Mitől lesz valakiből a gyerekkor hőse? Ráadásul, mi teszi, hogy ez a hősi figura megmarad a felnőtt számára is, ha nem is pontosan úgy vagy ugyanazért?

Ezek lettek a fő kérdéseim azok után, hogy május 21-én, kedd hajnalban értesültem róla, hétfőn este meghalt Niki Lauda.

Az első kérdésre alapvetően megvan a válasz. Adott volt egy Győrött élő, tizenegy éves fiú, aki az osztrák tévén egy ideje már nézi a Forma-1 közvetítéseket, mellesleg leginkább azért, mert az apukája nézi, és ebben az életkorban ez még számít. Niki Lauda ekkor már világbajnok volt, 1975-ben Ferrarival lett első. A fiúcska a Ferrarit ismeri az autós kártyából, a legjobb lapok egyike.

Aztán 1976. augusztus 1-jén Lauda karambolozik, megég és napokig élet-halál között lebeg. Az osztrák tévé huszonnégy órában ontja róla a híreket. Voltaképp ez a média mindenhatóságának első jele, ha úgy tetszik, mert egyszerre úgy tűnik, hogy Lauda élete vagy halála az életünk része, olyannyira együtt izgulunk Nikiért, lessük a róla szóló új és új hírmorzsákat, mintha rokonunkról, de legalábbis közeli jó barátról lenne szó.

És egy nap kiderül: túlélte. Már biztosan megmarad. Valószínűleg élő roncsként tengődik majd tovább, sosem versenyezhet, de nem hal meg.

A mi Nikink.

Aztán ez a mi Nikink egykettőre az én Nikimmé vált.

Nemhogy nem halt meg, de újabb néhány nap elteltével már arról folynak a találgatások, hogy visszatérhet-e, sőt, a legfőbb kérdés az: mikor.

A hős a szemem láttára születik és költözik belém, a tizenegy éves lélekbe, és minden ízemben érzem-tudom, hogy ez nagyszerű dolog.

Ha én Niki Lauda lehetnék…

Olyasmi nyilván eszembe sem jut, bolondság lenne: épphogy megmenekült a halál torkából, és máris oda igyekszik vissza.

Az én Nikim megjelenik megégett, bebugyolált fejjel, és már azt taglalja, hogy indulni akar az Olasz Nagydíjon, mert meg akarja védeni a bajnoki címét James Hunt ellen.

Most nem mondom fel végig a „leckét”, elég megnézni a Hajsza a győzelemért (Rush) című, erről a szezonról készült filmet.

Elkezdem ragasztgatni a Laudás-füzeteimet, egy-egy futam előtt majdnem 40 fokosra szökik fel a lázam, szüleim szerint ez már abnormális. Lauda sokkal nagyobb, emberibb istenemmé válik, mint az, akiről hittanórán vagy a Kamillus-templom vasárnap délelőtti miséin hallok a fáradt hangú plébánostól. Majd délután, ha jön a nagydíj, és Heinz Prüller celebrálja a szeánszot…

Amikor halála után egy vagy két nappal kitudódott, hogy Bécsben temetik el, és a nagyközönségnek is lehetősége lesz részt venni a ceremónián, nem volt kérdés, menjek-e.

Kicsit érzelmesebb húrokat pengetve: 43 évet éltem együtt Laudával… Több, főképp gyerekkorból maradt ismerősöm, barátom felhívott, hogy részvétét fejezze ki, és megkérdezze, mit érzek.

Nehéz erre mit mondani. Hiszen voltaképp mindent megkaptam, ami a „kiskamasz és hőse” kapcsolatban még csak villanásnyira sem volt meg valaha.
Találkoztunk, beszélgettünk, interjút készítettem vele, és az évek nyomán, ha nagyon tartózkodóan is, épp csak szemvillanással, apró biccentéssel, de jelezte, hogy észrevett, ha egyszer-egyszer meglátott a paddockban. Én pedig egy idő után úgy sétáltam el amellett az ember mellett, akiről a mínuszos hírt és a legapróbb fotót is kivágtam és beragasztottam a füzetkémbe, mint egy munkahelyi kolléga mellett.

Nem tudom, mit éreztem és most sem nagyon tudom.

Végül is majdnem tökéletes volt, hogy május 29-én, amikor szikrázó nyárnak kellett volna lennie, Bécsben 12 fokot mértek és voltaképp végig zuhogott az eső. Esernyős emberek ezrei álltak sorba utcákon keresztül, hogy órákkal később elvonuljanak egy kicsi koporsó előtt, amin egy piros bukósisak pihent.

A sajtósoknak elkerített karámból néztem a ravatal előtt néhány másodpercre tisztelgő és aztán kifelé, a mi irányunkba távozó arcokat. Akadt fiatal is, de többnyire nagyjából az én korosztályom vonult el előttem, nénik és bácsik, hölgyek és urak, könnyes szemmel, révült döbbenettel. Nyilván ki-ki el tudta volna mondani, hogy a Niki volt gyerekkora, fiatalsága bálványa, egy igazi osztrák, a nemzet hőse, ikon és legenda, aki nélkül semmi sem lesz már olyan, amilyen volt.

A dóm előtti téren összegyűlt tömegbe persze belevegyültek a Bécset látni vágyó turisták is. Egy amerikai hölgy szólított meg:

– Mondja már meg, mi zajlik itt?

– Niki Lauda temetése.

– Jéé, egy temetés?

– Igazából nem temetés, hanem búcsúztató requeim.

– Jéé, egy requiem?

– Az.

– Tökjó. De ki a volt az a… Niki..?

– …Lauda.

– Ja, ez a Niki Lauda. Elég híres egy figura lehetett, mi?

– Az. Elég híres volt.

Hát így.

Hazajöttem, és előszedtem a legelső Lauda-füzetemet 1977-ből. Az utolsó lapra beragasztottam azt a kártyát, amit a média képviselőjeként kaptam a Stephansdom bejáratánál.