Batykó Róbert kiállításának a terében, a festmények tüzetesebb megfigyelése után alighanem sokaknak a fejében motoszkál a gondolat, hogy a művész elmúlt években készült festményei, sorozatai, amelyeknek egy részét itt a pécsi közönség elé tárja, valahogy a digitális képekről szólnak. Számos olyan vizuális elem vagy utalás figyelhető meg rajtuk, ami számítógépes monitorról lehet ismerős: szerkesztővonalak, vektorok, hibaüzenetek, úgynevezett glitchek. De hangsúlyos kiindulópontja Batykó festészetének maga a flat-screen mint fizikai felület is, hiszen festékrétegeinek vékonysága és kezdeti precíz, maszkolással és sablonokkal kialakított formavilága is egy digitális képernyő képének kérlelhetetlen pontosságát idézi fel.

Ám ennél a kezdeti benyomásnál jóval komplexebb dolgok történnek a vásznakon. A művész nem egyszerűen reflektál, multiplikál vagy felidéz digitális képeket, hanem az e képekkel való kapcsolatunkban vájkál, kutakodik, és keresi az emberi, analóg aspektusát ennek a viszonynak.

Hadd hangsúlyozzam ennek kapcsán máris azt, hogy Batykó felületei csak látszólag precízek. Ha pontosabban megnézzük képei textúráját, azok már korántsem olyan homogének. Ez az egyik fontos festészeti játéktere a művésznek: a képeire felvitt festékrétegeket módszeresen manipulálja, visszakaparja egy erre a célra kifejlesztett eszköz segítségével. Batykó ugyanakkor nemcsak festékrégeteket tüntet el a műveiről ezzel az eljárással, hanem össze is mossa azokat. A festékrétegei módszeres eltüntetésének az egyik kreatív mellékterméke az, hogy az eredetileg egymástól precíz szegélyekkel elválasztott formák egymásba csúsznak, egymásba kenődnek. Ez a gesztus egyébként akár egy inverz, negatív nyomtatási folyamatként is értelmezhető. Arról nem is beszélve, hogy a festékrétegek lekaparásának idővel egyre nagyobb szerep és felület jut Batykó képein, már nem egyszerűen csak eltüntet, hanem a lekapart festékkel szellemképeket is létrehoz vásznain. Ez az egyre hangsúlyosabbá váló, elhatalmasodó festészeti gesztus pedig magának a digitális képáramlásnak az adekvát és szép, ugyanakkor nagyon emberi és analóg metaforája.

Azoknak, akik Batykó pályáját szorosabban követik, sok minden újnak hathat ezen a kiállításon, holott ha a dolgok mélyére nézünk, a művészt a pályája eleje óta legalább egy dolog konzekvensen foglalkoztatja: a vizuális dekontextualizáció. Batykó festészetében nincsenek ebből a szempontból szakaszok, nem tagolható figurális vagy absztrakt évekre, sorozatokra – teljesen egységes. A korábbi, inkább fotorealistának tűnő festészetében is a kiragadott motívumok, eszközök, járdákon talált szemétcsendéletekben, kamionhátsókban is az foglalkoztatta, hogy kiragadja, kiemelje a valóság egy szeletét, és azt úgy láttassa képei nézőivel, ahogyan más nem tudná, vagy mi nem láthatnánk. Mostani képein sem történik lényegét tekintve más. Persze nem akarom elbagatellizálni a témaválasztások fontosságát, de én nem látok lényeges különbséget aközött, hogy a művész a festészet poézisét a járdák szélén esetlegesen összesodródó szemétben, vagy a digitális képszerkesztő programokban találja meg. Hiszen erről van itt szó voltaképpen. Batykó Róbertet mindig is a reprezentáció holtjátékai foglalkoztatták. Most sem az a célja, hogy a képalkotási folyamata végtermékeként olyan formákat, képeket tárjon elénk, amiket egy az egyben be tudunk azonosítani, hogy ezáltal valamiféle lezárt értelmezői nyugvópontra leljünk. Számára pont a formák kialakulatlansága, többféleképpen-érthetősége a fontos, a billegés, a bizonytalanság, a felfüggesztés és az ennek következtében létrejövő lezárhatatlan, fluid képi állapot, ami reprodukálódik a nézőben is. Hiszen a digitális képek elénk tárt univerzuma is úgy jelenik meg itt előttünk, hogy érezzük, a formák tartanak valahová, de még nem kerekedtek le teljesen, és ha nem is folytathatók bárhogyan, és nem is lehet belőlük akármi, de még nagy a kreatív potenciáljuk.

És van még egy fontos csavar, egy olyan aspektus, ami számomra döntő fontosságú a Batykó Róbert képein megjelenő analóg–digitális és ember–gép viszony tekintetében. A legújabb festményei létrehozása során önmagát mintha festőgéppé alakította volna: sablonokkal és maszkokkal tökéletesen replikál képernyő-minőségben digitális képeket. Majd önmaga festőiségét, szubjektivitását és a reprodukálhatatlan festői gesztusainak létrehozását kiutalja egy a festéshez használt eszközének, az úgynevezett festőgépének. Olyan hibrid művészentitást segítve így a világra, amiben felcserélődnek a klasszikus művészeti szerepek. A művész válik géppé, a gép pedig emberi tulajdonságokkal ruházódik fel. Ezáltal, ha úgy tetszik, nemcsak egy kiállítás képeit tekinthetjük meg, hanem egy nagyon érdekes művészeti kísérlet szemtanúi is lehetünk a poszt-humanitás hajnalán.

(A galériában Cseri László fotói láthatók.)