Nagyapám meghatározó gyermekkori élménye egy borotválás. Kisfiú volt, egy szovjet katona az ölébe ültette, pisztolyt fogott a fejéhez, majd megkérte dédapámat, az ő édesapját, hogy legyen szíves megborotválni kollégáját. A borotvakés nem csúszott meg a borostás ádámcsutkán.

Hasonló jelenettel indít a Vígszínház A diktátora, mely Chaplin első, 1940-es hangosfilmjén alapul. Az örökösök Magyarországon először engedélyezték a mű színpadra állítását, ez részben meg is kötötte a rendező, Eszenyi Enikő kezét, nem nyúlhatott szabadon a filmklasszikushoz. Mégsem remake, hanem önálló alkotás született a színpadon, még ha a pár – nyílt színi tapssal értékelt – kiszóláson kívül a darab kerüli is a direkt aktualizálást, recepciójához pedig szorosan hozzátartozik annak taglalása, önmagában politikai aktus-e kifüggeszteni a Vígszínházra egy több méteres molinót diktátor felirattal, vagy pedig a kortársként Hitlert kifigurázó Chaplin gesztusához képest nincs elég bátorság és kockázat az előadásban.

A versenyprogramban szereplő előadás nyitójelenetében Brahms V. magyar táncára borotvál egy kopasz embert a borbély, ifj. Vidnyánszky Attila pedig pillanatok alatt felvázolja mindkét karakterét, az ügyetlenkedő, pimasz Csavargót és a hatalmi helyzetben egyre mohóbb diktátort, aki játszik a gyilkolás gondolatával, csak mert megteheti, hiszen nála van a borotvakés. Mindeközben Vidnyánszky technikailag és szellemiségében is tökéletesen idézi Chaplint, az elkoptatott, elcsépelt és ezerszer rosszul imitált figura itt életre kel, megelevenedik a színen. Az előadás középpontjában egyértelműen ő áll, minden szereplő az ő virtuóz alakításához asszisztál, Vidnyánszky a borbély és Hynkel szerepében is irtózatos iramot diktál, a felfokozott, gyakran kaotikus jelenetben minden precíz és kiszámított, minden egyes mozdulat a helyén van, legyen szó repülésről, görkorcsolyával szteppelésről vagy paradicsommal ollózva gólt rúgásról. A némafilmes börleszkhangulatot tökéletesen jelenítik meg, kiválóan mozdítják az abszurd irányába az előadást a dalbetétek, a híres Lili Marleent egy travi énekli, miközben a fasiszta gépezet beindul, a nézőtéren keresztül húzzák fel a kétkeresztes zászlót, melyhez ki asszisztál, ki méltatlankodik a frizurája miatt, ki passzívan tűr, de akadályt senki sem gördít a zászló felhúzása elé. A közönség bevonásának másik szimbolikus jelenete a film ikonikus földgömb-epizódjának újrajátszása. Hynkel szerelmes a játékszerében tükröződő hatalmába, az egész glóbuszt akarja, gyermeki mohósággal vágyik a világuralomra. Mikor elpattan a lufi-bolygó, riadtan könyörög érte, követeli magának vissza egyáltalán nem jogos tulajdonát, melyet fájdalmasan könnyen vissza is kap a nézőktől, mindenki alkalmazkodik a látszólag magasabb erőhöz és rendhez, még akkor is, ha az nevetségesen kisszerű. Hynkel destruktív kisfiúként meg is semmisíti a visszaszerzett világot. Vidnyánszky remek partnere a hatalompolitikus Herr Spejz szerepében Hajduk Károly, aki a diktátor infantilis, paranoiás és szorongó, neurotikus figurájához képes a hidegfejű, háttérből irányító valódi vezért formázza meg az art deco elemeivel operáló berlini birodalmi építészetet idéző hatalmas díszletben (Antal Csaba munkája). A vígszínházi méretekhez képest szerény pécsi nagyszínpadhoz minden eredeti megoldást nem sikerült adaptálni, a beállás miatt egy órát csúszó előadáson a hatalom jelképeként működő lépcsősor például nem felemelkedik és elsüllyed, hanem ki- és behozzák a Führernek, ha halandzsanyelven jelszavakat akar harsogni népéhez. Napaloni szerepében Király Dániel is nagyot alakít, parádés a Mussolini–Hitler párharc, amely gyermeteg ételcsatába torkollik, Wunderlich József Schultz hadnagya nem túl gerinces, romantikus hősként is emlékezetes, főleg a wagneri Lohengrin-betét eléneklésével.

A zsidó gettó Chagall képi világát idézi, ferde, apró fekete házikók, melyeket megbélyegeznek, akárcsak lakóikat. A folyamatos gegek és a helyzetkomikum lírai ellenpontja Szilágyi Csenge Hanna szerepében. A borbély és szerelme közös jelenetei érzékenyek, finoman rajzoltak és hitelesek, még emberibbé teszik a borbélyt Hynkelhez képest. Kettejük közös magja a szorongás, de ambícióik különbözők: Hynkel hisztérikusan maga alá gyűrné a világot, az összes nép uraként tenné magát érinthetetlenné, míg a borbély minden helyzetben a túlélésre, menekülésre játszik. A koncentrációs tábor képei elnagyoltak és álomszerűek, Hanna halálára pedig leheletfinom jelzés az üres görkorcsolya begurulása. A borbély végül Hynkelként éli túl a borzalmakat, Vidnyánszky Chaplin-szózata pedig bármennyire is közhelyes, sajnos minden mondata ül, erősnek és aktuálisnak hangzik az előadás lezárásaként führeri ruháját levető főhőstől.

Március végén mutatta be a Színház- és Filmművészeti Egyetem az Amphitryont Darvasi Áron negyedéves színészhallgató rendezésében, amely a POSZT Egyetemi Napok szekciójában kapott helyet. Az előadás Kleist és Moliére művei alapján készült, és Darvasi első rendezése volt. A fehér díszletben, szinte üres térben játszódó előadás Éj (Kovács Máté) és Merkur (Rudolf Szonja) találkozásával kezdődik, amely már önmagában hatalmi játék, és előrevetíti a folytatást. A természet rendjét megerőszakoló Jupiter (Ertl Zsombor) visszaél hatalmával, és Amphitryon képében elcsábítja Alkménét (Márkus Luca). Az aranykezű isten nyomot hagy a férjét annak alteregójával megcsaló, tőrbe csalt fiatalasszonyon, az aranypor egyszerre teszi istenivé és mocskossá Alkménét. Amphitryont a vendégszínész Bordás Roland játssza (a POSZT-on szerepel még A Caligula helytartójában és a Woyczekben is, de ez a legkevésbé emlékezetes alakítása), a figura törékeny, esendő, kiszolgáltatott oldala sokkal erősebben ki van domborítva, mint a győztes hadvezéré. Ezért e gyenge, tehetetlen kisembert láthatjuk ebben az előadásban is a hatalommal szemben állni, Jupiter pedig öntelt, saját magába szerelmes, teremtményeivel játszadozó világura vele szemben, aki tetteiért nem vállal felelősséget, végignézi az emberek szenvedését, fitogtatja teljhatalmát, majd lelép a színről. Az előadás legkiemelkedőbb színészi teljesítményét a Sosiast alakító Dino Benjamin nyújtja, aki még uránál is kiszolgáltatottabb börleszkfigura. Sosias gerince nem a folyamatos ütések és csapások által hajlik meg, ő az a gyáva túlélő, aki bármi áron túlvergődi magát az életen, elvei nincsenek, amellé áll, aki kolbászt és káposztát ígér, teljesen behódol a hatalomnak.

(Fotók: poszt.hu)