Lars von Trier komédiája ironikus narrátori instrukciókkal kezdődik: „Ez csak egy ártatlan kis vígjáték. Nincs benne se tanulság, se véleményformáló szándék. Más szóval: szórakozás”. A dán rendező filmje több szempontból is cáfolja ezt az állítást. Egyfelől az önreflektív gesztusok által „metafilm” lesz; a színművészetről, a rendezésről és a nézői befogadásról szól. Másfelől kapitalizmus- és hatalomkritikus attitűdje politikai, társadalmi aspektusból is jelentős alkotássá teszi. A színházi adaptációk számára tehát kiváló alapanyag, mely számos kérdést és problémát vet fel. Így nem meglepő, hogy e kortárs mű mára hazánkban is jól ismert alkotássá vált.

A darab Magyarországon először a Radnóti Színházban volt műsoron, 2010-től egészen 2016-ig. E feldolgozásnak a rendező, Anger Zsolt révén a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban lett utóélete, ahol tavaly óta van repertoáron. 2017-ben pedig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban játszották. Idén e sorozatot a Pécsi Nemzeti Színház előadása folytatja, az elődeihez hasonlóan Kovács Krisztina színpadi változata alapján. A korábbi adaptációkkal kapcsolatos recepció elsősorban a kiváló humort emelte ki. Befogadói élményünk hasonló lehet a pécsi változatot illetően is.

Túl a darabban rejlő helyzetkomikumon, a színészi alakítások révén különösen szórakoztató előadást láthatunk. A történet egy sikertelen, de narcisztikus színészről, Kristofferről szól, akinek egy vállalat „főfőnökét” kell eljátszania. E kitalált felettes éveken át szolgált alibiként a valódi cégtulajdonos, Ravn számára, hogy döntéseivel járó felelősségét elhárítsa, és így beosztottjaival jó kapcsolatot ápolhasson. A főszereplőpáros, Urbán Tibor és Lipics Zsolt játékában különösen emlékezetes pillanatokat okoznak e két karakter interakciói. Utóbbi alakításában Ravn bár ellenszenves, mégis szánalomra méltó karakter, esetlenségét és kétségbeesését rendszeresen agresszióval kompenzáló kicsinyes alak. Kristoffer pedig az alapműhöz képest is gátlástalan, önelégült, bosszantó figura. Kiemelkedő továbbá a dángyűlölő izlandi cégvezetőt megformáló Vidákovics Szláven, aki északias halandzsanyelvén szitkozódva szintén kiváló alakítást nyújt. A mellékszereplők koordinálásával azonban akadnak problémák. Különösen szembetűnő ez a dolgozók kirándulásának jelenetében. A felhőtlen jókedvet a szervezetlen színpadi mozgás, az elnagyolt színészi játék és a szereplők infantilis viselkedése hivatott érzékeltetni. E rész zavaróan kaotikus és irracionális.

A Horgas Péter által tervezett díszlet viszonylag egyszerű: szolidan berendezett, falak nélküli irodaépület. Így gyakran, ha a történet szerint az egyes szereplők máshol tartózkodnak, a néző akkor is egyetlen nyitott térben láthatja őket. E remek megoldás egyfelől érzékelteti a Kristofferre irányuló állandó figyelmet, mely magában foglalja a lebukás veszélyét is. Másfelől azt, hogy a színész sohasem bújhat ki a szerepéből. Ha a történetben ezt mégis megteszi, az az elsötétített színpad szélén megelevenedő egyéb helyszíneken történik. A tér minimalista elrendezése ezáltal nagyban hozzájárul a feszültségteremtéshez.

A produkciónak tehát vannak erényei, ám azzal, hogy legfőbb célja a szórakoztatás, a darabban rejlő számos lehetőség elveszik. Így az önreflexivitás, ezen keresztül az interaktivitás sem valósul meg, pedig a főszereplő elmélkedései a színészetről színházban még hatásosabban működhetnének, mint az eredeti Trier-filmben. Vannak kikacsintó gesztusok, de ezek súlytalanok és reflektálatlanok. Egy alkalommal például az összes szereplő a nézőtér felé fordul, ezzel reflektálva a közönség jelenlétére, ám abban a szituációban ez is egyszerű humorforrásként működik. Egy másik jelenetben, mikor Ravn és Kristoffer egy céllövöldében találkoznak, utóbbi fegyvert fog a nézőtérre. E momentum jól kifejezhetné Kristoffer viszonyát az egyre terhesebbé váló szerepéhez, hogy már véget vetne a „színházi komédiának”, amelybe belekeveredett. Azonban ez a jelenet is humoros keretek között épül a cselekménybe, továbbá nem kap semmiféle magyarázatot. Így ez az egyébként figyelemre méltó gesztus is jelentéktelen marad. A problémával kapcsolatban megemlíthető az is, hogy az előadásban hallható visszatérő narrátori hang előre rögzített felvételről szólal meg. Míg az eredeti mű odáig fokozza az önreflexiót, hogy maga a rendező (egyben narrátor) is megjelenik a felvevőgéppel, addig ebben az adaptációban teljesen eltűnik az elbeszélő. A nézők és az előadás interakciója így ebben a formában sem valósulhat meg.

A humor túlzott előtérbe helyezése a politikai, társadalmi értelmezés lehetőségét is végletesen leszűkíti. A Ravn személyében megjelenő hatalom természetével a produkció nem akar foglalkozni. Pedig a dolgozók viszonya Kristofferhez mint a feltételezett hatalom megtestesítőjéhez, vagy a főfőnök „megalkotása” mint felelősségelhárítás és koncepciózus ellenségképgyártás fontos aktuális kérdéseket is érinthetett volna. Továbbá a hasznot mindenek fölé rendelő, emberi kapcsolatokat kiüresítő vállalat mint a kapitalista társadalmi struktúra allegóriája szintén kifejtetlen, üresen hagyott vetülete a darabnak.

A Paczolay Béla által rendezett Főfőnök tehát ambivalens élményt nyújt. Azok számára, akik kellemes kikapcsolódásra vágynak, nem okoz csalódást. Viszont az alapmű által is adekvát, művészeti és társadalmi problémákat feszegető színházi élményben nem részesíti a nézőket. Noha a produkció megtartja az ironikus narrátori hangokat, ezzel jelezve, hogy érdemes mélyebb értelmezésekbe bocsátkozni, úgy tűnik, maga az előadás ezt nem teszi meg. A Pécsi Nemzeti Színház adaptációjának legnagyobb hibája így az, hogy akár meg is győzheti nézőit a bevezető szöveg igazáról, miszerint: „Úgy van beállítva, mintha lenne benne gondolat, de higgyék el, egy pillanatig sem érdemes elgondolkodni rajta”.

(Fotók: Mihály László)