„Az a jó plakát, amelyik az aktualitását elveszíti, a tartalma már nem érvényes, de a vizuális értékei megmaradnak.” Henryk Tomaszewski gondolata rávilágít a plakátművészet és a képzőművészet közös pontjára: az időhöz hasonlóképpen viszonyulnak. A művészi plakátra különösen jellemző, hogy túlmutat önmagán, örökérvényű üzenetet hordoz, apropónak használva az eseményt, amelyhez kapcsolódik.

„Egy három-négy dimenziójú alkotást, mely térben s időben létezik, két dimenzióba – a papír lapjára – kell transzformálni, jellé sűríteni, epigrammává átírni. Ha ez az alkimista kísérlet sikerrel jár – és autentikus a mű –, akkor az alkotója a korának papírtükrét is megteremtheti” – mondja Vladislav Rostoka.

A klasszikus értelemben vett plakát az utóbbi harminc évben nagyrészt kiszorult az utcákról, galériákba költözött, de mint tervezői műfaj továbbra is él, a nemzetközi megmérettetések, biennálék és pályázatok vezető fóruma. Központi szerepe a szakmán belül állandó: a tervezőgrafikus továbbra is ebben a formában fogalmazhatja meg legszabadabban és legnagyobb hangsúllyal üzenetét. Az emblematikus gondolkodás, a sűrítés és tömörítés által létrehozott jelképzés módszere felületeket és megjelenési formákat ugyan válthat, de jelentősége nem veszik el, sőt, az ösz- szetett üzenetek szűkszavú képi megfogalmazása iránti igény a növekvő vizuális információmennyiség befogadásával arányosan nő.

A Pécsi Galéria plakátkiállítás-története és a gyűjtemény anyaga Pinczehelyi Sándor szervező munkájának köszönhető. Kitartó levelezéssel és személyes kapcsolatépítéssel hozott tető alá olyan egyéni és csoportos kiállításokat, amelyekre azelőtt országosan sem volt példa. Az első, 1981-es Stankiewicz-kiállítástól kezdődően 2000-ig mintegy hatvan alkalommal töltötte meg a galériát a világ élvonalába tartozó, elsősorban lengyel, francia, japán, jugoszláv alkotók munkáival. A DOPP csoport tagjaként meghívta a legjelentősebb magyar plakáttervezőket, hogy itt rendezzék bemutatkozó kiállításaikat. 1988-tól rendszeresen, több mint két évtizeden keresztül szervezte a nemzetközi plakátbiennálét, amely Pécset a szakmában nemzetközi szinten kiemelt helyszínné tette.

A Galéria negyvenedik születésnapja alkalmából 2017-ben rendhagyó intézménytörténeti kiállítás nyílt Doboviczki Attila kurátori és Balogh Tünde szervezői munkájának köszönhetően. A rendezésben grafikusként én is részt vettem, így betekintést nyerhettem a Galéria raktárában tárolt ezer darabos plakátgyűjteménybe. Attila irányításával ekkor kezdődött a gyűjtemény rendszerezése és dokumentálása a Művészeti Kar és a Bölcsészettudományi Kar kommunikáció szakos hallgatóinak bevonásával, ami ezt a kiállítást is eredményezte.

Ilyen sokrétű anyagot részletesen bemutatni egy megnyitó keretében nem lehet, ezért a továbbiakban csak néhány példát ragadnék ki.

Az itt bemutatott válogatás négy kiállítás munkáiból szemezget: a nagyterem első harmadában látható Plakátok/posters című ‘98-as biennáléval kezdődik, amely a galéria legteljesebb gyűjteménye. A visszatérő alkotókra került a fókusz. Képet kaphatunk a műfaj sokszínűségéről, ha összehasonlítjuk Waldemar Swierzy erőteljes festészeti gesztusokon alapuló munkáit Leonardo Sonnoli minimalista világával.

A középső szakaszon a ‘83-as japán Nippon Design Center című kiállítást idézi fel, itt Yokoo Tadanori extrém színvilágát és Nagai Kazumasa komputergrafikai megoldásait emelném ki, mindkét alkotó munkáin egyértelműen érezhető a japán fametszetek hatása. Ezt követik a jugoszláv plakátok ‘86-ból, többek között Baráth Ferenc drámai feszültséggel teli, nagy homogén felületeket alkalmazó munkáival. A további terekben a magyar DOPP csoport plakátjai láthatók. Ducki Krzysztof, Orosz István, Pinczehelyi Sándor és Pócs Péter a honi plakáttervezés meghatározó karakterei, a csoport a Magyar Plakát Társaság előzményének tekinthető.

A mai szemmel nézve kirobbanó felszabadultság, a technikai és kulturális sokszínűség, a bátor forma- és színhasználat, a helyenként elképesztő nyomdai megoldások egyértelművé teszik, hogy a gyűjtemény nem veszített relevanciájából, jelenleg is érdemes vele foglalkozni nézőként és alkotó-nézőként is.

Bevezetőnek talán ennyi elég: Pócs Péter szavaival élve „a plakát ott kezdődik, ahol a szavak véget érnek”…

(Fotók: Tóth László)