Bertók László (1935) változatos formanyelvű, saját műfajokat is kikísérletező költészete jobbára csínján bánik az intertextusokkal. Az alábbi sorok különlegességét az adja, hogy párbeszédbe lépnek a vendégszöveggel:

„Részekben lobban”

S lám, egy másik ember nem várt ölelése
visszazökkent még az eltörött egészbe.

(http://ujforras.hu/legujabbforras/ [2015. október 16.])

A cím emblematikus verset idéz. A Kocsi-út az éjszakában korszaknyitó intencióját azonban Bertók intimebb belátásra cseréli (vö. „Egész” vs. „egész”). Ebben működik közre az is, hogy az idézőjel nemcsak citál: relativizálja is az Ady-féle tapasztalatot.

„Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban, / Minden Egész eltörött” – szól az előzményszöveg. S a „Részekben lobban” bizalmasra hangolt („S lám”) válasza mintha a szerelem kapcsolati mintázata helyébe is tágasabb minőséget helyezne: az ölelés gesztusának elemibben emberi testbeszédét.

A modern léttapasztalás ikonikus költeményét a Bertók-vers nem érvényteleníti, csupán – szemközt a reménytelennel – alternatívát ajánl föl. Ami azért is jelentékeny tett, minthogy a „visszazökkent” szófordulat a „Kizökkent az idő” hamleti (Arany János-i) krízisét is felidézi. Korszakközi válságtudatot old föl tehát a szöveg.

A tárgy jelöletlenül hagyása (engem? téged? bennünket/benneteket zökkent vissza az ölelés?) bizonytalanságot visz a szövegbe, egyúttal viszont általános-egyetemes igazságként teszi hozzáférhetővé az elmondottakat. (A vers kötetbeli szövegváltozata a „magadba” kiegészítéssel az önismeret origóját, a mikrokozmoszi létmódot is hangsúlyosabbá rajzolja: Spontán // Lám, egy másik ember spontán ölelése / zökkent magadba, s az eltörött egészbe. – In: B. L., Firkák a szalmaszálra, Magvető Könyvkiadó, 2015, 96. Kiemelés az eredetiben.)

Visszazökkenni abba, ami „eltörött”: lehetetlent kísértő paradoxonnak tűnik föl. De ki állította, hogy a költészet (és az ölelés) a lehetséges szövetségese? (S nem a jóvátehetetlen jóvátételének – programszerűen Pilinszkytől ismerős – esélye.)

„Keresgéled a kincseket, de hol? / A boldogsághoz elég egy mosoly” – szól egy rokon irányú firka (Kincs); de eszünkbe jutnak egyéb párhuzamok is az életműből. Csak példaképpen idézünk két verset a 2004-es Háromkák kötetből.

Egyikben a szubjektum viszonyokban, viszonylatokban magára ismerő egészlegessége rejtélyes („titkos”), tehát metafizikus úton-módon írja fölül a mindennapi kilátástalanságokat:

A másik ember
a titkos kapcsolat a
reménytelennel.

(Kavics)

A másik a megkapaszkodás jellegzetesen bertóki mozzanatát emeli közönséges létmegtartó motívummá:

A mozdulat, hogy
egy almában, egy kézben
még megkapaszkodj.

(Kavics)

Nemcsak az idézett versekhez, de Bertók egész költői eszméletéhez közeles adalék két Pilinszky-szöveghely: „Elég, igen, egy kéz elég amint / megkeveri a kávét, vagy ahogy / »visszavonúl a bemutatkozásból«, / elég, hogy elfeledjük a helyet, / a levegőtlen ablaksort, igen, / hogy visszatérve éjszaka szobánkba / elfogadjuk az elfogadhatatlant” (Elég) – „De van kiút. Egy idegen, / ki ajtódon kopogtat” (Vacsora).

Ezek után melyikünk ne akarna Bertók-versek ajtaján kopogtatni?