Ahogy Agneša Kalinová egy-egy életként szakaszolta személyes történetének hét fejezetét a magyarul is megjelent mélyinterjúban (Jana Juráňová – Agneša Kalinová: Hét életem, Tények és Tanúk, Magvető, 2018), úgy Karig Sára A szerencse lánya című életút(interjú)ját olvasva, szellemi hatásait, miliőit listába szedve is összeáll egyfajta leporelló. Baján töltött gyermekévek, egyetem Szegeden (Szent-Györgyiék és a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma), Anglia (Newcastle-ben nevelőnő, Durhamben és Londonban tanulmányait folytatja), a Szociáldemokrata Párt közege a háború alatt és a koalíciós időszakban (a Svéd Vöröskereszt alkalmazottjaként zsidó gyerekeket mentett Raoul Wallenberggel együttműködve, amiért Világ Igaza kitüntetést kapott), aztán a vorkutai „tanulmányút”, majd az Európa Könyvkiadónál eltöltött évtizedek. Ám a könyv útikalauzként való impulzusolvasása arra nem alkalmas, hogy megpróbáljuk felfejteni: miről is szolgál ez az élet tanúsággal.

Míg a Vorkutáról való 1953-as hazatérés utáni húsz év (benne a forradalommal és az európás első másfél évtizeddel, 1974-ig) az interjú hatodát teszi ki, és majdnem ugyanilyen terjedelmű a háború vége és a kékcédulás választások közötti kétéves időszak elbeszélése, addig a vorkutai hat év az anyag harmada, kétszáz oldal. Aránytalanság? Gyümölcsözőbb lehet talán úgy felvetni ezt a szempontot, hogy legitimnek fogadjuk el a kérdező, Bakonyi Éva szándékát: az olvasatnak, a mélyfúrásnak (ezúttal, ott és akkor, 1988–1989-ben) Vorkuta, a tábori élet a gravitációs pontja. Az erre emlékezés így lesz akkurátus makett, világteremtés. Az interjú egykor az 1956-os Intézet Oral History Archívuma számára készült, ez is szolgálhat magyarázattal. A szöveg sajtó alá rendezését és jegyzetelését, a szócikkekkel ellátott közel hetvenoldalas névmutató összeállítását Schmal Alexandra végezte el, elképesztő alapossággal. Két példa a munka fesztávjára: míg a 390 lábjegyzetből a 236. a nérói-sztálini Belomor-csatornáról közöl rövid ismertetést, addig a 265. a fenszterlizés definícióját adja: „a német eredetű kifejezés jelentése: fel-alá sétál az imádott nő ablaka alatt abban a reményben, hogy az megjelenik az ablakban, vagy legalábbis észreveszi hódolóját”.

*

A szerencse lányában mindenekelőtt egy homo politicus arcképe rajzolódik ki, s ezt Karig korszakoló öndefiníciói is pontosítják: ifjúkori individualista anarchizmusa után angliai éveiben a fábiánus gondolatkörhöz került közel, a háború elején pedig a szociáldemokrata párthoz csatlakozott. A szocializmus iránti alkati-világnézeti ragaszkodáson aztán (és ugyanakkor) a vorkutai munkatábor körülményei és megrázkódtatása sem változtat, nem forgatja fel azt, mondván, Vorkuta foglyait egy olyan rendszer tekinti ellenségnek, amely eltávolodott a szocializmustól: „Az ellenség voltaképpen az a kommunizmust megtagadó, meghamisító, esetleg kisajátító olyan közeg, amely bennünket oda juttatott. Lehet, hogy ez egy bizonyos fokú erőltetett leszűkítése volt a problémának, de én nem a szocializmusban csalódtam. […] harminchárom éves voltam, amikor ennek a különös kivételezettségnek részesévé váltam, hogy elvittek egy ilyen tanulmányútra, amely igazán kevés embernek jut osztályrészül”. Vorkutára az interjú egy későbbi pontján már egyenesen szerencseként tekint, innen (is) származik a könyv címének fordulata. Karig perspektívája, hiába a túlélő áldozaté, nem lesz – és ez jelentős hozzávaló – a szenvedéstől fertőzötté, tehát sematikussá ez a beszéd. Karig személyes életnarratívájának a munkatábor mint tapasztalat derűt, tudást és tisztánlátást kölcsönöz, s hogy félreértés ne maradjon: helyeslést nyilván aligha. Karig beszél a javítómunka-táborok szerencséjéről azoknak, akik kérdik. S akik kérdik, esetleg szembesülhetnek azzal, hogyan működött mindez a valóságban, életvitelszerűen, mert ezáltal egyfelől igazabb, másfelől kényelmetlenebb tudás áll rendelkezésre, mint egy absztrahált pokol vitrinbizonyossága.

*

„Benn tartottak a sorban a barátaim, a szerelmeim, a példaképeim, akik csak mondták, mondták, egyfolytában mondták ugyanazt, amit én – egymást hülyítettük. Fantasztikus ez az egész történet! ’47, választások – végig-kékcéduláztam az egészet! Lelkesen és büszkén! Már nem emlékszem pontosan, hogy miket is kellett lopni, valami választási űrlapokat – nyilván ezek voltak a „kék cédulák” –, a Szocdem Párttól, és én tényleg büszke voltam magamra: hát talán akkor már nem is vagyok annyira kispolgár, ha erre is képes vagyok! Nem esik jól, hogy ezt is be kell vallanom. Nem is annyira magam miatt: mindnyájunk miatt, akik ezt elkövettük. De hát mi ezt akkor nem úgy éltük meg, mint sötét szélhámosságot!” Az idézet Márványi Judittól származik, aki 1987-ben adott életútinterjút Csalog Zsoltnak (Márványi Judit: Kapaszkodók, Tények és Tanúk, Magvető, 2017). A szociáldemokrata Karig Sárát olyasvalamiért, a kékcédulás választási csalás leleplezéséért tartóztatták le és vitték évekre munkatáborba a sarkövezetbe (ezt a címet viseli Karig Sára lágerverseinek gyűjteménye), amit a kommunista Márványi Judit lelkesen és büszkén követett el. Egyszerű történet, vessző. Itt volna vége, s záródhatna rövidre a történelmi igazságtétel/ítélet, még ha a munkásmozgalom e két ágának elkülönbözéséből, s a magyarországi szocdemek kommunisták általi annektálásából sokkal több e történet által sem vált érthetővé. Aztán amikor 1974-ben, hatvanéves korában Karig Sára felvételét kéri a Magyar Szocialista Munkáspártba, ahová fel is veszik, a párttag Márványi Judit már régóta kiábrándult: Kőszeg Ferenc szerint, aki 1975-ig (!) volt kollégája a Szépirodalminál, a szerkesztőségben egyenesen Márványi volt a legellenzékibb. Márványi később tanulmányt írt a szamizdatban megjelenő Bibó Emlékkönyvbe, és szignózza a magyar ellenzék 1979-es Charta-tiltakozását is.

Karig és Márványi életpillanatainak egymás felé fordított tükrei (tényei és tanúságai) teszik valamennyire láthatóvá, hogy a vonzások lényegi azonossága a huszadik századi Európa kelet-közepén sem jelent feltétlenül azonos választásokat, a következmények pedig még kevésbé mérhetők fel előre. A karambolozó egyes életek, a leblattolhatatlanul kusza élettörténetek keltette instabilitás azonban mégsem nélkülözheti a megértés szándékát, a megértés pedig a méltányosságot. A méltányos megértés ugyanakkor nem azonos bármilyen relativizálással, sem könnyű ítélettel. Karig számára a szocializmus mint világnézet létezett, s emellett a munkatáborban is kitartott, mert hitte, hogy az eszméhez hűtlenek azok lettek, akik őt odaküldték, amikor pedig hazatért, ugyanazzal a hittel be is lépett a pártba (1957-ben még sikertelenül, majd 1974-ben sikeresen). Vorkuta persze keserves küzdelem volt, de nem trauma vagy szindróma lett, hanem igazolás és bizonyíték, amitől nem kívánt szabadulni. „A börtön nem alibi”, emlegette sokszor egyfajta ars poeticaként. Ekként lett e rövid huszadik század élénk és szerencsés tanúja.