Schein Gábor régóta ezt teszi, de a Megölni, akit szeretünk című kötetével most új terepre lép. Műfajilag, legalábbis. Versek, esszék, irodalomtörténeti munkák, drámák és regények után az idei könyvhéten egy olyan novelláskötettel jelentkezett a szerző, amelyből – a korábbi művekből ismerős nyugodt, tárgyilagos és kifinomult hangszín mellett – mintha egy kevés bizonytalanság is kiérződne.

Természetesen nem arról van szó, hogy Schein ne kezelné magabiztosan a klasszikus novellaformát, vagy ne tudná érvényre juttatni sajátlagos, kiforrott stílusát a rövidpróza műfaji keretei között, mégis, olvasás közben gyakran az volt a benyomásom, hogy ezek az írások nem elég jók – hozzá, a tőle megszokott színvonalhoz képest. A csattanók olykor nem csattannak, az elbeszélői homály néhol inkább zavaró, mint érdekes, egy-egy rövidebb tárcanovella pedig egész egyszerűen mintha nem lelné helyét fajsúlyosabb társai között.

Sietek leszögezni, hogy azért ez utóbbiak vannak többségben: a kidolgozott, letisztult, jelentésvariációkban gazdag írások. A kötet kiemelkedő darabjai közé tartozik a Malacka vagy a Szélsőséges esetben című elbeszélés; előbbi a gyermeki psziché sebezhetőségére mutat rá megrendítő erővel, utóbbi pedig a szubjektív emlékezet és az objektív igazság konfliktusát járja körül.

A részvétből táplálkozó tapintatnak és a kegyetlen tisztánlátásnak az a különös-különleges elegye, amely Schein Gábor verseit áthatja, megjelenik ugyan ebben a szöveguniverzumban is, mégis, nyelvi kifejeződése mintha fakóbb, erőtlenebb volna. A könyvet forgatva olyan érzésünk támadhat, mint mikor egy nagyon érdekes és értelmes emberrel beszélgetünk, aki azonban végtelenül tartózkodó…

Más olvasatban a kötet egyfajta kísérletként is felfogható: kísérlet érzékenység és érzéketlenség egymásba játszatására. Szociális és személyes problémák iránti fogékonyságról tanúskodó témák szenvtelen, olykor szinte rideg hangnemben előadva.

Az elbeszélések többségének hőse valamilyen értelemben a perifériára szorult; már-már zavarba ejtő, mennyire teljes a lista: olvashatunk őrült (vagy csak a társadalmi normák világán kívül rekedt) nyugdíjasról, feledésre ítélt hajléktalanról, demens öregasszonyról, autista kisgyerekről, nevelőintézetben felnövő kamaszról. A novellák másik tematikus csoportját párkapcsolati pillanatképek alkotják, melyek két ember hétköznapi élethelyzeteinek egy-egy banális mozzanatában villantják fel a rejtett pszichológiai motivációkat, illetve a tudatalattiba száműzött szorongások, vágyak világát. (Hibiszkuszünnep; Ébredés; Kazán; Kutya, gyerek)

Történetek a mából – ígéri az alcím, s valóban, hangsúlyosan mai, otthonos díszletek közt zajló történetek ezek, ismerős szereplőkkel, szituációkkal; esetenként újsághírből vagy valós közéleti eseményből kiindulva. A szerző nem titkolt igyekezettel irányítja tekintetünket olyasféle dolgokra, melyek mellett inkább elsétálnánk, de teszi ezt anélkül, hogy valamiféle morális fölényre tartana igényt.

Talán ez utóbbi szempont – az ítélkezés jogának (lehetőségének?) egyértelmű elutasítása – indokolja a kötet egészére jellemző távolságtartó elbeszélői attitűdöt is, amely ugyan alkalmas arra, hogy a többé-kevésbé drámai történetekre a giccs vagy pátosz árnyéka se vetülhessen, ugyanakkor jócskán megnehezíti az olvasói azonosulást. Jó példa erre a könyv egyharmadát kitevő címadó elbeszélés, melynek narrátora egy nyugdíjas matematikatanár tragédiába (tragikomédiába?) torkolló magán-szabadságharcát beszéli el – egyébként igen figyelemreméltó módon. Igaz, hogy az empatikus befogadást nem pusztán a kimért, hűvös tónusú narráció lehetetleníti el, hanem az is, hogy a történet „hősét”, aki modern társadalmunk strukturális bűnei ellen lázad, erőszakos, vérfertőző viszony fűzi húgához.

Meglehet, nem is erre megy ki a játék, nem az együttérzés, hanem a felismerés a valódi tét, annak felismerése, hogy valamennyien egy nagy, közös élethazugság építői, néma igenlői vagyunk, amelyből csak radikális döntések árán léphetünk ki. A közveszélyessé vált nyugdíjas húga legalábbis erre a következtetésre jut: „[…] mert egész lényével felfogta, hogy annak, aki nem kíván részt venni a világ hazugságaiban, aki nem egyezik bele, hogy hazugságok árán biztosítsa saját létezését, az a világ mai állapotában nem választhat mást, mint a módszeres gyilkolás és öngyilkolás útját.”

Schein Gábor új prózakötete talán nem fogja egy életen át kísérteni olvasóját, de megállít, elgondolkodtat, és ez nem is olyan kevés.