Woyzeck

A diktátor főszereplőjeként parádézó ifj. Vidnyánszky Attila állandó alkotótársával, Vecsei H. Miklóssal és a SZTALKER csoporttal állította a Nemzeti Színház színpadjára Büchner befejezetlen, töredékes klasszikusát, a Woyzecket, de valójában csak a magját tartották meg: az eredeti dráma szimbólumok szintjén bukkan fel a túlfűtött, eksztatikus, áradó előadásban. A rothadó falak és surlófények által határolt dobozlakásban állandóan gomolyog a füst, éles fény csak a hűtőből jön, ebben a fullasztó légkörben él a fiatal pár és csecsemőjük. A tér újságokkal van szétplakátolva, utalva arra, hogy az eredeti dráma egy gyilkosság híre alapján született. A POSZT-on a pécsi Kamaraszínház színpadja mögötti térben rendezik be a díszleteket (akárcsak a szintén Vidnyánszky által rendezett korábbi versenydarab, a Liliomfi esetében), viszont az akusztikai viszonyok mások lehetnek, mint az eredeti játékhelyszínen, mert a szereplők felét a nézőtér utolsó harmadából már gyakorlatilag nem hallani, ez pedig sokat elvesz az előadás erejéből.

Az érzéki, minden szervünkre ható színházban a nyomorból a túlmediatizált világ kínálta színes-szagos élet illúziójába menekülnek a panellakók, a helyszínt Brazíliának mondják, de inkább Kelet-Európa, a szappanoperák erőszakos-romantikus-harsány kerete az elvágyódás színtere. Marie-t (Barta Ágnes) nem érdekli sem a gyerek, sem Woyzeck, fiatal, szép, élni akar, habzsolni minden elérhető élvezetet. Az Ezreddobos Fehér Tibor táncterapeuta, túl szexi latino, aki szintén a tévéből lép ki és csábítja-erőszakolja Marie-t. A színen Woyzeck kivételével minden férfi macsó, kigyúrt, magabiztos reklámfigura vagy kisstílű bűnöző, akik a hatalmat jelenítik meg és gyakorolják egymáson. A hatalom embere a Doktor (Szabó Sebestyén László) is, aki az őrült, mindenható tudós pózát veszi fel, mágusoktól, Gandalftól és Dumbledore-tól származó szövegtöredékekkel keverve. Ezek az eszközök, egymásra pakolt rétegek viszont nemcsak túlzsúfolt referencialitást hoznak létre, hanem ki is oltják egymást. Miután az első félórában már mindenki járt mindenki testnyílásában, a túlpörgetett animalitás és az egymásra halmozódó gegek, poénok repetitívek lesznek, fokozni a fokozhatatlant már képtelenség. Ezért a darab második fele kiüresedett ötletparádé és öncélú jelenetek sora, mely újat nem tud mondani. Woyzeck csendje és tehetetlensége az, ami néha megtöri a külső őrületet, mely értelmezhető a bomló, egyre jobban beszűkült elméjének paranoid hallucinációjaként is. A külvilághoz képest mégis ő az, aki valamiféle viszonylagos normalitást képvisel, próbálja megvédeni gyermekét és megküzdeni démonaival, elutasítja a feléje nyújtott gyilkos eszközt, igyekszik kizárni a hangokat a fejéből. A vásári kavalkádban teljesen háttérbe szoruló főszereplő egyre autisztikusabb viselkedéspaneleket mutat, az előadás legértékesebb momentumai pedig épp a Nagy Márk–Barta Ágnes pároshoz kötődnek. Mély és megrázó jelenet a megalázó gesztusból szerelembe forduló kép, mikor egymás arcán kenik szét a vajaskenyér vaját. A gyilkosság bejelentése után a töredékes, lineáris időrendet megtörő, látomásszerű előadás folytatódik, de már tét és feszültség nélkül. Újra láthatjuk a Csillagban zajló bulikat, de a nagyon magasra emelt nézői ingerküszöböt ezek már nem érik el, míg a környezet által determinált sorsú, az áldozat-bűnös archetípust bemutató Woyzeck végül nem leszúrja, hanem kádba fojtja gyermeke anyját. De itt még mindig nem zárul le az előadás, pedig a kevesebb ez esetben tényleg több volna, a lírai lezárás helyett ismét a vásári tréfát választják az alkotók, a viccelődésért feláldozzák a tragédiát.

Caligula helytartója

Székely János filozofikus vitadrámáját, a Caligula helytartóját Szász János rendezte a Nemzeti Színházban. Vereckei Rita monumentális díszlete áll az előadás középpontjában, a föld szintjén római kori szobor feltárt maradványai látogatóbarát plexilappal fedve, előrevetítve a birodalom bukását, melynek korában az előadás játszódik. Felül pedig egy hatalmas lárvaként műanyagba csomagolt császár-istenszobor, faltörő kos, mely fenyegetően uralja az egész színpadképet, valódi feszültséget teremt puszta jelenlétével. Ahogy nem lehet tudni, kire sújt le előbb a császár őrülete és haragja, úgy a térben fizikálisan is megjelenik a veszély, hogy a zsidókat vagy Petroniust, Caligula szíriai helytartóját (Trill Zsolt) megsemmisíti a felettük lógó-himbálózó szobor. Ám mivel Caligula képmása sokkal nagyobb a templom bejáratánál, már az előadás kezdetén világossá válik, hogy a szobrot valóban lehetetlen a jeruzsálemi zsinagógában felállítani az épület lerombolása nélkül. Ez a fizikai helyzet eldönti, hogy a kérdés tisztán filozófiai szinten dőlhet el. Petronius a zsidóknak ezt el is mondja: „Végbevinni a lehetetlent / Ez épp a hatalom becsvágya”. Majd felkérdezi a főpapot, Barakiást (Horváth Lajos Ottó): „Mit gondolsz, melyik súlyosabb, a te / Lehetetlened vagy az én muszájom?”

Petronius, bár a hatalom embere, egyben a szellemé is, Barakiást vele egyenrangú vitapartnerként kezeli, lázító szavai pedig megingatják hitében és új hitet ébresztenek benne. Trill Zsolt nagyszerűen alakítja az erkölcsi fejlődés útján lévő, megoldhatatlan morális helyzetbe kényszerült római helytartót. A színpadon azonban nagyrészt egyedül van hatalmas terhével, a még fennálló, de ingatag világrendet képviselő I. Agrippa, Palesztina királya (Bodrogi Gyula) és fő vitapartnere, a Barakiást alakító Horváth Lajos Ottó sem képvisel olyan elementáris erőt és szenvedélyt, mint Trill, így vitájában a belső vívódás sokkal hangsúlyosabb lesz, mint a külső ingerek. Az erőteljes előadást gyengítik a hangeffektek, az angol számolás-visszaszámolás didaktikus hatású, míg a tragikus pillanatokban megszólaló szitár inkább a Walt Disney Oroszlánkirályát idézi, idegen és elidegenítő a morális kérdésekkel küzdő, életveszélyben lévő hősöktől. Ugyanennyire zavaró a gyufaszál meggyújtásának és elfújásának felhangosítása, művi hatást kelt a darab legerősebb pillanataiban. Ennek ellenére jelentős Caligula-előadás születik, a petróleumtól csöpögő szobron álló, gyufaszálat a kezében tartó Trill Zsoltról mindenki elhiszi az előadás végére, hogy kész felégetni az egész nyomorult világot.

Secondhand

Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónő 2015-ben Elhordott múltjaink (Secondhand Time) című művéért elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, az ő művei alapján kollázstechnikával készített előadást a posztszovjet országokban élő emberek személyesen megélt tragédiájából az Örkény Színház a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves rendező osztályával közösen, melyet Bagossy László és Kovács D. Dániel fogott össze. A Secondhandet létrehozó különböző generációknak egészen más a hozzáférése, más a tapasztalata és képe a Szovjetunióról, ezek a különböző emlékezeti és emlékezetpolitikai rétegek pedig egymásra rakódnak az előadás folyamán.

Az alapanyag szemtanúk beszámolóiból áll össze, aki átélték a szovjet birodalom széthullását, a csernobili katasztrófát vagy az afganisztáni háborút. Ezekből a mikrotörténetekből képződik meg egy nagyobb, heterogén egész, mely többé már nem válik egységgé. Ezt képezi le a színpadkép is, a használtruha-halom látszólag egynemű massza, de esküvői ruhát éppúgy rejt, mint susogós mackót, használata pedig nagyon kreatív és sokrétű az egész előadás során (jelmez: Ignjatovic Kristina). A Secondhand felütése kissé erőltetett, a rádiós riporterek túlpörgetett műsora a kenyérsütő versenyről karikírozott figurákkal. A rengeteg kabarétréfa, zenés peresztrojka, kommunizmus-paródia és ezernyi megszólaló, majd elnémított hang- és sorsfoszlány mellett olyan epizódokat is kapunk, melyek súlyukkal a darab tartóoszlopai lesznek. Polgár Csaba Csernobilban forgató operatőrként mutatja be a valóság leképezésének lehetetlenségét, Csuja Imre sugárfertőzött kislánya halálát meséli el az atomkatasztrófából kimentett ajtó történetében. A csernobili állatlikvidátorok gyilkos sztorijának hátterében a szintén használt ruhákból megjelenített tárgyanimáció is felejthetetlen. Csákányi Eszter parádézik a kommunizmust és kapitalizmust ötvöző motivációs TED-szónoklatában marketingmenedzserként, személyes kudarcát az üzleti sikerbe csomagolva. A zárlat is emlékezetes és szívbemarkoló, eszközhasználata nagyszerű: mocskos vécécsészékkel vonuló, majd abból katonai terepjárművet építő fiatalokat látunk, Znamenák István előbb brutális parancsnokuk, aki halálba küldi katonáit, majd a gyászoló anya, akinek fia elesett az afgán háborúban, és aki képtelen elfogadni az értelmetlen veszteséget. Az angyalarcú fiú és bajtársai a vécéülőkék mögött mosolyogva hallgatják a megtört asszony monológját, arcuk a katonai kereszteken látható keretezett arckép. Az előadás nem emlékszobrot állít a Szovjetuniónak, hanem tükröt a nézőnek arról, hogyan ismétli önmagát a történelem.