Üdvözlöm önöket Weininger Andor kiállításának megnyitóján. Engem kértek fel, hogy beszéljek a megnyitón, mert bár nem vagyok művészettörténész, Weininger közeli barátja voltam élete utolsó 16 évében, New Yorkban. Az évek során alkalmam volt rendszeresen végignézni egész életművét és hallgatni, amint a művek keletkezésének történetét elmondja és alkotói céljait elmagyarázza. Andor halála után Évához, a hozzá hasonlóan a híres német művészeti iskolában, a Bauhausban tanult özvegyéhez is szoros barátság fűzött, és így újra és újra át tudtam nézni a munkáit.

Nem vagyok műgyűjtő, de barátságunk jeléül mind Andor, mind később Éva időnként megajándékozott egy-egy képpel, ami az évek során életműve szinte minden korszakát felölelő kis gyűjteménnyé kerekedett. Ez a mostani kiállítás nagyrészt ezekből a képekből és dokumentumokból áll.

Úgy alakult, hogy a Magyar Nemzeti Galéria is Weininger-kiállítással ünnepli a Bauhaus alapításának századik évfordulóját. Bár ott sokkal nagyobb anyag lesz látható, ez a személyesebb jellegű kis kiállítás jól kiegészíti a Galéria-belit, már csak azáltal is, hogy tartalmaz néhány főművet a Bauhausban és Berlinben töltött évekből, korszakokból, amelyek a Galéria gyűjteményében kevésbé jól vannak képviselve.

Weininger itt Pécsett nőtt fel, de 1921-ben Molnár Farkassal és még három fiatal pécsi festővel Weimarba utazott, hogy a nem sokkal korábban, 1919-ben alapított weimari művészeti iskolában, a Bauhausban tanuljanak. Walter Gropius, az intézmény alapítója és igazgatója azt tűzte ki az iskola céljául, hogy a különböző művészeti ágak együttműködése és kölcsönhatása segítségével az egész környezetünket, életmódunkat megreformálja. Weininger 1921 és 1928 között az iskolának nemcsak tanulója volt, de az egyik legtipikusabb képviselője is, aki sokoldalú tehetségével és több művészeti ágat felölelő tevékenységével oly mértékben testesítette meg a Bauhaus eszményét az egyetemes művészről, amelyhez hasonlót kevesek munkásságában találhatunk.

A Bauhaus színpadi műhelyének egyik legfontosabb tagja volt, aki fellépett a műhely vezetője, Oskar Schlemmer által rendezett táncpantomimokban és jelenetekben, valamint konferált a több rövid darabból álló előadásokon. Nemcsak a fellépései tették ismertté, hanem a Gépesített Színpadi Revühöz és a Gömbszínház színházépületéhez készített tervei is. Ezek már a húszas években is szerepeltek fontos kiállításokon, és azóta is a legtöbb átfogó igényű Bauhaus-kiállítás részei, valamint sok későbbi színházi újítás elődjei.

Weininger Andor a zongoránál, 1922. Fotó: Körner András archívuma

Bauhaus-beli tevékenységének nem kevésbé fontos része volt, hogy ő alapította és vezette az iskola életében oly fontos szerepet játszó Bauhaus-zenekart, amely nem csupán tánczenekar volt, hanem szinte Bauhaus-műalkotásnak is tekinthető. A Weininger által kialakított, több nemzet népzenéjét magába foglaló repertoárjával kifejezte az iskola nacionalizmust ellenző szellemét, és egyúttal a sokkal későbbi „világzene” előfutára volt.

Mindez, valamint kedves, jó humorú, szeretetre méltó egyénisége az iskola közösségének egyik legnépszerűbb alakjává tette, amit az a nagyon sok fénykép is tanúsít, amely a Bauhausban róla készült. Egy 1924-es mulatságon készült fényképen például őt állították az embergúla tetejére és az ő kezébe adták a „csúcspont” feliratú táblát. Egy, a színpadi műhely legaktívabb tagjait ábrázoló montázson pedig ő a központi, legfontosabb alak, akire Oskar Schlemmer, a műhely vezető mestere mutat.

Ám a Bauhaus-beli korszak – minden fontossága dacára – Weininger munkásságának csak első állomása volt, amit hosszú és alkotásokban gazdag, tevékeny élet követett. Bár a történelemi körülmények emigrációk sorozatára kényszerítették, vándorlásai során hű maradt ifjúságának eszményeihez, és úgy tudta megújítani művészetét, hogy egyidejűleg megőrizte annak belső következetességét. De míg a Bauhausban a színpad és a zenekar, Berlinben pedig a belsőépítészet és a bútortervezés munkásságának a képzőművészethez mérhetően fontos területei voltak, a későbbi korszakaiban ilyesmire nem volt alkalma, és így a képzőművészet vált alkotói tevékenységének szinte kizárólagos területévé.

Az a gyanúm, hogy a képzőművészet iránt érdeklődő hazai közönség általában nehezen tud mit kezdeni az olyan alkotókkal, akik nemcsak festők vagy szobrászok voltak, hanem tevékenységük több művészeti ág között oszlott meg. Ötven-hatvan évvel ezelőtt még a hazai művészettörténet is némi gyanakvással kezelte az ilyen alkotókat. Kamaszkoromban például sokan nem vették komolyan Kassák képzőművészeti alkotásait. Weininger jelentőségét is csak úgy lehet igazán megérteni, ha festészete  mellett nem hanyagoljuk el művészeti tevékenységének más területeit. Ez már csak azért is fontos, mert azok hatottak a festészetére. Például jó néhány absztrakt képén a síkidomokat egy központi perspektívájú dobozba állítja, amivel érezhetően egy színpadra utal, és ezáltal szerves kapcsolatot teremt színpadi és festészeti munkássága között. A színpadi és zenekari szerepléseire is jellemző humor szintén megjelenik festészetében.

Weininger Andor: Kompozíció a három alapszínnel és alapformával, 1926. Körner András
gyűjteménye. Fotó: Mester Tibor

Gyakori előítélet, hogy a „komoly” művészethez nem méltó a játék, a humor és a bohóckodás. Pedig a Bauhausban a játék egyáltalán nem csupán kikapcsolódás volt, hanem az iskola oktatási tevékenységének, filozófiájának szerves része. Gropius nagyon fontosnak találta a Bauhaus-táncesték és az egy-egy központi témára, például sárkányeregetésre, szakállra, bajuszra koncentráló, a Bauhausban fesztiválnak nevezett vidám ünnepségek közösségépítő szerepét. Gropius azt is jól tudta, hogy a játék olyan szoros kapcsolatban van a művészeti munkával, hogy köztük a határ alig meghúzható. És ezeken a területeken Weininger az iskola egyik kulcsfigurája volt.

Rögtönzött humoros konferanszai a Bauhausban valóságos legendává váltak. A magánéletét, érzelmeit és képzőművészeti alkotásait illetően furcsán gátlásos és szófukar Weininger a színpadon és a zene területén a legextrovertáltabb előadó volt. Már említettem, hogy a Bauhaus-zenekar általa kialakított repertoárja a világzene előfutára volt. Hasonló módon, a konferanszai is a 20. századi performanszok és színpadi monológok ősei voltak. Ez volt az a színpadi műfaj, amelyet festészeti munkája mellett néha New Yorkban is alkalma volt gyakorolni, amikor szórakoztató monológokat mondott az ő segítségével rekonstruált Bauhaus-táncok előadásainak bevezetéseként. Laurie Anderson, a kiváló amerikai performansz-művész jelen volt az egyik ilyen előadáson, és később írt arról, hogy mennyire megérintette a rokonság Andor monológja és a modern performanszok között. Mint írta: „Megrázó volt ezt a fajta folyamatosságot hirtelen átérezni, és megérteni, hogy a művészeknek vannak gondolataik, amelyeket aztán más művészek is felhasználnak, s hogy mindez nem haladás, hanem egy olyan hosszú-hosszú beszélgetés, amely időben mindkét irányban, azaz visszafelé és előre is kiterjed.”

Weininger sokoldalú művészete, emberi, politikai és művészi integritása a mai alkotóknak is inspirációként szolgálhat. A színpadi szereplés és a zenei előadás varázsa mulandó dolog, amely a művész halála után csak nagyon nehezen felidézhető. A róla írott könyvemben a képzőművészeti munkásságán kívül igyekeztem alkotó tevékenységének ezeket a mulandó területeit is bemutatni, amelyet nagyban segített, hogy gyakran tanúja lehettem, amikor a Bauhaus-zenekar repertoárjából zongorázott és énekelt, valamint baráti körben furcsa régi történeteket mesélt, valóságos performanszot tartott.

A vele való hosszú, szoros barátságom életem egyik legnagyobb élménye volt. Boldog vagyok, hogy hallgathattam, amint művészetéről beszél, tanúja lehettem az élete utolsó másfél évtizedében alkotott művei születésének, és – last but not least – hallhattam, amint mesél az általa személyesen jól ismert olyan nagy művészekről, mint Kandinszkij, Schlemmer, Klee és mások.

Köszönöm a figyelmüket. A kiállítást ezennel megnyitom.