Goethe monumentális drámai költeménye, a Faust az alkotó fő műve, amelyen fél életén át dolgozott. Az ördöggel paktumot kötő, tudásra szomjazó kutató története örökérvényű példázat, amely a XX–XXI. században, a tudományos-technikai fejlődés felgyorsulásával még aktuálisabbá vált. Hiszen az alapmű kérdése is az, hogy meddig mehet el az ember, ha kutatásról és kísérletezésről van szó, hol húzódik az a bizonyos erkölcsi határ, amelyet átlépve a tudós bűnössé vagy cinkossá válik. A XX. század két nagy tudományos vívmánya az atomenergia hasznosítása és az űrutazás, a Holdra szállás voltak, azonban ezekből megszülettek a Föld elpusztítását lehetővé tevő fegyverek is. A XXI. században pedig többek között a klónozás vet fel erkölcsi kérdéseket, és ma már jól tudjuk, hogy az életünket elvileg könnyebbé tevő mobiltelefonokat is fel lehet használni tömeges megfigyelésre.

Goethe Faustja tehát mindig aktuális, és a színpadi rendezők (lásd például Schilling Árpád verzióját a Katona József Színházban) mellett számos filmalkotó is feldolgozta Goethe klasszikusát a némafilmkorszaktól (Fritz Lang 1926-os Faustja) napjainkig (kiemelkedő Jan Švankmajer cseh animációs filmrendező 1994-es és az orosz Alexander Szokurov 2011-es Faustja). A lengyel filmművészet veteránja, a fiatalkorában tudósnak (fizikusnak) készülő Krzysztof Zanussi (Illumináció, Védőszínek, Újralátogatás) megrendezte saját Faust-parafrázisát, a Magyar Nemzeti Filmalap által is támogatott Étert, amely akkor igazán erős, ha saját lábain áll, és gyengébben teljesít, ha közvetlenebb módon megidézi Goethe művét.

A történet a huszadik század elején, a kort és Európa jövőjét megpecsételő nagy háború előestéjén, az 1910-es években játszódik. Főszereplője az Orosz Birodalomban élő rendkívül ellentmondásos karakter, egy éterrel kísérletező orvos (Jacek Poniedziałek), aki súlyos hibát követ el: visszaél hivatásával, és egy vonzó fiatal betegét elkábítja, hogy megerőszakolja. A lány azonban belehal, a doktort pedig halálra ítélik. Ám egy titokzatos férfi (László Zsolt) közbenjárására az utolsó pillanatban megváltoztatják a halálos ítéletet, így az orvost száműzik. Nem sokkal később már egy, az Osztrák–Magyar Monarchia területén működő lengyel (galíciai) katonai erődben dolgozik a parancsnoknak (Andrzej Chyra), aki elnézi a doktornak, hogy akár emberkísérleteket is folytasson többek között asszisztensén, Tarason, a helyi tébolyda betegein és a közeli bordélyház örömlányain. Ám amikor a doktor már túlságosan is biztonságban érzi magát, újabb súlyos hibát követ el: kutatásai pénzügyi támogatása érdekében megbízik a parancsnokban, és elvállal egy veszélyes megbízást.

Az Éter prológusa utáni főcímen Krzysztof Zanusszi Hans Melling flamand festő Utolsó ítélet című képének egy részletét mutatja meg közelről, ami gyakorlatilag előrevetíti a doktor végzetes, fausti megállapodását, ugyanakkor éles kontrasztban is áll a cselekmény tárgyalórészével, amelyben a tudomány és a racionális gondolkodás látszólag diadalmaskodik a vallás és a transzcendens létezőbe vetett hit felett. Melling festményéből csak a Pokol és az elkárhozott lelkeket a Pokolba hurcoló ördögök láthatók. A teljes kép maga is egy apokaliptikus paktumot mutat be. Az Isten és az Ördög, illetve az Isten és az emberek megállapodásának beteljesülése jelenik meg az Utolsó ítéleten: eszerint a holtak feltámadnak, Jézus pedig aszerint mond ítéletet felettük, ahogyan éltek, ahogyan betartották az isteni törvényeket.

Ezzel a paktummal állítható párhuzamba a fausti egyezmény Ördög és Ember között, valamint az Éter orvosi esküje, illetve a doktornak a parancsnokkal és a titokzatos elöljáróval kötött megállapodása, amelyek megpecsételik a főhős sorsát. Zanussi művében a doktor rendkívül ellentmondásos figura már csak azért is, mert minden megállapodást felrúg a saját előrejutása, szenvedélye és persze a tudomány érdekében. Orvosként arra esküdött fel, hogy az embereket saját tudásához mérten megpróbálja megmenteni és meggyógyítani. Ezzel szemben a szexuális vágy felülkerekedik a racionális emberen, és hogy magáévá tegye páciensét, akaratlanul, de megöli őt az éterrel. Ezután kapja a halálos ítéletet, azonban az ítélet megváltoztatása felfogható úgy, hogy az utolsó ítélet előtti időkben a Tisztítótűzben (azaz a háború előestéjén) a doktor kap még egy második esélyt, hogy bebizonyítsa, méltó a tudós és az orvos szerepére.

A főhős tragédiája az, hogy a történelem színpadára kényszerül, és a tudomány mellett a hatalom szolgálatába állva hivatását és önmagát is (újfent) elárulja. A filmbeli erőd parancsnoka kijelenti, amikor az orvos ismét támogatást kér a kutatásaihoz, hogy a hadseregnek nincs pénze a tudományra, ám ha a főhős hajlandó kémkedni, mégis „lehet tenni valamit”. Ennyiben az Éter politikai kritika is, hiszen a doktor történetén keresztül rávilágít arra, hogy a mindenkori politikai hatalmat csak annyiban érdekli a tudomány (vagy a művészet), amennyiben a saját hegemóniájának növelését szolgálja. Ez Goethe művének is a lényege, hiszen Mefisztót nem érdekli a Faustot foglalkoztató tudomány, filozófia, társadalom vagy emberek, csupán az, hogy bosszút álljon Istenen, és önnön hatalmát erősítendő megszerezze a lelkeket.

A doktor remek karakter. Persze nem klasszikus hős, akivel a néző mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül azonosulhat. Zanussi már a nyitójelenetben, a nemi erőszak és a gyilkosság révén eltávolítja a befogadótól az orvost, ugyanakkor a későbbiekben erkölcsi értelemben relativizálja is a férfit, hiszen feltűnik egy hamis pap és a köpönyegforgató erődparancsnok, akikhez képest a megszállott, de racionális, szenvedélyes és a tudományért még a lelkét is feláldozó orvos mégis inkább pozitív hős. Az Éter a doktort a film tárgyalórészében, a felszínen klasszikus úriemberként mutatja be, aki, akárcsak Faust vagy Frankenstein, a tudományos eredmények érdekében bármire képes. Ha kell, lovagias, udvarias, fejet hajt a hatalomnak, elvégez bármilyen piszkos munkát, ugyanakkor kegyetlen és hajthatatlan, amennyiben kísérletekről van szó (például asszisztensét árammal kínozza, hogy lemérje, milyen mértékben szünteti meg a kábító hatású éter a fájdalmat).

A doktor több szempontból is Faust és Frankenstein „rokona”. Egyfelől a megállapodások miatt, amelyeket a tudós ember a tudomány nevében köt, másfelől mert dacol mindennel, ami isteni, ördögi vagy természetfeletti. A doktor kivégzése előtt visszautasítja a papot, a gyónást, az utolsó kenetet, kitart ateizmusa mellett, és egy orosz rulett után még vakmerőbb módon rohan ki a viharba kivont karddal, a villámló égbolt felé tartva a fegyvert. Zanussi itt nyilvánvalóan nem tudott mértéket tartani, túlzásba esett, mert még egy fába is belecsap a villám, amikor a doktor diadalittasan rohan az esőben. Ám ez a jelenet mégis jól megvilágítja a főhős fausti és frankensteini természetét. Hiszen a villám nemcsak magasfeszültségű, életveszélyes természeti jelenség: az elektromos kisülést szinte mindegyik vallás félte, az istenek jelének tulajdonította. Frankensteinnél a villám, az elektromosság a halál legyőzésének kulcsává válik, az Éter ateista orvosa pedig érdekes módon arra használja, hogy bebizonyítsa: őt tulajdonképpen „védőburok” veszi körül, ami miatt rajta nem fognak az „isteni villámok”.

Az Éterben tehát meghatározó a régi, vallásos világkép és az új, tudományos világkép feszültsége, ami a XVIII. századi felvilágosodás óta végigkíséri az emberiséget (ez megnyilvánul abban is, hogy a filmben az orvos mellett apácák foglalkoznak a tébolyultakkal). A XX. század bizonyos értelemben fordulópontot, paradigmaváltást is jelentett egyfelől a tudományos-technikai forradalom, másfelől az első világháború szörnyűségei miatt. Az Éter ezért is játszódik a nagy világégés előtti években, hogy még inkább érezhető legyen az apokaliptikus hangulat, az „utolsó ítélet” előszele nemcsak a főszereplő orvos, de az emberiség számára is. A világháború bebizonyította azt, amit a doktor kísérletei: a tudományos-technikai vívmányok felhasználhatók életek megmentésére és kioltására is. A fejlődés így egyben végítélet is. A pusztító harci gáz konkrétan megjelenik a filmben, a gáz pedig, tudjuk, a háború alatt egész falvak számára jelentette a végítéletet. Az éter is gáz halmazállapotúvá válik, és mint már a film elején kiderült, egy rossz szándékú ember kezében halálos fegyverként működhet. A doktor lelki üdvössége így azon múlik, hogy ismét ölésregyilkosságra és erőszakra, vagy inkább az emberek fájdalmának enyhítésére használja fel az étert. A doktor és az emberiség számára is az hozza a kárhozatot, hogy nem tanul korábbi hibáiból. A filmben az ismételt árulás, a történelemben pedig a második világháború és a harci gáznál is pusztítóbb atombomba kifejlesztése jelenti a második, végzetes bűnbeesést, a Purgatóriumból a Pokolba vezető utat.

Az Éter intelligens, összetett, szimbólumokban gazdag tárgyalórészét sajnálatos módon jóval gyengébb végjáték, epilógus követi. Az első és második felvonásában Zanussi jól vegyítette a Faust-motívumokat a valós emberi történelemmel, a hiteles korrajzzal. A film utolsó harmadában azonban feleslegesen hozza be a fantasztikumot, a direktebb fausti utalásokat. Emiatt az Éter didaktikussá válik, hiába frappáns húzás, hogy az alkotó röviden bemutatja a korábbi jeleneteket más szemszögből, illetve kiegészíti a hiátusokat, hogy a történet összeálljon kerek egésszé. Ám kérdés, hogy enélkül nem állt volna-e össze a néző fejében az a kép, amit Krzysztof Zanussi erőnek erejével összerak a cselekmény utolsó harmadában.

A levezetés megfosztotta az Étert különleges atmoszférájától, azonban a film nagyobb része igen értékes, gondolatébresztő és aktuális. Az emberiség világórájának mutatója társadalmi, politikai és környezetünk szempontjából is 23 óra 59 percnél áll, a menekültválságra Európa nem talál működőképes megoldást, nyakunkon az újabb gazdasági válság, és a klímaváltozás is kritikus szintet ért el. Korunk „Faustjainak” minden korábbinál nagyobb a felelőssége, hogy az Ördöggel paktálnak-e le, vagy inkább az emberiség megmentésén kezdenek el dolgozni.