Juhász Tibor 2018-as Salgó blues című kötetének örvendetes módon élénk a visszhangja. A recenzensek értőn és az aktualitást felmérve kiemelten értékelve reflektálnak a novellák szociotematikájára, hangsúlyozva a Tar Sándor-i szociografikus hagyományt és néhol e hagyomány folytathatóságának kérdésességét is. Juhász második kötetét többen az első, Ez nem az a környék (2015) című lírakötete egyértelmű folytatásának tekintik, teljes joggal: mindkettő Salgótarján leszakadt társadalmi rétegének és környezetének szociografikus feltérképezésére vállalkozik; a referenciális helyszín explicit hangsúlyozása ellenére azonban mindkét könyv világa univerzálissá tágul, a magyarországi mélyszegénység, a szociális-kulturális megfosztottság helytől független lenyomatait adja. A kritikák túlnyomó része nem igazán talál kivetnivalót vagy hiányosságot a kötetben, inkább a novellák kiérlelt mondatait, sallangmentes stílusát, az ehhez társuló lírai motívumépítést, a szomorkás hangulatú (lásd blues), de pontos világábrázolást és a szociográfia nem is oly egyszerű műfaján belül otthonosan mozgó író referenciális és szépírói tudását hangsúlyozza. Egyetlen izgalmas kétség merül fel a recepcióban, Deczki Sarolta és Fehér Renátó részéről. Deczki szerint egyfelől „a szociografikusság és az irodalmiság kicsit egymás ellen dolgoznak, egyik sem jut el a saját lehetősége határáig”; másfelől a Tar Sándor-i igen magas mérce megnehezíti Juhász dolgát, éppen ezért Deczki szerint nem szerencsés a direkt utalás az elődre (lásd a miért jó a póknak viccet előadó egyik szereplőt), hiszen ezzel explicite világossá teszi a kapcsolódást, ami által „az olvasó nem tudja nem Tarhoz mérni, és ezzel ő nem jár jól”. Fehér Renátó szerint pedig a kötet „világállítását (…) megkísérti valami szürke, önműködő szociorutin, s ez mintha a cselekményességet is pótolni lenne kénytelen és hivatott”. Mindkét értelmező tehát a szociográfia hagyományának „veszélyes” hatására reflektál, amivel valóban számot kell vetnie egy ilyen kötetre készülő kortárs szerzőnek. Ugyanakkor meglátásom szerint Juhász Tibor képes úgy használni a Tar Sándor-i örökséget, hogy ki is kezdje, tovább is alakítsa azt. Az ehhez szükséges legmeghatározóbb elmozdulást, a kötet legnagyobb nóvumát az elbeszélő alakjára és a narrációtechnikákra jellemző játékkedv adja. Az ábrázolt sivár környezet (panelházak, kocsma, poros utcák, leépült lakásbelsők), a történetmesélő szereplők (alkoholizmusba menekülők, munkanélküliek vagy alkalmi munkából élők) és szerencsétlen sorsuk igen erősen követi Tar Sándor szövegvilágát, az elbeszélés módja viszont határozottan eltérő. Az elbeszélő – aki egyértelműen ugyanaz a személy a kötetegészben – nyomatékosítja terepmunkás-riporterszerű pozícióját, folyamatosan reflektál arra, hogy ő szerepe szerint megfigyel és rögzít. Jelenlétének hangsúlyai azonban erősen váltakoznak: hol a háttérbe húzódik, és csak leírja az általa látottakat vagy a neki mondottakat, hol pedig előlép és szereplőként természetes módon beépül a többiek közé, nemcsak hogy cigarettát ad vagy sörrel fizet az interjúért, de elmegy velük verekedni is, a riporteri szerepből kilépve, a környezet ugyanolyan tagjaként. A talán legizgalmasabb narrációs játékot folytató Magyar Velence című novellában pedig egy inverz monológot olvashatunk, pontos idézetet, de az elbeszélői személyek megfordításával (például „Szóval lehet, hogy hiába veszem fel az egészet, mert nem igaz semmi, de azért elmondja, persze.”).

Az elbeszélő szövegvilágbeli pozíciómeghatározása megosztja a kritikusokat: valaki rábízza magát, és az egész kötetre kiterjeszti az egyszer-kétszer hangoztatott önkormányzati közvéleménykutatói szerepkört, más ezt a történetek kicsikarása céljából mondott hazugságnak tartja, megint más pedig inkább nyitott kérdésként fogalmazza meg. Ez utóbbival egyetértve azt gondolom, valóban nem tudjuk egyértelműen meghatározni, ki és pontosan milyen célból beszél, az elbeszélői pozíció ilyetén homályban hagyása pedig olyan, a minimalizmussal rokonítható narrációs eszköz, ami nagyon jót tesz a kötetnek. Ez a narrációpoétikai csiki-csuki játék érzékenyen önreflexív metaforájává válik az ábrázolt társadalmi réteg és a többségi (olvasói!) középosztály közti viszonynak: a többségi réteg is ugyanezen társadalom része, de általában alig találkozik a kötetben megrajzolt, mélyszegénységben élő polgártársaival, sőt, alig van tudomása róluk

Ennek kapcsán ki kell térni a szöveg érzékenyítő vonulatára: Juhász szociológiai pontossággal mutatja meg a kilátástalanságot, a számos problémát (munkanélküliség, alkoholizmus, családi gondok, betegségek stb.), és hozzáteszi ehhez, amit a szépirodalom hozzátehet: érzékelteti az állapot pszichés következményeit és a jelenségek pszichés okait. Például a társadalomelméleti tankönyvbe is beillő Szerencsesarok című novellában azt, miért költik el a szegények a pénzüket rögtön, ahogy megkapják, miért és hogyan dőzsölnek pár napig a segélyből vagy az alkalmi munka alacsony jövedelméből. Ez az az értés és érzékenység, amellyel érdemes szocioprózát írni.

Ugyanakkor azt gondolom, érdemes vigyázni a narrátori empátia túlcsordulásával. A fent említett novellában ezt szerencsésen elkerüli az elbeszélő, az Éva címűben viszont emiatt marad el az irodalmi hatás. Ez a szerintem legkevésbé sikerült novella ugyan a szociológusok számára fontos anyagot szolgáltathat, szépirodalmi szempontból viszont annak jó példája, hogyan nem érdemes írni ilyen témáról: a szöveg ugyanis egy szerencsétlen nő élet- és családtörténetének sematikus rögzítésénél nem sokkal több. Az elbeszélő a leíráson és empátiája erőteljes kifejezésén túl nem sokat tesz, szemben a többi novellával, amelyben legtöbbször a szereplői viselkedésből, reakciókból, szólamokból hagyja az olvasó által kitölteni a szándékosan meghagyott történethézagokat, kifejtett elbeszélői értékítéletektől mentesen. Itt fontos röviden megjegyezni, hogy a korábban hibaként felvetett cselekményesség, ill. annak hiánya meglátásom szerint határozottan indokolt és újabb metautalást épít ki. Valódi cselekmény helyett a novellákban „sorsvázlatok” olvashatók, a szereplők túlnyomórészt csak beszélnek, más nem maradt nekik, csak az alkohol és a sztorik, mindannak elmesélése, ami valaha történt velük. A narrátor által elmesélt kocsmai jelenetekben sem történik valódi cselekvés, kicsinyes pénzelszedések, viták, lerészegedések csak, és még a felzaklató, kérdéseket felvető események – például egy illuminált pár erőszakgyanús együttléte és ennek kikukkolása a wc-ben – sem képesek jelentőssé válni. Hiszen már nem létezik jelentős dolog ebben a világban. A cselekvés helyetti állóképek sorozata az ábrázolt közegből való kilépés lehetetlenségének metaforája, ugyanúgy, ahogy motivikus szinten a többször megjelenő, tehetetlenséget szimbolizáló próbababa-hasonlat.

A kötet tehát sajátos irodalmi eszközökkel is reflektál az ábrázolt környezetre, a zárónovella azonban továbbmegy, a prózatechnikákkal játszó író alakjára reflektál, és ezzel a szövegegyüttesen végigvonuló szociográfiaírásra tett önreflexív megjegyzéseket mélyíti el, avagy emeli meg. A Helytörténet című utolsó szövegben – miközben az elbeszélő elképzeli, miket mesélne neki a kiszemelt, kocsmapultot támasztó nő, és olyan élettörténetet talál ki neki, amit az általunk olvasott előző 75 oldal történetei alapján alkot meg – arról beszél, hogy hogyan írna koncepciózus novellát a nő történetéből, és hogy miket vásárolhatna a folyóirattól kapott összegből. Hogy ő mások nyomorából él. Az elbeszélő a kötet végére olyannyira előtérbe lép, hogy az eddigi főszereplők kimondottan is a megrajzolandó „modell” pozíciójába süllyednek, ez a narrátori-szereplői háttér-előtér váltás pedig nemcsak az előző oldalakra, de a teljes irodalmi szociográfia műfajára, sőt, az írás és az élet viszonyára, a társadalmi válságok és az (elkötelezett) irodalom problematikájára reflektál pátoszmentesen, noha nem önfelmentő letargiával. Ez az arányérzékkel rendelkező önreflexivitás és a friss narrációs játékkedv az, ami a Salgó bluest az irodalmi szociográfia fontos alkotásává teszi.