„Háború. A háború soha nem változik” – hangzik el ez az egyszerű, felületes, de mai napig érvényes bölcsesség a Fallout című népszerű videojáték bevezetőjében. A háború tényleg nem változik, erre a 2014-ben kirobbant ukrán–orosz konfliktus is jó példa. Miután Kijevben kitört a forradalom az oroszbarát Viktor Janukovics elnök ellen, illetve az Európai Unió mellett, és Oroszország bekebelezte a Krímet, a Donyec-medencébe idegen katonák kezdtek beszivárogni, akik felbujtották a helyi orosz etnikumot. Így hamarosan megalakult a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaság, a két szeparatista, oroszbarát bábállam. Ukrajna természetesen fegyveres beavatkozással válaszolt a területek mesterséges elszakítására, amelynek eredményeként kezdetét vette az oroszok által támogatott szeparatisták elleni háború. Ezzel párhuzamosan pedig beindult a propagandagépezet és a mozgósítás is, így több kárpátaljai magyar vonult be katonának, akiket a frontvonalra vezényeltek. Az ukrajnai háború több mint húsz fegyverszünetet ért meg, de újra és újra folytatódott: legutóbb 2019 márciusában próbáltak megegyezni a felek, sikertelenül. A szeparatisták szerint Ukrajna, az ukránok szerint a két szakadár állam fegyveres erői sértették meg a tűzszüneti egyezményt. A statisztikák szerint 2018 végéig nagyjából 13 000 ember vesztette életét a harcok során, az ENSZ 2019-es jelentése szerint ebből több mint 3000 civil áldozat.

A témában természetesen több film is készült már. Jórészt dokumentumfilmekről van szó, amelyek az értelmetlen vérontásrsal és a háború civil lakosságra gyakorolt hatásával foglalkoznak. A legerősebb és legátfogóbb az ukrán származású, Nyugat-Európában dolgozó Szergej Loznyica tavaly mozikba került Donyeci történet című alkotása, amely bemutatta, hogy a háborúval párhuzamosan hogyan szivárog vissza az 1991-ben, a Szovjetunió összeomlásával elvileg hátrahagyott totalitárius diktatúra a társadalomba. Csarnai Attila 2016-os dokumentumfilmje, a Meghalni Ukrajnáért pedig kifejezetten a háború magyar nemzetiségű áldozataival, az apa nélkül maradt magyar családokkal foglalkozik. Csarnai műve azért is különleges, mert a film három évvel ezelőtti magyarországi díszbemutatóján heves érzelmeket váltott ki a jelen levő ukrán és magyar érintettekből, és a premieren feltűnő akkori orosz diplomata, Igor Szevasztyanov ukránellenes nyilatkozata kisebb lázadást szított a közönség soraiban. Ezzel az érzékeny témával foglalkozik Csuja László dokuja, a Kilenc hónap háború, amely minden korábbi alkotásnál intimebb, mivel a fiatal magyar katona, a 24 éves Jani életének modellszerű, példaértékű szeletét mutatja be.

Csuja László tulajdonképpen a hetvenes évek Budapesti Iskola nevű dokumentarista irányzatának örökségét viszi tovább. A Dárday István (Jutalomutazás), Ember Judit (Fagyöngyök), Schiffer Pál (Cséplő Gyuri) és Tarr Béla (Családi tűzfészek) által készített, úgynevezett „fikciós dokumentumfilmek” nagyon érzékeny egyensúlyt teremtettek a játékfilm és a dokumentumfilm műneme között. Abból a koncepcióból indultak ki, hogy a dokuk alkotói végső soron ugyanúgy történetté szervezik a kamera objektívje által rögzített képeket, mint a játékfilmek készítői, csupán bennük nem profi színészek játszanak el egy karaktert a felvevőgép előtt, hanem a lefilmezett személy maga a karakter. Csuja László is ezt az elvet alkalmazta legutóbbi játékfilmjében, a dokumentarista módszerekkel készített Virágvölgyben, amelyben a felkavaró képeket megosztó internetes híresség, Berényi Bianka különleges személyiségéhez kellett igazítani a forgatókönyvet, illetve a főhős karakterét (habár Bianka saját bevallása szerint az Instagramon is csak egy szerepet játszik). A Kilenc hónap háborúban Csuja a dokumentumfilm műneme felől közelített, és a katonai szolgálatra behívott Jani szolgálati ideje alatt készült felvételeket szervezte háborúellenes drámává, így a rendező dokuja olyan játékfilmek párdarabja, mint például a Született július 4-én vagy a Jákob lajtorjája.

A Kilenc hónap háború Jani első bevonulásától végső leszereléséig követi főszereplőjét, és a háborús frontvonal mellett az otthon a másik fő „hadszíntér” Jani édesanyjával, Erzsébettel és barátnőjével, illetve menyasszonyával, Zsanival. A két fő helyszín két különböző formanyelvet és felvételi technikát is jelent, mert az otthoni képeket Nagy Zágon operatőr rögzítette profi kamerával, míg a háborúról kizárólag Jani készített felvételeket saját okostelefonjával. Így a Kilenc hónap háború részint a cinéma verité / direct cinema eszközeit használó megfigyelő dokumentumfilm, részint pedig kvázi háborús riport. Mindkét filmformának vannak veszélyei, hátrányai, amelyeken egy film sikere vagy sikertelensége múlhat.

A cinéma verité-dokuk azt az illúziót próbálják megteremteni, hogy a kamera csupán légy a falon, azonban a lefilmezett emberek nagyon is tudatában vannak, hogy egy felvevőgép megfigyeli őket (kivéve persze, ha az alkotók rejtett kamerával dolgoznak, de ez Csuja László műve esetében nem így volt), ezért a rendező szándéka ellenére a főszereplők elkezdhetnek játszani, nem természetesen viselkedni. Ha pedig egy filmszakmai szempontból amatőr egyén kezébe kerül a kamera, szintén fennáll annak a veszélye, hogy olyan dolgokat mutat be, amelyek nem annyira illeszkednek a filmalkotó koncepciójába, illetve direkt olyan eseményeket rögzít, amelyek pozitív képet alakítanak ki róla, a főszereplőről.

Éppen azért sikerült jól a Kilenc hónap háború, mert Csuja és alkotótársai jól eltalálták a profi film és az amatőr film arányait. Az otthon megfigyelt életképek és a Jani által bemutatott háborús hadszíntér felvételei jól kiegészítik egymást, sőt reflektálnak egymásra. A rendező módszere az volt az otthoni jelenetek esetében, hogy miután kiválasztotta a családot, hagyott időt az összeismerkedésre, a feloldódásra, így Janiék egyre természetesebben viselkedtek a kamera előtt. A háborús felvételek jelentettek nagyobb rizikót, mert benne volt a levegőben, hogy a történet főszereplője olyan veszélybe keveredik, ami az életébe kerülhet. Például az egyik felvétel éppen akkor készült, amikor eldördültek az első gépfegyverek, és Jani olyan helyen állt a lövészárkok tetején, ahonnan akár könnyen leszedhette volna az ellenség. Ám ahogy haladunk előre a cselekményben, a főszereplő vakmerősége és lelkesedése is alábbhagy, főleg miután testközelből tapasztalja meg egyik társa lelövését.

A Kilenc hónap háború ereje így abban rejlik, hogy megmutatja a folyamatot, amelyen keresztülmegy egy frissen besorozott katona. Csuja László műve megdöbbentő hitelességgel mutatja be, hogyan változik meg egy ember személyisége az állandó feszültség és a borzalmak hatására. Amit egy háborús játékfilmnél (A szarvasvadász, Amerikai mesterlövész) közhelynek és klisének érzünk, az a Kilenc hónap háborúban szinte tapintható: a katona eleinte halálfélelemben tölti napjait, ám a hátországba visszatérve nem tud többé visszailleszkedni a hétköznapok világába, szinte hiányozni kezd neki a háború. Jani is kifejti az egyik otthoni jelenetben édesanyja és párja megdöbbenésére, hogy unatkozik, nem találja a helyét, folyamatosan vár valamire, bezzeg a fronton volt egy jól körülhatárolható célja. A férfi persze nem tudja megfogalmazni, mire vár. A háború egy örökös „Godot-ra várva”-állapotba taszította a fiatalembert, ami miatt már nem tudja élvezni a békésebb mindennapokat, a beszélgetéseket, a szeretteivel együtt töltött perceket.

Hogy a háború kilenc hónapja milyen módon csapódott le Janiban, abból csak igen kis részletet enged látni Csuja László dokumentumfilmje, de ez is árulkodó. Hiszen a fiatalember amellett, hogy látványosan nem tud mit kezdeni a békés hétköznapi életével, szembetűnően agresszívvé is válik a cselekmény második felére. Édesanyjával sokkal türelmetlenebb, mint korábban, Zsanival nemcsak viccelődik, hanem tényleg durva is az egyik jelenetben, és Jani egy nagy családi veszekedés közepette még az operatőrt is káromkodva leinti, hogy hagyja abba a filmezést. Ez a fejlemény persze lehet annak az eredménye is, hogy a férfi megszokta a kamera jelenlétét (itt ütközik ki a cinéma verité-stílus egyik nagy hátránya), és valójában mindig ilyen volt a személyisége, de mindez a háború hatásaként is értelmezhető.

A Kilenc hónap háborúban nem is annyira a front képei a megrázók. Sőt Jani a legkegyetlenebb jeleneteket nem is rögzítette, illetve ezek nem kerültek bele a filmbe, a férfi csak beszél róluk. A legkeményebb csaták otthon zajlanak. Erzsébet eleve nem akarja, hogy fia a háborúba menjen, hanem inkább arra buzdítja, hogy utazzon Nyugatra, így kerülve el a katonai szolgálatot. Ez állandó konfliktus Csuja László művében Jani és édesanyja között, mivel a fiatal férfi makacsul el akar menni a frontra. Maga sem tudja, miért, és nem is akarja megmagyarázni. Illetve az lehet a magyarázat, amit már említettünk: hogy nem bírja elviselni a hétköznapok monotonitását, céltalanságát; azonban ezt már a háború után fejti ki, így ez nem indokolja azt, hogy miért akart annyira katona lenni. Erre a film nem tud, és talán nem is akar kielégítő választ adni. Mindenesetre kultúrkörünkben, ahol van múltja a kötelező sorkatonai szolgálatnak, a katonaság egyfajta beavatási rituálét is jelent békeidőben és háborúban egyaránt. A hagyomány szerint, aki átesik a „tűzkeresztségen” (átvitt értelemben vagy szó szerint), abból felnőtt férfi válik. A kérdés persze a háborúba vezényelt fiatalok esetében az, hogy valóban férfi, vagy csak emberi roncs válik azokból, akik a frontok borzalmait átélik.

​

Csuja László bevallása szerint a véletlennek köszönhető, hogy az ukrajnai háborúval kezdett el foglalkozni, mert eredetileg azért ment Kárpátaljára, hogy a néphiedelmekről gyűjtsön anyagot, majd erről a témáról forgasson. Ám mint olyan sok esetben a dokumentumfilm-történetben (lásd például Zolnay Pál 1973-as művét, a Fotográfiát), a valóság felülírta az alkotó elképzeléseit, mivel szinte az összes felkeresett családban volt egy történet az aktuális háborús krízisről. A Kilenc hónap háború még ennél is tovább ment, és bár egy magyar férfiról és az ukrajnai helyzetről szól, mégis univerzális történetté terebélyesedik. A háború nem változik, épp ilyen természetű volt száz évvel ezelőtt, mint most: tönkretette a kisemberek életét, de legalábbis egy életre megpecsételte számos fiatalember sorsát.