Székely Magda (1936–2007) kötetről kötetre ellégiesedő költészete egy idő után jószerével már csak végszavakból állt. A közlés fölöslegeit elhagyta, az artisztikum mozdulatait nem igényelte: esztétikája az erkölcs tiszta metafizikájához hasonult. Mint az alábbi versben:

Súlytalanság

Alig valami dönti el
hogy ide vagy oda
kis mozdulatok súlytalanság
állapota

Alig valami ki a bátor
és ki a gyáva
honnét mégis a helyzetek
végső világossága

Olyan poétikai kultúra beszél itt, mely minimalista eszköztár birtokában vall a fényeket kereső eszmélet maximalizmusáról.

A félrímes, jambikus strófák rendjét a váltakozó sorhossz szabadabb rendbe szervezi; a gondolatritmus („Alig valami”) és az alliterációk (az l és v hangzók vissza-visszatérő lágysága) klasszicizálják a megszólalást; a hím- és nőrímek elegyítése sajátszerű dinamikát eredményez – miközben az erkölcsi törvény ígéretét a „helyzetek” többes száma egyetemesíti.

A központozás hiánya szellősen könnyűvé, földi nyűgökhöz nem ragaszkodóan súlytalanná emeli a kompozíciót; a névmások (valami, ide, oda, ki, honnét) üres szemantikája általános tanulságokra csábít; az elliptikus (kihagyásos) mondattan lényegekre szorítkozó versnyelvi magatartást rajzol elénk.

A hiányalakzatok a zárlatban fokozzák hatásukat. Az „Alig valami” kitételhez másodszor már állítmány sem kapcsolódik (vö. keleti mesterek definíciója szerint a zen – a megfoghatatlan, végső tudás – az, aminek nincs állítmánya). A „honnét…” fölvetése ugyancsak adós az igei mondatrésszel; s perdöntő módon az utolsó két sor dilemmája kérdőjel nélkül marad – ami állítássá szilárdítja a kérdést, ténnyé a tapasztalatot: „a helyzetek végső világossága” itt van, megvan, s számunkra van meg.

Nem posztmodern játék, hanem kortalan mágia, ahogy a vers metapoézissé lényegül. Legfőbb állítása ugyanis önreflexióként is olvasható: az „Alig valami” alanyi státuszába az erről beszámoló mű maga is beleérthető. Ekképp az olvasó szabad kezet (szabad szívet) kap: ez az alig-valami-szöveg, a maga „kis mozdulataival” és „súlytalanságával” (etikai és esztétikai feddhetetlenségével) a „végső világosság” terét nyitja meg – de a döntés a mindenkori értelmezőé. Lesz-e elég bátor a szépet választani, a jóra esküdni, az igazba burkolózni.

Vagy legalább tisztábban látni a tisztát.