Örvendetes, hogy hosszú idő után a hazai filmrendezők ismét a magyar történelem felé fordultak. Habár legtöbben (Nemes Jeles László: Saul fia, Sopsits Árpád: A martfűi rém, Török Ferenc: 1945, Szász Attila: Örök tél, Bergendy Péter: Trezor) a huszadik század második felének eseményeivel foglalkoznak, és történelmünk korábbi évtizedei, évszázadai kevesebb szerepet kapnak. Jelenleg készül a kiszivárgott forgatókönyve alapján kisebb botrányt kavaró, a nándorfehérvári csatát feldolgozó Az utolsó bástya, amely izgalmas történelmi kalandfilm-drámának ígérkezik. A regényirodalmunkban és a rendszerváltás előtti filmművészetben fontos tizenkilencedik századot, illetve a reformkort a 2000–2010-es években kevés film elevenítette fel, Bereményi Gézától A Hídember, Bagó Bertalan műve, a Vadászat angolokra vagy Herendi Gábor Kincsemje lehetnek említésre érdemes példák. Szerencsére az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc 170. évfordulójának alkalmából idén márciusban a mozikba került egy erős film a szabadságharcról: a nemzetközileg is elismert rövidfilmeket gyártó Kárpáti György Mór (Erdő, Provincia, Gólyatábor) első nagyjátékfilmje, a Magyar Nemzeti Filmalap elsőfilmeseket felkaroló Inkubátor Programja által támogatott Guerilla.

A reformkor és 1848–1849 manapság talán azért is keveset taglalt témák, mert azon túl, hogy a kosztümös film költséges műfaj, az eseményeket és főszereplőiket az államszocializmus évtizedei alatt a hatalom politikai ideológiákkal terhelte meg. A Rákosi-korszak nagyszabású történelmi kalandfilmje, az 1953-ban bemutatott Föltámadott a tenger a diktatúra történelemhamisításának állatorvosi lova, hiszen ebben a színes, látványos propagandafilmben Petőfi és Bem mint a nép gyermekei a marxista-leninista elveknek megfelelően nem annyira elnyomó birodalmakkal állnak szemben, hanem a burzsoázia ellen vívnak osztályharcot. A hatvanas-hetvenes évek neves filmalkotói éppen azért választották filmjeik témájaként az 1848–1849-es eseményeket, hogy a szocialista realizmus kliséit kiforgatva, a régmúlt történelmén keresztül fogalmazzanak meg ideológiakritikát. Jancsó Miklós Szegénylegények, Kardos Ferenc Petőfi ’73 vagy Sára Sándor 80 huszár című filmjei megtagadják a hazug pátoszt, szembehelyezkednek még Várkonyi Zoltán visszafogottabb módon társadalomkritikus, de alapvetően romantikus Jókai-adaptációival (A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob) is, és a kifinomult zsarnokság természetrajza mellett hőseiket nem héroszokként, hanem gyarló emberekként ábrázolják. Kárpáti György Mór ezt a filmtörténeti hagyományt eleveníti fel a Guerillában.

Ahogy a Szegénylegények, úgy a Guerilla is a szabadságharc bukása után játszódik. Görgey Artúr 1849. augusztus 13-án letette a fegyvert Világos váránál I. Miklós orosz cár seregei előtt. Ezután a Habsburgok az Orosz Birodalom segítségével megkezdték a megtorlásokat, a lefegyverzésnek ellenálló szabadságharcosok elfogását. A fiatal Barnabás (Váradi Gergely) nem akar mást, mint lelkiismeret-furdalástól hajtva felkutatni és megmenteni öccsét, Antalt (Vilmányi Benett), aki azért lett katona és a világosi fegyverletétel után erdőkben bujkáló gerilla, mert a történet főhőse nem volt hajlandó bevonulni, ezért testvérét vitték el helyette. Mikor Barnabás az erdő mélyén végre rátalál Csontos Sándor százados (Orbán Levente) szabadcsapatára, Antal gyűlöletével és megvetésével szembesül. Ráadásul a pacifista fiatalembert nemcsak öccse ellenszenve, hanem Antal súlyos sérülése, illetve a mindkét férfinak tetsző tábori ápolónő, Luca (Mészáros Blanka) szépsége is akadályozza küldetésében. Ezért Barnabás kénytelen maradni, és mivel egy félreértés miatt Csontos százados kinevezi őrmesternek, maga is kénytelen belekóstolni a gerillák erőszakos hétköznapjaiba.

Mint azt Kárpáti György Mór több interjúban is nyilatkozta, célja az volt, hogy egyfelől azokról a hősökről meséljen, akiket nem említenek a történelemkönyvek, másfelől az 1849-es eseményeket felhasználva egy ma is érvényes, univerzális történetet vigyen nagyvászonra rövidfilmjeire jellemző szikár, realista és minimalista stílusban, kevés dialógussal és helyszínnel. És a Guerillában Kárpáti célkitűzései maradéktalanul teljesülnek. A filmben nyoma sincs az elsőfilmekre jellemző túlzsúfoltságnak, a történet rendkívül egyszerű, letisztult és egyértelmű. Ugyanakkor a Guerilla mégis végig feszült, izgalmas és fordulatokban gazdag. Kárpáti György Mór, ahogy a Gólyatáborban, úgy történelmi drámájában is rendkívül jól vezeti, adagolja a cselekményt, és kevés dialógussal, inkább gesztusokkal, a szereplők arcrezdüléseivel érzékelteti a testvérek között pattanásig feszülő konfliktust, vagy a gerillák kétségekkel és félelmekkel teli életét.

A Guerilla rendezése, megvalósítása tehát pazar, ahogy a fiatal, szárnyaikat bontogató színészek (különösen a főszereplő testvéreket játszó Váradi Gergely és Vilmányi Benett) is remekelnek. Azonban kérdés, hogy az erős filmforma és atmoszféra mögött a filmnek milyen egyéb rétegei húzódnak meg. Azaz: működőképes-e a Guerilla történelmi filmként? Ezen a téren akadnak kisebb-nagyobb gondok Kárpáti György Mór művével. Egyrészt a Guerillában feltűnik néhány túlságosan is „mai” arc, ami sérti a film történelmi hitelességét. Persze a korabeli dagerrotípiák és festmények alapján elmondható, hogy nem hordott mindenki szakállat vagy bajuszt, és rengeteg tizenéves is harcolt az elnyomás ellen, így nem kirívó a testvérek arcszőrzet nélküli szerepeltetése. Ám például a film elején az osztrák katonák, különösen a kék szemű, kamaszos arcvonásokkal rendelkező katonatiszt nagyon kilógnak a sorból. Jóllehet a gerillatábor arcai autentikusak, a negyvennyolcas filmekben gyakran szerepelő fiatal Cserhalmi Györgyöt (Amerikai anzix, 80 huszár) idéző Orbán Levente kifejezetten jó választás volt a százados szerepére.

Másrészt a Guerilla nézése közben felmerülhet a befogadóban az a gondolat, hogy Kárpáti György Mór műve, noha szép történet testvérviszályról, maszkulinitásról és háborúellenességről, azonban mindez kibontakozhatna bármelyik korban. Azaz kevésbé érezhető indokoltnak, hogy a történet az 1849-es szabadságharc utolsó utáni óráiban játszódik, mivel az egész elmesélhető lenne a második világháború végjátéka keretében, az 1956-os szabadságharc leverését követő években (a november 4. után is működő „mecseki láthatatlanok” ugyanolyan gerillák voltak, mint Kárpáti filmjének hősei), de akár a jelenben is, nem háborús, hanem egyéb krízissel a háttérben. Jóllehet a rendezőt azért ihlette meg ez a korszak, mert felmenője (ükapja) harcolt a szabadságharcban, és álruhában kényszerült menekülni a megtorlások alatt. Ám a Guerilla semmi olyat nem tud állítani az 1848–1849-es eseményekről, amit akár a Szegénylegények, akár más, háborúellenes film ne közölt volna már. A hatalom kegyetlen és zsarnoki mint Jancsó történelmi paraboláiban, a vérontás és a puskaropogás dicstelenek, a hazafias eszmék és politikai ideológiák hamisak és életidegenek mint a Barnabáshoz hasonlóan radikálisan pacifista Kósa Ferenc filmjeiben (Hószakadás, A másik ember), az Elem Klimov-féle Jöjj és lásdban vagy Francis Ford Coppola Apokalipszis mostjában.

Az persze érthető, hogy a Guerilla a kisembereknek állít emléket, akikkel általában nem foglalkozunk, pedig sorsuk tragikusabb, mint bármelyik nagy politikusé vagy háborús hősé, esetünkben a tizenhárom aradi vértanúé. Csontos százados szinte már eszelősként tűnik fel, mikor megtiltja Barnabásnak, hogy beszéljen a sebesült, fáradt fiataloknak a világosi fegyverletételről. És a vezér még ellentmondásosabb karakterré válik annak tükrében, hogy a táborban fogy az étel, a helyzet egyre reménytelenebbnek tűnik, ám ő mégis újabb és újabb öngyilkos portyákra küldi a Világos után szerte foszló romantikus eszmékben hívő katonáit. A Guerilla megmutatja, hogy a kisember ugyanúgy hitt az ideológiában, a szabadságharc ügyében, mint a 13 aradi vértanú vagy Kossuth Lajos, ám a névtelen hősöknek még az sem adatott meg, hogy teátrális kivégzés formájában bevonuljanak a történelemkönyvek lapjaira, szobrok és emlékművek formájában városok köztereire. A szabadságért küzdő, majd elbukó kisembereknek legfeljebb a jeltelen sír járt, pedig ők harcoltak a politikusok eszméiért.

Ám az 1849-es tragédia érezhetően csak ürügy arra, hogy Kárpáti György Mór univerzálisabb emberi kérdésekről, aktuális problémákról meséljen. És itt nem is annyira a klasszikus melodrámákból ismerős testvérviszályra, illetve a Barnabás, Antal és Luca között kialakuló szerelmi háromszögre, hanem a maszkulinitás kérdéskörére gondolok. Mint említettem, Barnabás egy félreértés, pontosabban egy hazugság miatt lesz őrmester: nem meri megvallani a katonák előtt, hogy ő pacifista, és nem volt hajlandó embert ölni, ezért nem is vett részt a szabadságharcban. Antal is ezért nézi le a főhőst, mert míg ő „férfiasan” számos ellenséggel végzett, addig Barnabás senkivel. A tábortűznél a veteránok ki is csúfolják az egyik újoncot, aki a főhőssel ellentétben bevallja, hogy soha nem fogott fegyvert. Ez a mentalitás pedig jellemző nemcsak a mai Magyarországon, de az új militarizmus bűvöletében élő közép-kelet-európai térségben, ahol a hatalom már az általános iskolában is népszerűsíti a katonaságot és a fegyvereket. A háború, a fegyverkezés és a tradicionális maszkulinitás összekapcsolódása soha nem járt pozitív eredménnyel, minimum bizonyos társadalmi csoportok megbélyegzését és kirekesztését eredményezte. Igaz, a Guerillában a kirekesztettség egyes karakterek számára magát a túlélést jelenti.

Hogy mennyire szerencsés az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc mítoszát egy háború- és erőszakellenes tézis megfogalmazására felhasználni, kérdéses, habár a forradalmi erőszak problémájára és ellentmondásosságára például Hannah Arendt is rávilágított. Így a Guerillát nézve azon is elgondolkodhatunk, hogy milyen alternatív formái vannak az elnyomó hatalom ellen folytatott harcnak. Mindenesetre ha magáról a szabadságharcról nem is tud újszerű állítást tenni Kárpáti György Mór műve, a rendező első történelmi drámája mint film, igen izgalmasra, feszültre és sokrétűre sikeredett. Reméljük, Kárpáti legalább ilyen színvonalú alkotásokkal örvendeztet meg minket a közeljövőben.