A Megfigyelők című előadás Kelemen Kristóf korábbi trafós produkcióihoz hasonlóan ismét egy társadalmunkat érintő, rendszerszintű problémára reflektál. (Erre mutat rá Herczog Noémi is az előadásról írott kritikájában.) Míg a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk a fiatal színészek pályakezdési nehézségeire, a színészképzési struktúrával kapcsolatos problémákra, s ennek kapcsán az intézményi hierarchia visszásságaira összpontosított, a Magyar akác pedig a címadó nemzeti jelkép történetének és a vele kapcsolatos (2014-es) közéleti vitáknak az ismertetésén keresztül a hazai politikai diskurzusok abszurditását mutatta fel, addig a Megfigyelők a hatvanas évek Magyarországára kalauzolva el, az ügynökké válás stációit, motivációit, a beszervezések logikáját és mindezek lehetséges emberi vonatkozásait helyezi a középpontba. Kelemen Kristóf előadása ismét egy a Színművészeti Főiskolán történt esetet dolgoz fel: azét a magyar származású angol fiatalemberét, aki azért érkezett Magyarországra, hogy filmrendezést tanuljon, s akit az állambiztonsági szolgálat barátokkal, diáktársakkal, ismerősökkel figyeltetett meg, mivel angol kémnek vélte. Habár az előadás kiindulópontját valós dokumentumok, ügynöki jelentések, állambiztonsági oktatófilmek adják, az általa színre vitt, kihagyásos történet alapvetően fikciós elemekből építkezik, és olykor szürreális jeleneteken keresztül mutatja be a hatvanas évek világát, s annak paranoid, gyanakvó légkörét.

A Megfigyelők egyik nagy erénye, hogy láthatóvá teszi múlt és jelen találkozási felületeit, szokatlanul ismerősnek mutatva be az ábrázolt korszakot. Ez egyfelől a díszletelemek és jelmezek (látvány: Schnábel Zita) megválasztásának köszönhető, amelyek egyszerre keltik az idegenség és az ismerősség érzetét: a szobabelsőt ábrázoló tér szocreál bútorai a régebbi lakásokban ugyanis a mai napig megtalálhatók, ugyanúgy, ahogyan a Judit által viselt tweed-ruha és a nadrágba tűrt színes férfiing is megfelelnek a mai öltözködési stílusnak. Másfelől pedig azzal magyarázható, hogy az előadás tematizálja és játékba hozza azokat a negatív reflexeket, elfojtásokat, amelyek a Kádár-korszakból hagyományozódtak ránk. Így például rámutat arra, hogy a megfigyelés és megfigyeltség, amely az államszocializmus időszakában élők alapvető léttapasztalatát jelentette, más formában ugyan, de kortárs világunkat is meghatározza. Erre reflektál Horváth hadnagynak az előadás elején elhangzó monológja, amelyben az ügynöki jelentéseket az állampolgárokat ellenőrző, jövőbeni (nekünk: jelenbeli) kamerákkal és az önkéntes adatszolgáltatással hozza párhuzamba. Mi pedig pontosan értjük, miről beszél, hiszen a térfigyelő és webkamerák, a közösségi média korában önként döntünk úgy, hogy személyes információinkat bejegyzések, életünk pillanatait képek formájában osztjuk meg másokkal, az otthonainkat és nyilvános tereinket figyelő kamerákat pedig biztonságunk megőrzése eszközeinek tekintjük. Horváth az említett monológjában fel is hívja a figyelmünket arra, hogy az ügynöki jelentések, felvételek a mi biztonságunkat szolgálják, amelyekért cserébe adatainkkal fizetünk. Ellentmondást nem tűrő stílusa, vizslató tekintete, illetve a korszakról szerzett ismereteink azonban arra sarkallnak minket, hogy megkérdőjelezzük szavait, és egyúttal újraértelmezzük az életünket átszövő multimediális eszközökhöz való viszonyunkat, gyanakvással fordulva azok felé.

A színpadon elhelyezett kamera és a vetítési felületek (a televízió, a bárszekrények üvege és belseje) rendkívül nyomasztó atmoszférát hoznak létre, ugyanis minden pillanatban nyilvánvalóvá teszik a megfigyelés és megfigyeltség, nézés és nézettség tapasztalatát. Felhívják a figyelmet arra az ellenőrző tekintetre, amely a magánélet tereibe, a legintimebb emberi kapcsolatokba is betolakodik. A szereplők saját magánbeszélgetéseiket kamerával rögzítik, annak lencséjén keresztül próbálnak kiolvasni valamit a másik tekintetéből. A bizalmatlanság áthatja a közöttük lévő kapcsolatrendszereket: Michael, a megfigyelt angol diák már akkor is gyanakszik Sándorra, amikor azt még be sem szervezték. Mindenki figyel mindenkit, és ezt a legtöbben sejtik/tudják is. Természetesen a néző is a megfigyelők közé tartozik, amint arra a szereplők többször is reflektálnak: a közönségre nézve láthatatlan vendégekről beszélnek, máskor viszont leleplezve jelenlétünket, a kameratekintetet ránk irányítják, mi pedig farkasszemet nézhetünk a vetítési felületeken visszatükröződő, megtöbbszörözött képmásainkkal.

„Mi, magyarok született leselkedők vagyunk” – hangzik el Sándortól, egyszerre határozva meg azt társadalmunk szimptómájaként, és leplezve le egyúttal nézői magatartásunkat. S ha eddig nem feszengtünk kellőképpen a Trafó stúdióterének nagyjából ötvenfős, szűkös nézőterén, az érzés ezután garantált. Hiszen nézőként mi is leselkedünk: ugyanúgy figyeljük a szereplőket, mint ők egymást, ugyanúgy igyekszünk rájönni Michael Besenczy rejtélyes alakjának motivációira, mint a többiek, és úgy próbáljuk rekonstruálni, összeállítani a töredékekben elénk tárt történetet, mint ahogyan a „megfigyelők” a jelentéseikben teszik azt. Mi azonban természetesen előnyben vagyunk utóbbiakhoz képest, hiszen, ahogyan arra Horváth rámutat: „egyedi perspektívából”, „egy különleges kameralencsén át” szemlélhetjük majd a világot, „úgy, ahogy senki más nem látja. Betekintést nyerhetünk emberek privát életébe, a legsötétebb titkaikba és vágyaikba. Beleshetünk a színleléseik és a hazugságaik mögé. (…) Megleshetjük, ahogy a nagy emberi játszmák lejátszódnak – pont, mint a színházban.” (Kelemen Kristóf: Megfigyelők)

A szerepjátszáshoz, színleléshez illeszkedik maga a díszlet is, amely minden pillanatban tudatosítja a színpadi helyzetek teatralitását: a játékteret három oldalról pasztellzöld függönyök határolják, ami, a kamera állandó jelenlétének is köszönhetően, azt az érzetet kelti, hogy a történések egy stúdióban játszódnak. Erre erősít rá az is, hogy a hátsó függöny elhúzásával időnként egy további térrész is láthatóvá válik, ahol a szereplők a televíziós beszélgetőműsorokat idéző módon társalognak egymással, és foglalnak helyet a három, félkörben egymás mellé helyezett széken. Mivel a szereplők tudják, hogy figyelik őket, ehhez igazítják viselkedésüket is. Itt mindenki másnak mutatja magát, hiszen nem is tehet mást. A szerepjátszás ebben a közegben a túlélés eszközeként jelenik meg. Az előadás, anélkül, hogy bárkit is felmentene, megmutatja, hogyan torzul el és omlik össze a személyiség a totalitárius rendszerek idején. Különleges kameralencséjén mint egy mikroszkópon át szemlélteti azokat a fojtó körülményeket, lelki tényezőket, hatalomnak való kiszolgáltatottságot, amely az ügynök-lét elfogadásához vezeti a szereplőket.

Sándornak, a filmrendezést tanuló hallgatónak menyasszonya van, ám – mint azt Horváth hadnagytól, majd a mű végén magától Sándortól megtudjuk – titokban férfiakkal is viszonyt folytat, s ez válik zsarolásának alapjává. A tipikusságában is egyedi beszervezéstörténet (lásd például Pintér Béla és Társulata Titkaink vagy a Katona József Színházi Bihari című előadását) megrázó jellegét az adja, hogy a Baki Dániel által megformált színművészetis fiú személyében kezdetben érzékeny, becsületesnek és figyelmesnek tűnő, önmagával sokat vívódó karaktert ismerünk meg, aki beszervezése után is próbál lojális maradni barátjához, ám végül mégis alkalmazkodik a vele szemben támasztott elvárásokhoz: az előadás végén már önként ajánlja fel, hogy jelentéseket készít osztálytársairól.

Menyasszonya, Judit, a képzőművészetire készülő, végzős középiskolás lány nem tudatosan ugyan, de maga is megfigyelővé válik: Horváth féltő rokonnak adva ki magát próbál információkat kicsalni tőle a „gyanús” Besenczyről, akivel a lány később aztán viszonyba keveredik. Józsa Bettina egyszerre naiv és intelligens, a körülötte történtek rekonstruálása közben egyre inkább összezavarodó lányt játszik. Vágyai összeütközésben állnak az általa megélt helyzetekkel. Izgalmasabb életre és személyiségre vágyik, amit az előadás végére – ha nem is az áhított formában – sikerül is elérnie.

Jankovics Péter az említett Horváth hadnagy szerepében kiismerhetetlen, áthatolhatatlan pártállami kaméleon. A rendszer tökéletes kiszolgálója: véleménye megegyezik a hivatalos állásponttal – még felettese ravasz kérdéseit is képes megkerülni –; érzelmei rejtve maradnak, látszólag nincsenek személyes kötődései. Egy-egy tekintet, csönd, habozás erejéig úgy érezhetjük, megsejthetünk valamit a karakter lényegi természetéből, ám a férfi végig szerepben marad, és nem bújik elő a fenyegető pártfunkcionárius álcája mögül, amivel talán végérvényesen eggyé is vált.

Besenczyről készít jelentéseket továbbá új főbérlője, Kárászné és csinos szeretője, Erzsi is, akiket egyaránt Réti Iringó formál meg. Kárásznéként szinte mindvégig hallgat, inkább hatalmas napszemüvege mögé rejtőzik, és ravaszan figyel; Erzsiként pedig butácska, a végletekig kihasznált, semmibe vett nőként jelenik meg. „Rám a BRFK-nál azt mondták, hogy csak egy zacskó vagyok. És rájöttem, hogy igen, én az vagyok” – mondja, egy mondatba sűrítve ezzel a többi szereplő róla alkotott véleményét is.

A figyelem középpontjában álló, irigykedve és csodálattal szemlélt angol férfit Rétfalvi Tamás alakítja, aki a kívülállók mindentudásával, önmaga felsőbbrendűségének tudatában szemléli a többieket. Egyszerre nagylelkű, közvetlen és gyanakvó, hiszen – mint az előadás végén megtudjuk – előre tájékoztatták, hogy egy kommunista országba érkezik, ahol nagy valószínűséggel megfigyelik majd. Éppen ezért rendkívül keveset mutat meg magából; alakját számos talány övezi. Annak ellenére, hogy mindenki az ő titkát kutatja, hozzá próbál meg közel férkőzni, Horváth mellett mégis ő marad az előadás legrejtélyesebb figurája, akinek valódi személyisége – a többiekével ellentétben – végig takarásban marad.

Kelemen Kristóf csapatának tehetséges fiatal színészei – illeszkedve a szereplők viselkedését jellemző színleléshez, és reflektálva a színházi alaphelyzetre – a lélektani realista és az eltávolító, teátrális fogalmazásmódok vegyítésével formálják meg szerepeiket. Az utóbbi játékstílust példázzák azok a jelenetek, amelyekben hatvanas és nyolcvanak évekbeli slágereket adnak elő, mintegy a karakterükhöz és a színpadi szituációkhoz fűzött kommentárokként. Így például a Listen To Your Heart a homoszexualitását végre nyíltan felvállaló, ám végül mindenkit eláruló, női ruhába öltözött Sándor előadásában hangzik el, a Te szeress legalábbot pedig a kíméletlen Horváth hadnagy énekli el, egyszerre ironikusan és meghatóan. Legérvényesebben és legaktuálisabban ugyanakkor az Európa Kiadó és a Kontroll Csoport kórusban előadott slágerei szólalnak meg: a Besúgók és provokátorok, valamint a Mocskos idők egyszerre idézik fel egy egész generáció életérzését és dühös rendszerkritikáját, magukban hordozva egyúttal a szereplők/színészek véleményét is.

Az utóbbi dalon keresztül az előadás ráadásul a „jövő”-nek, azaz nekünk, nézőknek is megfogalmaz egy fontos üzenetet. „A jövő itt van és sose lesz vége”, valamint a „Hölgyeim és Uraim, kezdjük újra!” sorok rámutatnak arra, hogy mindaddig, amíg nem nézünk szembe az előző rendszerben elkövetett tettekkel, az ügynök-múlttal, és nem ismerjük el az ábrázolt korszak traumatikus voltát, addig sosem lesz vége: a megörökölt negatív reflexek és elfojtások jelenünket is minduntalan befolyásolják majd. A Kelemen Kristóf által írt és rendezett Megfigyelők így mindenképpen fontos vállalkozásnak tekinthető, ugyanis éppen a múlttal való kritikai viszony kialakítására tesz kísérletet. A megfigyelés és megfigyeltség tapasztalatának reflektív, ironikus színrevitelén keresztül felmutatja jelen és múlt találkozási felületeit, s ezáltal képes arra, hogy a rendszerváltás után felnövő generációk figyelmét is felhívja az ügynökmúlt feldolgozatlanságának problémájára és annak aktualitására.

Kelemen Kristóf: Megfigyelők. Rendező: Kelemen Kristóf. Dramaturg: Turai Tamás. Látvány: Schnábel Zita. Zene: Márton Péter. Archív felvételek: Barna Orsolya. Technikai vezető: Lengyel Ákos. Előadók: Baki Dániel, Rétfalvi Tamás, Józsa Bettina, Réti Iringó, Jankovics Péter. Bemutató: 2018. november 24. Trafó Kortárs Művészetek Háza

(Fotók: Csányi Krisztina)

( A kritika az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-18-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.)