A Pannon Filharmonikusok február 23-án a Kodály Központban Vidovszky László 75. születésnapja tiszteletére hangversenyt rendezett. A jól átgondolt műsorszerkesztés, ha nem is átfogóan, ám mégis sokrétűen, a fontos műveket kiemelve mutatta be Vidovszky életművét. Egyetlen koncert műsorából nem is lehetne következtetni az eddigi életmű gazdagságára és sokszínűségére. Hiszen Vidovszky művei nagyszerűen tükrözik azt a gazdagságot, amivel a szerző az életet, a világunkat és eddigi zeneéletünket, zenei világunkat szemléli és műveiben megfogalmazza. Részemről dadogássá válna Vidovszky László életútjának és műveinek méltatása, ezért az évforduló alkalmából saját szavaival szeretném megismertetni az olvasót, mivel kevesen részesültünk abban a szerencsében, hogy hallgatóként, kollégaként élőben hallgassuk néha nehezen megfogalmazott, de mindig bölcs mondatait.

„Mindig a zene felfedezése, a zenei jelenségek felismerése volt az indítékom. Ez a világ sokkal tágasabb és hatalmasabb annál, mint amit egy ember képes bejárni. Ha igyekszem elkerülni a veszélyt, hogy a zenén élősködjem, akkor csakis az ismeretlenre bízhatom magam” – nyilatkozta mintegy harminc évvel ezelőtt. Neves társaival együtt (Simon Albert, Eötvös Péter, Jeney Zoltán, Sáry László, Kocsis Zoltán) alapították az Új Zenei Stúdiót, amely a hetvenes évek legelejétől szinte egyedüli fóruma volt az akkori kortárs zenének. Stockhausen, Cage, Kagel, Steve Reich műveivel az akkori szörnyű kultúrpolitika „jóvoltából” nem találkozhatott a magyar közönség, csupán az ő koncertjeiken, ismertetővel, melyeken saját művek is elhangzottak. Pár év múlva a Zeneakadémia Kistermében rendezhettek hangversenyt saját darabjaikból. A hivatalos zenekritika dühöngött és pocskondiázott. Micsoda zeneietlen – szinte ZEN – hatások, csúfolódott az egyik hivatásos kritikus egy országos napilapban. A sors iróniája, hogy a Zeneakadémia Majakovszkij utcai függőleges fényű kiírásában éppen akkor kiégett egy „E” betű, s hónapokig volt látható a felirat: ZEN AKADÉMIA!

„Mindaz, amit az Új Zenei Stúdióban deklarálatlanul is felvállaltunk, nem más, mint az ismeretlen kutatása – és mint tudjuk, az ismeretlenhez ismeretlen út vezet.” A tanulásról és a tanításról néhány gondolat: „… a zenetanulásnak olyan tempójúnak kell lennie, ami a tanulási képességek maximális kihasználását biztosítja”. A hangszeres képzésről: „A jelenlegi zeneipar különösen fogékony a fiatal tehetségek és a hamvas arcok iránt, ha valaki nem tudja produkálni a csodálatos ifjú fenomén image-át, nagyon nehezen érvényesül. […] Az alapfokú zeneoktatásban a növendék valószínűleg nem lát életcélt a muzsikusi pályában. […] Ennek ellenére úgy gondolom, hogy akik mégis keresztülmentek egy ilyen drillen, azok közelebb jutottak a zenéhez, és sokkal értőbb és érzőbb zenehallgatók lesznek, mint azok, akik egyáltalán nem folytattak zenei tanulmányokat, és akiknek a kapcsolatai a zenével óhatatlanul véletlenszerűek.” „Mert a zene bennünk van. Nemcsak a fülünkkel halljuk, hanem a belső szerveinkkel is érzékeljük. Mint ahogy nemcsak a külső világ hangjait hallgathatjuk, hanem a szervezetünkét is. De a zene a világban is egyszerre van jelen mindenütt, nemcsak az emberi közösségen belül jelenik meg, megjelenik hallható és általunk nem hallható tartományokban mindenütt.” Befejezésül: „Az iskolák ma elsősorban nem zenei képességeket nevelnek, hanem zenei ismereteket oktatnak.”

Az internet korában Vidovszky László életútját, műveit, díjait talán nem szükséges felsorolnom. Zenéinek egy része a világhálón is hallgatható. E sorokban csak örömömet fejezem ki: hogy több évtizedes pécsi tartózkodás után ismét itt járt, hogy művei elhangzottak a Kodály Központban, hogy személyesen is jókívánságainkat tolmácsolhattuk. Ezúton is ezt teszem.

(Fotók: Pannon Filharmonikusok / Bublik Róbert)