannon táj törzsökös vagy újdonsült lokálpatriótái. Rögtön az első fotón feltűnik a dunántúli „puszták népéből” felemelkedett, már idős Illyés Gyula, tihanyi házának kertjében; majd a fiatal, vitorlázó Bertha Bulcsu, az első Balaton-szociográfia (Balatoni évtizedek, Budapest, Szépirodalmi, 1973) szerzője az ötvenes évek elejéről. Egy oldallal később Tatay Sándor, a népszerű Kinizsi Pál szerzője üldögél vendégeivel badacsonyi otthonában, végül pedig a fiatal Tüskés Tibor, a Jelenkor későbbi főszerkesztője (1960−64) mosolyog ránk a nyakig érő vízből. A balatonszántódi vasúti őrházban világra jött Tüskés Tiborral ellentétben nem a lokális érzület, sokkal inkább a nyugalom iránti vágy vonzotta a tóhoz a szerkesztő barátját, a népiek egyik legfontosabb ideológusát, Veres Pétert, aki 1958-ban − sokakhoz hasonlóan – nyaralót vásárolt a Balaton partján. (A két irodalmár közötti, Balatonról szóló diskurzus dokumentuma: Tüskés Tibor – Veres Péter, Párbeszéd a Balatonról, Fonyód, Fonyódi Járási Tanács Végrehajtó Bizottsága, 1968.) A csend, a pihentető természet és az ihletforrás utáni sóvárgás beteljesüléseként tűnnek fel a kötetben Németh László sajkodi, Déry Tibor füredi és Illyés Gyula tihanyi telkén készült felvételek. Csend, béke, a természet közelsége, kedves vendégek (barátok, írótársak, gyerekek, unokák), nyugodt alkotás – csupa olyan közkeletű benyomás, apró élménymorzsa, amely a Balaton „menedékként” és ihletforrásként való értelmezését hangsúlyozza. (Vö. Schleicher Vera, Kultúrfürdő. Kulturális kölcsönhatások a Balaton térségében 1821−1960 között, Budapest, L’Harmattan, 2018, 31−34.)

Csorba Győzőné, Tüskés Tiborné, Csorba Győző, Fodor Andrásné, Tüskés Tibor, hátul ismeretlenek, Révfülöp, 1972, Fodor András felvétele

S vajon valóban menedék lehetett a balatoni nyár a korszak írói számára; búvópatak a politikai rendszer doktrínái között? György Péter meggyőződése szerint igen: „a Balaton még kívül esett a Rákosi-, majd a Kádár-korszak politikai földrajzán, tehát a hatalom által teljes egészében áthatott területeken.” Szigliget pedig, mint írja, „ennek a területen kívüliségnek a Párt által létrehozott laboratóriuma lett […].” Izgalmas feltenni magunknak a kérdést, hogy a balatoni táj – mint egészen a Bach-korszaktól kezdve oly sokszor a modern magyar történelemben – ma is betölti-e, betöltheti-e ezt a funkciót. A felvetésre kettős válasz adható. Minden bizonnyal ma is sokan vagyunk és leszünk is, akiknek a lassacskán teljesen beépített, lebetonozott, a tömegturizmus és a nagytőke által leuralt Balaton-part mégis a lelki feltöltődés vidéke marad; maradtak még olyan zugok Berzsenyi Dániel és a Kisfaludyak szülőföldjén, ahová nem ér el a mindennapok zaja. Ugyanakkor (ez a válasz másik fele) a kérdés részben értelmetlen: a kötetben található fényképek mindegyike egy olyan korszakban született, ahol a társadalom – és maga a pártállam – még a művészettől, az irodalomtól, az írók ízlésformálásától várta a kollektív (nemzeti) identitás fenntartását. E sosem volt, elmúlt világnak a lenyomata a Balatoni nyár, egy olyan nyáré, amely nem fog eljönni többé, mert önmagában az is felfoghatatlan, hogy egyszer létezett.  

(A bélyegképen: Bertha Bulcsu kislányával a balatongyöröki nyaraló előtt, 1970-es évek, ismeretlen felvétele)