A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház The end című, lírai hangvételű előadása azt állítja, a halálról a mai, nyugati kultúrában alig van dialógus. A The end ezért inkább monológokra és csendekre épít. A színpadon az egyetlen állandó díszletelem egy bőröndökből kirakott fal. Egy-egy koffer a szereplők (Béres Márta, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, Vladimir Grbić) kezében is feltűnik: a nyitójelenet hosszú némajátékában ezektől próbálnak megszabadulni, igen kevés sikerrel – a táska, amely egyszerre jelképezi az élet utazásjellegét, illetve a veszteségek súlyát, amelyet magunkkal cipelünk, a kezükhöz ragad; amint otthagynák valahol, visszakerül hozzájuk. A monológok nem veszik szigorúan a földi és a transzcendens közti határvonalat: könnyedén oda-vissza lépkednek közöttük; többek között szó van egy menyasszony apjának kivégzéséről, egy kislány túlvilági üzeneteiről a halott anyjától (amelyeket titokban az apa írt), és egy találkozásról az ördöggel. Az Andrej Boka által rendezett darab interkulturális utalásrendszert használ, amelyhez fontos adalék lehet, hogy az alkotók különböző vallási háttérrel rendelkeznek. Mindemellett törekedtek rá – amint a másnapi szakmai beszélgetésen elmondták –, hogy olyan közös élményanyagot találjanak a halállal kapcsolatban, amely nem tér el kultúránként. Így lép színre a légy (itt Mészáros Gábor döglégynek öltözve), aki felekezettől függetlenül minden gyászmenet körül ott döngicsél, és ugyanolyan érdeklődést mutat a halott test, mint a halotti tor iránt. Erre a groteszk összefonódásra épít egy másik (szinte) néma jelenet, amelyben a virrasztás aktusa tűnik át a halotti tor mértéktelen, kegyelettelen zabálásába. A szereplők először látványos önmegtartóztatást gyakorolnak, és egymás felett is őrködnek („Szégyelld meg magad!” – hangzik el többször egymás után), majd kontrollvesztve a ravatal köré gyűlnek, és nekilátnak elfogyasztani a péksüteményekből kirakott testet. Ugyanezen a szakmai beszélgetésen jegyzi meg az állandó „házi bölcsek” egyikeként felkért Antal Csaba díszlettervező, hogy mikor gyanútlanul eljött a DESZKÁra, nem gondolta, hogy „halálfesztiválra” érkezik.

Mint címéből is érződik, hasonló témát boncolgat a Füge és a Trafó emlékezetes atmoszférát teremtő Kálvária lakóparkja. Székely Rozália darabja, amelyet színre is ő vitt, egy lerobbant lakásban játszódik, valahol élet és halál között. Magda (Kurta Niké) örökli ezt az ingatlant, miután meghal a vér szerinti apja, akit alig ismert. A lakásban semmi nem működik: a villany- és vízórákat kiszerelte az apa, a vécét pedig csak a felső szomszéd tudja lehúzni, akit erre kopogással kell figyelmeztetni egy partvisnyéllel. Az egyetlen funkcionáló dolog az apa emléke, amely kazettákon, filmtekercseken, üzenetrögzítő-hangokon (Székely B. Miklós hangján) és személyes holmikon keresztül hatol be igen agresszív módon az ott tartózkodók, elsősorban a lánya tudatába. Magda és édesanyja, Mari (Nyakó Júlia) a halálból élnek. Temetésekre csinálnak vizuális effektekből és bűvésztrükkszerű mutatványokból álló műsorokat. A biznisz Marinak és második férjének, Rezsőnek (akinek a rögzítőn hagyott üzeneteit Hegedűs D. Géza hangján halljuk, a színpadon nem jelenik meg) az ötlete volt, ám a kis Magda inspirálta, akit már gyerekkorában betegesen vonzott a halál gondolata. Kabalaként őrzött koporsóját mindenhova magával vitte, és barátai az ő kérésére eljátszották Magda temetését, aki a róla szóló beszédek közben izgatottan a koporsóban feküdt, a végén pedig boldogan kiugrott belőle. Ezt megpróbálja eljátszani az új lakásban is, ahová a hátán vitte fel kedvenc koporsóját (amelyben személyes tárgyait őrzi), ám az anyja szeretőjeként színre lépő, futárként és szabadulóművészként dolgozó Gábor (Varju Kálmán), akit megkér, hogy színleljen vele, nem hajlandó úgy asszisztálni hozzá, ahogy Magda szeretné. A széteső életű, válaszút előtt álló fiatal lány, akinek fogalma sincs, mihez kezdjen az életével, és akinek a külföldön élő barátja (Hajmási Dávid arcával, Varju Kálmán hangján) telefonon megkéri a kezét, majd elhagyja, elhatározza, hogy valóságosan megtapasztalja a halált, ám rá kell döbbennie, hogy – halálfétise ellenére – nem képes az öngyilkosságra.

„Arról, hogy meghaltam, utólag értesítettek” – így kezdődik A lélek legszebb éjszakája, melynek szövegét Jászberényi Sándor írásai alapján Szabó-Székely Ármin állította össze. Az Örkény Színház előadása Polgár Csaba rendezésében a háborúról és annak egy félig kívülállóra tett mentális hatásairól szól. A mozgalmas, feszült, erőteljes előadás két színésze (Nagy Zsolt és Ficza István) gyakran egy szereplő megkettőződéseként van jelen egy üres gyógyszerlevelekkel borított, különböző méretű tévéképernyőkkel zsúfolt, apró térben (a díszlet Izsák Lili munkája). A kijelzőkön és a hátsó falra vetítve ugyanazt látjuk: hol a háború válogatott borzalmait, hol a szereplők magukról készített kamerafelvételeit, melyeket néha a szemünk láttára rögzítenek. Mindez a tömeges információáramlással szembesít minket, amelytől, ha megpróbáljuk, sem tudjuk teljesen elfordítani a fejünket, ám a közvetett látvány mégsem hoz közelebb minket a katasztrófa megértéséhez. A szűkös, sötét térben a folytonos vibrálással egy magyar újságíró háborús tapasztalatát kísérli meg reprezentálni az előadás: az állandó álmatlanság és kiszolgáltatottság állapotát, a kábítószerektől tompított és helyi prostituáltakkal folytatott szexuális interakciók egymásutánjától fellángoló érzékelést. A folyamatos életveszély által okozott szorongás keveredik a kukkoló-státuszból fakadó bűntudattal: az egyik érzékeny pillanatban gyorsan elmormolt Miatyánkba beleúszik az „add, hogy csináljunk jó képeket” sor is. A közel-keleti és a nyugati kultúra (vagy inkább pillanatnyi helyzet) erős kontrasztját hangsúlyozza az utolsó jelenet, amely a (válóperére) hazatérő tudósító ambivalens érzéseit mutatja be, miközben a napos belvárosi (itt éppen debreceni) főutcán kávézgatnak az éppen zajló háborútól repülőgéppel pár órányi, de életvitelük szempontjából beláthatatlan távolságra lévő európaiak.

A fesztivál tematikusan hasonló előadásai olykor egészen eltérő színvonalúra sikerültek. Vidnyánszky Attila Sára asszonya (A Nemzeti Színház és a marosvásárhelyi Spectrum Színház közös produkciójaként) abszolút mélyrepülés volt. A két és fél hét alatt készült, ám örökkévalóságnak tűnő játékidejű előadás Döbrentei Sarolta szövegét vitte színre, amelyben keveredett a népnemzeti giccs, a harsogó, de félrecsúszott református propaganda, és – minthogy az egész darab Arany János születésére fut ki – a reflektálatlan irodalmi kultusz is. Kielégítő, ám kevésbé elegáns stratégia lenne sorra venni az előadás összes anakronizmusát, filozófiai ellentmondását és nyelvi következetlenségét. Miként a Sára asszony dramaturgja, Verebes Ernő a szakmai vitán – az előadás védelmében – megjegyezte, „az egész egy hitéleti kérdés, így értelmet vagy logikát keresni benne hiba”. A szerző (Döbrentei Sarolta) saját teológus végzettségét hangsúlyozva kikérte magának az esztétikai szempontok felesleges becibálását a drámája értelmezésébe. Azt mondta, a korhű nyelv és a tárgyi pontosság nem számít, „a lényeg, hogy van-e katarzis, vagy nincs. A többi részletkérdés.” Nem volt.

Sokkal több kreativitást és színházi invenciót láthatunk a Miskolci Nemzeti Színház Lear halála című előadásában, ám végeredményében szintén a kevéssé jól sikerült produkciók közé sorolhatjuk. Keszég László rendezése Enyedi Éva szövege alapján Lear király (Harsányi Attila) végső napjait viszi színre. A magára maradt, őrületében lassan felőrlődő uralkodó mellett már csak udvari bolondja (Rózsa Krisztián) tart ki. Az előadás vetítésekkel, hangeffektekkel (a zene Zságer-Varga Ákos munkája), a színészek videón lejátszott önvallomásaival saját szüleikről, némi nézőgyalázással, songokkal, egy Mónika show-jelenettel és megannyi meghökkentőnek szánt elemmel dolgozik, amelyek inkább kioltják, mint kiegészítik egymást.

Az idei DESZKA egyik érdekessége, hogy nem csupán a felnőtteknek szóló előadásokban került fókuszba a halál, de olykor a gyereknek szóló alkotásokban (a „görDESZKA” keretein belül) is. A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, az InSite Drama és a The Gap Arts Project koprodukciójában létrejövő, A csomag című színházi nevelési előadás az anya elvesztésével sújtott kislány gyászmechanizmusait teszi témává egy egyébként kifejezetten szórakoztató, interaktív előadásban. A fesztiválon rendhagyó módon külső helyszínre, a debreceni Szent Efrém Iskolaközpontba helyezett program különleges élmény volt, nemcsak a 2. a osztálynak, hanem az osztályterem hátsó végéből kukucskáló kritikusoknak is. Épp elkezdődik a földrajzóra, mikor meglepetésszerűen beállít Bence (Bethlenfalvy Ádám) az osztályba, és egy hatalmas csomagot tol maga előtt. (A meglepetést némiképp persze tompította, hogy tizenöt felnőtt ült várakozóan a hátsó sorban.) A csomagot nem ide szánták, hanem az igazgatói irodába, de ha már így alakult, a baseballsapkás, barátságos Bence szóba elegyedik a nyolcévesekkel, akik tökéletes cinkostársnak bizonyulnak abban, hogy titokban meglessék, mi rejtőzik a lepel alatt. Hosszú, mókás találgatás kezdődik, és a gyerekek már teljesen bevonódnak a játékba, mire kiderül, mi is a foglalkozás célja. Az életnagyságú, kartonból készült robotfigura (az osztály szerint Minecraft-ember) Laci bácsi (Nyári Arnold) barátjának lányához tartozik, és az a neve, hogy Papíranyu. A kislány anyja elvesztése után mindenhová magával hurcolja őt, apukája pedig aggódva figyeli ezt. A spontánnak ható, mégis feszes dramaturgiájú előadás során a gyerekek – a megfelelő kérdések hatására – megnyilvánulnak elfogadásról, a társadalmi konvenciók megkérdőjelezhetőségéről, a kommunikáció fontosságáról, kötődésről és a gyász különböző megjelenési formáiról. Nekünk pedig újra rá kell jönnünk, egyáltalán nem kevésbé bölcsek, mint a terem hátuljában ücsörgő, korábban született társaik.

A halál folyamatos jelenlétének időszakában, a holokauszt idején játszódik a Szegedi Nemzeti Színház Az utolsó üzlete, és erre a korszakra utal vissza a szabadkai Szab-Way színházi szervezet Ki tudja, látsz-e még című előadása. A Závada Pál drámájából (és készülő regényéből) született Az utolsó üzlet Weiss Manfréd örököseinek történetét mutatja be. A hallatlanul izgalmas, drámai szituációkkal teli történet arról szól, hogy a halál markában lévő, befolyásos zsidó család miként egyezkedik a magyar, majd köt üzletet a német hatóságokkal összes vagyonukat hátrahagyva, ám magukat (és szeretteiket) megmentve, hogy Lisszabonban kezdhessenek új életet. Lukáts Andor kosztümös, realista, lassú tempójú rendezése azonban nem aknázza ki azt a potenciált, amely Závada darabjában rejlik. A Brestyánszki B. Rozi szövegét színre vivő Mezei Zoltán Karády Katalin történetét tárja elénk dalokkal és a zongoristával (ifj. Kucsera Géza) folytatott rövid párbeszédekkel tarkított monodráma formájában. Az egyszerű dramaturgiájú és színpadképű előadásban Kalmár Zsuzsa alakítja a világhírű színésznőt, aki jó pár konyak és néhány Karády-sláger között megosztja közönségével saját, a huszadik század legkegyetlenebb évtizedeit átszövő történetét, mielőtt elhagyja az országot.

Néha megfeledkezünk róla, hogy a DESZKA valójában kortárs drámákból állítja össze a programját, hiszen a darabok gyakran csak megírásuk időpontjával vagy esetleges történelmi áthallásaikkal kapcsolódnak mai tapasztalatunkhoz. Spiró György Széljegye azonban ízig-vérig kortárs és magyar. A Katona József Színház kiváló előadása (Zsámbéki Gábor rendezésében) két volt osztálytársnő találkozásáról szól, és arról, mennyire veszélyes lehet a felszínes kapcsolatokon alapuló bizalom. Az egyikük (Fullajtár Andrea) éhbérért dolgozik műszaki fordítóként, és örökbe fogadott gyerekével él, a másikuk (Ónodi Eszter) kőgazdag ügyvédnő, aki már házai és autói folyamatos cserélgetésébe beleunva a belvárosi irodájában kortyolgatja méregdrága whiskyjét, és kíváncsian várja, ki sétál be legközelebb a hálójába. Balszerencséjére éppen egykori legjobb barátnője az, aki tanácsot kér tőle ingatlanvásárlás-ügyben. „Kapás van!” – mondja a telefonba, amelynek másik végén a szélhámos ingatlanos (Bányai Kelemen Barna) van, aki halálos ágyukon lévő néniket győz meg, hogy pár napos gondoskodásért cserébe végrendeletükben az ő nevére írják házaikat, majd a hagyatéki tárgyalás előtt illegálisan eladja azokat mit sem sejtő klienseinek. A bájos ügyvédnő varázsának még az agilis Mama (Takács Kati) sem tud ellenállni. A végére éppen az történik, amire már az elejétől kezdve számítottunk: a jóhiszemű bölcsésznőt kisemmizik, a rosszarcú ingatlanos pedig még a csábos ügyvédnőt is átveri, az előadás mégis végig fenn tudja tartani a feszültséget, ami legalább annyira a négy színész erőteljes jelenlétének, mint Spiró szövegének köszönhető.

Az idei DESZKA erős felhozatalának leginkább figyelemreméltó darabja mégis a Radnóti Színház 10 című előadása volt. A Székely Csaba szövegét színre vivő Sebestyén Aba felejthetetlen, magával ragadó, invenciózus színházi elemekkel, tíz színész emlékezetes játékával és csodálatos zenével dolgozó oratóriumának íve a görög tragédiáktól kezdve a Biblián át napjainkig húzódik. Mégsem válik kaotikussá vagy befogadhatatlanná, ez pedig a szigorú strukturáltságnak köszönhető. Az előadás tíz részre van osztva, és minden etűd sorban a tízparancsolat egyike köré épül. Az egymás mellett ülő színészek római számokat viselnek pólófelirat, felvarró, fülbevaló, tetoválás vagy nyaklánc formájában: I. Vilmányi Benett, II. Pál András, III. Martinovics Dorina, IV. Kováts Adél, V. Márfi Márk, VI. Sodró Eliza, VII. Lovas Rozi, VIII. László Zsolt, IX. Schneider Zoltán, X. Tóth Ildikó. A szakaszok kezdetén latin nyelven halljuk az adott parancsolat szövegét, komplex, sokszólamú kórusművek formájában, a színészek kifogástalan előadásában. A zenét Cári Tibor szerezte, Wágner-Puskás Péter zongorán, Rozs Tamás pedig csellón kíséri. Némely darabnál a megdöbbentően muzikális társulat két tagja is hangszert fog a kezébe: Sodró Eliza hegedűt, Lovas Rozi fuvolát kap elő. Az előadás hihetetlenül koncentrált színészi munkát igényel, hiszen az összefonódó, gyakran monológszerű jelenetek a klasszikus színészi munkán és a zenés részek előadásán túl technikai tudást is követelnek. Az áttetsző, főleg üvegfelületeket használó színpad fölött kijelzők vannak, amelyeket a színészeknek kell video- és képanyaggal megtölteniük (A lélek legszebb éjszakájához hasonlóan) saját magukat filmezve, és a kamerát a megfelelő pillanatban leállítva – ilyenkor állóképpé fagyva tűnnek fel arcaik a képernyőn. A szereplők élettörténetei a legváratlanabb pontokon kapcsolódnak, hogy a végére kirajzolódjon az örök tabut megtestesítő oidipuszi incesztustörténet. A példázatszerű, mégsem didaktikus jelenetek arra hívják fel a figyelmet, hogy még a legjobb tudásunk vagy szándékunk szerint sem egyértelmű, hogyan tudunk jót cselekedni és betartani a kőtáblákba vésett törvényeket, amelyekkel Isten magunkra hagyott minket.

Az utolsó napon látott előadásokról, a kolozsvári Váróterem Projekt Ligetjéről és a szombathelyi Mesebolt Bábszínház A császár új ruhájáról (Parti Nagy Lajos szövegével) a DESZKA hivatalos oldalán írtam napi tudósítást.

Búcsúzunk.