Regárdé Zsüdit, kell boté! – Nézze, Judit, micsoda szépség! – Ezt a kiáltást hallom újra meg újra, éspedig Barta Lajos raccsoló hangján, mely hangot egyébként soha nem hallottam élőben – ez a mondat immár negyvenvalahány éve zeng a fejemben, kicsit akként funkcionál, mint a teába mártott sütemény Proust regényében, rengeteg ajtót kinyit számomra. Én így hallottam először Barta Lajosról. Fogalmam sem volt 1977-ben, hogy ki ő, és még nagyon sokáig nem láttam egyetlen művét sem, csak a mondatai és a róla szóló mulatságos történetek zümmögtek a fejemben. A mondatot magától Zsüdittől, azaz Scherter Judittól hallottam, aki férjével, Molnár Péterrel, a csodálatos festővel együtt, aki tizenöt éves korától, 1958-tól fogva Barta Lajos tanítványa volt, 1972-ben meglátogatta Bartát Párizsban. Lali, ahogyan a barátai nevezték, tökéletes vendéglátónak bizonyult. Barta akkor már 73 éves volt, utólag nézve talán nem is olyan váratlan sikerei csúcsán. Nyolc évvel azelőtt emigrált Németországba, és most Párizsban egy dúsgazdag özvegy megrendelésére annak elhunyt férjét mintázta meg különböző pózokban és formátumokban. Élt, mint Marci Hevesen. Benne volt a tutiban, ahogy mondani szokták. Holott korábban már minden elveszni látszott. Nem is először Barta életében. Most vendégül látta a fiatal házaspárt (ő volt az egyik tanú az esküvőjükön, a másik Bálint Endre, hát ő is egy szójátékos festő volt, álljon itt egyetlen kis példa: „Franz Kafka, az a Krank Cafka!” – és a szertartás után, fent a lakásban Barta sokat zongorázott és folyton azt mondogatta: „bár zongorista lettem volna!”), vitte őket híres múzeumokba, meg-megálltak egy-egy remekmű előtt, mondjuk a Chantilly-ban levő Musée Condée-ban Piero di Cosimo Simonetta Vespucciról festett fedetlen keblű portréja előtt. (Itt most jön egy idézet Radnóti Miklós naplójából, aki szintén járt ott 1938-ban: „És újra látom egyik szerelmemet, Pollajuolo [Radnóti rosszul emlékezett a festő nevére] Simonetta Vespucci-ját, a drága arcot, a csodálatos melleket, a mellek mögött a tájat, az arc mögött a felhők sötét rétegét. Szigorú szája még édesebb, mint emlékeimben. S kikkel él együtt! Botticelli Ősze, Sasetta repülő szentjei és Lippi Madonnája élnek vele egy teremben. S nem messze tőle a szépkeblű Gabrielle dʼEstrées, IV. Henrik szeretője fürdik a kádban… s mellékesen egy Giotto és Corneille de Lyon kis női arcképe. 1939. július 23. Radnóti nem úszta meg. Vagy mégis? Hiszen akkor vált korszakos nagy költővé, amikor nagyon nagy volt a baj. És bele is halt. A kis iskolásfüzet, melynek bizonyos lapjai a tömegsírban is csodálatos épségben megmaradtak, éppen azok a versek, amelyek nem voltak meg másolatban.) De vissza Barta Lajoshoz, aki a festményt meglátva felkiáltott, ama gyermeki, felejthetetlen és csintalan, az elsüllyedt századelő világát felidéző akcentussal: „Regardez, Judit, quelle beauté!”

Az anekdoták kikerülhetetlen mozzanata volt Barta Lajos és Rozsda Endre élettársi kapcsolata. És az, ahogyan egymásról beszéltek, egymásról gondolkodtak. Rozsda így foglalta össze Barta alakját: „Az álló törpe és az ülő óriás.” Ami ugye a fizikumára vonatkozott, de ugyanakkor a szelleméről is mondott valami. Akarva-akaratlan mondott valamit arról, ami Barta művészetének központi témája lett: hogyan jutok el a kicsitől a nagyig, a kisformától a nagyformáig. Amikor utolsó emigrációjában, vagyis új hazájában kezdte különböző közparkokban felnagyítani a már korábban kész műveit – és a kis szobrok könnyedén kibírták a nagyítást –, kiderült, amit ő mindig is tudott, mióta megszállta az „isteni nyugalom”, hogy mégiscsak nagy szobrász. Elmondása szerint 1943-ban jött rá, hogy mi szobrászként az útja, egy vak zongorista Mazurka-játékát hallgatva Budapesten, ahová Párizsból menekült, és ahol nemsokára ugyanolyan lendülettel kezdték üldözni a zsidókat, mint Párizsban. Pont a világháború közepén, egy ellenséges városban, ʼ43-ban kellett rájönnie, mi is a dolga ezen a földön mint szobrásznak, a legeslegnagyobb vész közepén? Igen.

Vázlat az éjjeli őrjárat című szoborhoz, 1957
Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

Két ilyen fordulópontja volt az életének és művészetének, amikor világos lett a számára, mi a dolga, miért is él a földön: a második ilyen epifánia vagy megvilágosodás rögtön 1956 után történt, amikor Rozsda lelépett Párizsba, és ő magára maradt. Vagyis mindig a legnagyobb krízis pillanataiban mutatkozott a megoldás, a kiút. Sarkítottan fogok fogalmazni, mint tettem föntebb Radnóti esetében is, nem félve a leegyszerűsítéstől. Barta életrajzai visszautasításokról, meg-nem-értésről, megaláztatásokról számolnak be, titkosrendőri megfigyelésről, üldöztetésről, rossz ízű kompromisszumokról, félelemről. De nyilvánvaló, hogy művészetének ezek a negatívumok éppenséggel sarkalatos formaképző elemei lettek, nélkülük Barta művészete sem lenne az, ami. Megakadályozták a kibontakozásban? Épp ellenkezőleg: mély tartalmat adtak a személyiségének és műveinek, éppen az akadályok legyűrésének képessége kínálta a megoldást az esztétikai kihívásokra, amelyekre műveivel válaszolt. Dicsérjük tehát a diktatúrát, az ízlésterrort, a zsarolást? Ne dicsérjük, de állapítsuk meg, hogy jót tesznek a valódi tehetségnek. Már ha nem lövik a Dunába. Minden helyzet kétfelé nyitott: a rossz és a jó felé. Meg kell találni a jó felé vezető kiutat. De azt voltaképpen csak a rossztól elrugaszkodva lehet. Ez az a bizonyos „lengedező félelem”. Az eredetileg „Félelem” című, összegörnyedő alakot, ritmust, embergubancot formázó szobrot Németországban, amikor felállították,  „Lengedező”-vé keresztelték át. Egy szép zöld parkban felállított szobornak márpedig ne legyen az a címe, hogy „félelem”. Íme, az eredendő ambivalencia. Ami szobraira is jellemző, a nyitottságukra, a billenékenységükre, a muzikalitásukra. Barta makacssága, konoksága, kitartása és eredendő látásmódja mintegy hívta, vonzotta a bajt, hogy próbára tehesse magát.

Hajladozó (Félelem), 1956
Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

Egyszer, állítólag Párizsban, már terelték más zsidókkal együtt, a menetben, de ő csak szép lassan kifordult a sorból az utcán, és mert aprókat lépegetett, és olyan pici volt, a hatalmas őr csak bután bámulta, nem kiáltott rá, azt hitte, egy gyerek. Hadd menjen. Budapesten kiugrott az ablakon egy razzia alkalmával és megmenekült. Szerencsefi. Hát ez is kell hozzá. Ha Rozsda fentebbi mondatával összehasonlítjuk, mennyire silány és elégtelen a leírás, amelyet egy besúgó ad róla, a „Festő”-ről, a jelentésében: „Barta Lajos egy kb. 60 éves, alacsony hajlotthátu, barna borotvált arcú, nem túl elegáns kinézésű, de eléggé ideges kinézésű ember. Barna esőkabátban, őszülő haj. Idegességét és állandó körülnézegetését félelem jelének tulajdonítottam.” 1959. június 30-án, amikor barátai azt pedzegetik, hogy útlevelet kellene adni neki, hiszen „most, hogy már elmúlt hatvanéves, úgy gondolja, hogy megkaphatja” – hát nem kapta meg. Később, szerencsére, igen. Addig próbálkozott, amíg meg nem kapta. Mert tudta, tudta, hogy ezt kell tennie.

Villódzóan szellemes ember volt, szójátékos ember, és rendszeresen átkeresztelte az embereket, ha nem jutott rögtön eszébe a nevük. Altorjai Sándort például így: „az a tehetséges fiú, az az Altdorfer”, az átkereszteléssel kifejezte azt is, mennyire nagyra tartja. Egyszer egy tündöklő nyári délutánon elhívta Molnár Pétert egy étterembe, mondván, hogy Majakovszkij Klárival, az első magyar agysebésznővel és két gyönyörű kislányával fognak találkozni, a Szilágyi Erzsébet fasor közelében. Természetesen a doktornő neve nem Majakovszkij volt, hanem Majevszki. Ahogy ott várnak, várnak, egyszer csak két gyönyörű kislány fut az asztalukhoz mondván, hogy a mama rögtön jön. Barta Lajos rájuk nézett: „De aranyosak vagytok, de kik vagytok?”

Nem volt igazán féltékeny típus. Minden művészben van rivalizálás, féltékenység, sőt, adott esetben gonoszság is, a kortársaival szemben, de amikor egy ízben azt akarta mondani valakiről, hogy nem igazán jelentős művész, csak annyit mondott: „Hát nem tudom, nem tudom, milyen ez az ember, lehet, hogy hívja a Jóistent, de az sose veszi föl neki.”

A szobrait és rajzait látva egy dologban azért egészen biztosak lehetünk, hogy az Úristennel hetente többször is telefonozott az öregúr.

(Fotók: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence)