Az Egy kék haris alábbi, Tandori munkásságát kultikus fordulattal értékelő passzusa az életmű kánonformáló hatásának érzékletes kifejezője. „Az a változás, amely az ún. új prózához köthető, az vele kezdődött. Mindnyájan sokat köszönhetünk neki. Ami pedig az újítások »leleményességét és sokoldalúságát« illeti, […] nos, a saruja szíját megoldani is méltatlanok volnánk.” Esterházy mondatát Radnóti Sándor a kánonok sajátságos működésmódjával összefüggésben idézte; a Tandori-recepció alapvető problémája a monografikus feldolgozottság hiánya, a mai irodalomértést is meghatározó munkásság kanonikus helye mégsem kérdéses. A Kánonstratégiák a kortárs irodalom tereiben alcímű, a kánon komplex, fentihez hasonló ellentmondásoktól nem mentes kérdéseit vizsgáló konferencia a kortárs korpusz alakulás- és hatástörténetének széleskörű vizsgálatát célozta, az előzetes kiírás szerint „az irodalmi rendszer eltérő (történeti, politikai, mediális) »tereiben« kibontakozó, ám egymással szoros kapcsolatban lévő kánonalakító” stratégiákról, folyamatokról szólt.

A konferencia egyértelműen észlelhető ütközőpontok köré szerveződött. A három tematikus blokkra tagolódó program két-két problémafelvető előadásban s utánuk következő kerekasztal-beszélgetésekben tárgyalta 1.) a kánon újragondolásának, történeti vizsgálatának problémáit, 2.) az irodalom mediális, intézményi, piaci visszonyainak és 3.) a társadalmi térbe ágyazott művészet nehézségeinek kérdéseit. György Péter és Gintli Tibor erős hangütésű megnyitói az égetően aktuális téma tárgyalását látszott megelőlegezni. Gintli a felütésben hangsúlyozta az alternatív kánon forszírozott megalkotásának veszélyét, a direkt politikai beavatkozás kártékony voltát.

A délelőtt Mozdulatlan világ? Kánon-újragondolás címen jegyzett blokkjának nyitóelőadásában Sipos Balázs a Holmi kritikai protokollját elemző, jelentős visszhangot kiváltó írásához több ponton kapcsolódva szólt a prózafordulatot követő kritikavita mulasztásairól, a kollektív hermeneutika kidolgozására tett kísérlet elmaradásáról, a közoktatásban megcsontosodott, 19. századi eszményen alapuló kánon mozdulatlanságáról s a kánon-konstitúciót illető számvetés szükségességéről. Sipos szubverzív tanulmányára reagáló előadásában Bárány Tibor a Mégis, mit számít, ki beszél? gondolatmenetét rekonstruálva fejtette ki a Holmi irodalomértési protokollját vizsgáló bírálat kritikáját, miközben a kánon problémás fogalmát felváltva a hálózat alkalmazására tett javaslatot.

A hallgatóság hiányérzetét eredményezte a fentieket követően elmaradt diszkusszió. Az előadásokat rögtön kerekasztal-beszélgetés váltotta, melynek moderátora első kérdésével igyekezett korrigálni a program szerkezetéből fakadó hiányt; Nemes Z. Márió kérdezte Boka Lászlót, Kálmán C. Györgyöt, Radnóti Sándort, Radics Viktóriát és Vásári Melindát az előző panelben elhangzottakról. A Holmi egykori szerkesztőjeként leginkább érintett Radnóti – Sipos koncepciójának edukációval kapcsolatos tételét mellékesen cáfolva – tartózkodott a véleményalkotástól; míg Radics személyes érvvel, Marno Kairosáról és a Párhuzamos történetekről szóló „nem konvencionális” kritikáit (A haladék, Kritika helyett) említve állította, hogy a Holmi „semmiféle elvárásokkal nem fordult a kritikusok felé”.

Kálmán C. György a konferencia egészét tekintve lényegi meglátásaival a kánon-fogalom metaforicitása okozta egyszerűsítő értelmezésekre hívta fel a figyelmet. Kifejtette: a kánon nem szerzők vagy művek listája – sokkal inkább a szövegekhez kötődő értelmezésekből képződik. A kerekasztal-blokkban szintén fontos szempontot érvényesített Boka László, aki az amerikai kánonviták kontextusában, a divat, kultusz, oktatás összefüggéseit tisztázva ejtett szót a kérdésről. A diszkusszió új irányt vett, mikor Radnóti az „úgynevezett kultúrharc” problémájára tért ki („a szubtilis metakritika felől befordultunk a kultúrkampfos utcába” [NZM]); s a kerekasztal az ellenállás lehetőségeiről, a folyóiratok, egyetemi műhelyek szerepéről szólt.

Az irodalom mediális, intézményi és piaci tere című programsáv nyitóelőadásában Gács Anna a laikus olvasó és a kortárs irodalmi kánon kapcsolatát vizsgálta; második megszólalóként pedig L. Varga Péter beszélt a kánon fogalmának problémás – s az arisztotelészi metron-fogalom adekvát – alkalmazásáról a technomédiumok korában. A kerekasztal-beszélgetésen Lengyel Imre Zsolt kérdezte Borda Rékát, Miklósvölgyi Zsoltot, Sepsi Lászlót és Turi Tímeát médiafelhasználói gyakorlatukról. Az Insta-, Facebook-, Twitter-vers produktumait, a szamizdat és a fanzine státuszát érintő beszélgetés során Turi Tímea fejtett ki figyelemre méltó véleményt – többek közt a szűkülő terekben életben maradt, „a nemzeti kultúra szellemi bázisát” képző folyóiratok fontosságáról.

A konferencia záró – szemléletbéli különbségek hangsúlyozásából és a disszkusszió-blokk hiányából fakadó feszültségektől nem mentes – etapját Bagi Zsolt előadása nyitotta, mely Az irodalmi nyelv fenomenológiája (2006) és Az esztétikai hatalom elmélete (2017) című könyveinek fogalmi kerete szerint szólt emancipatorikus kultúráról, Békés Márton (nem mély, de veszélyes gondolatot közlő) kulturális tervezetéről, valamint a két kötet kontextusának eltéréséről, mely az irodalmi nyelv és a politika nyelve közti fenomenológiai különbség mértékében érhető tetten. Bagi előadását követően Seregi Tamás  gadameriánus megközelítéssel, az 1990-es évek rekanonizációs próbálkozásainak kontextusában beszélt a lassú változásokkal, ellenállásokkal formálódó kánon önmozgásáról, stabil helyzetéről – előadása zárlatában az Újraolvasó-sorozat három (Kassákról, József Attiláról és Szabó Lőrincről szóló) kötetére fókuszálva.

A Horkay Hörcher Ferenc, Schein Gábor és Selyem Zsuzsa részvételével megtartott – és Teller Katalin által lassú irányváltásokkal, éles ellenállásokat kiváltva moderált – kerekasztal-beszélgetésen Schein és Selyem kiemelte Bagi Zsolt problémafelvetésének fontosságát, s röviden kifejtette az emancipatorikus kultúra lehetőségfeltételeivel kapcsolatos nézeteit. Horkay Hörcher ezután kijelentette: az emancipatorikus kultúra nem érdekli. A Békés Márton-jelenséget „másik oldalról nem érti”, ezért Békés szövegeit tanítja, a kánon effajta „felpiszkálását” pedig jótékonynak tartja. Selyem, Schein és Horkay Hörcher vitáját követően Kulcsár Szabó Ernő beszélt tizenöt percben az irodalmat instrumentalizáló politikai–ideológiai kánonokról s a „nem irodalmi érdekű küzdelmekről”. György Péter értékelő szavait követően a programot Tandori-est zárta a Három Hollóban, ahol a szerzőre – a fentiektől függetlenül, méltóképpen – emlékezhettünk.