Sanghaj és Xiamen között vonatozva 280 km/órával rizsföldeken, teateraszokon és hatalmas szürke városokon át egyszer csak hatalmába kerítheti az embert a gondolat, hogy a kínai írásjegyek – talán jelentésbeli sajátosságaik miatt – mintegy kínálják magukat az egész Kína-tapasztalat rögzítésére, mintha pár karakterbe bele lehetne zárni egy csokornyi élményt és gondolatot. Megeshet, hogy az elsajátított csekélyke kínai szótárunkban kutatva rá is akadunk valami találóra, de a projekt befejezetlen marad. Semmi baj, hiszen közben egy kínai szerző már bebizonyította, hogy tíz karakterrel el lehet mesélni a modern Kína egész történetét.

Jü Hua (1960) a Kulturális Forradalom gyermeke, a modern Kína kritikus szemlélője, világszerte ismert kínai prózaíró. Első magyarul is megjelent műve, a Testvérek című családregény szintén a Magvető Kiadó gondozásában látott napvilágot. A regény alapötlete – hogy egy testvérpár sorsának bemutatásán keresztül kínál egyfajta látleletet a modern és posztmodern Kína helyzetéről – felsejlik az eredeti nyelven 2010-ben Tajvanban megjelent, magyarul 2018-tól olvasható esszékötetben is.

A Kína tíz szóban elsőre nagyon autentikus: egyszerű a koncepció, tíz kifejezés, tíz esszé; a kiválasztott szavakhoz kapcsolódó történeteket, gondolatokat életrajzi nosztalgia színezi és teszi természetessé az olvasó számára; az első öt esszé lágyan folyik egymásba, a történetek magukkal ragadók, hemzsegnek a bennfentes történelmi információktól: milyen volt a forradalmi Kína, hogyan éltek az emberek. Az az érzésünk támad, hogy most végre beavatottjaivá válunk a kínai kultúra és történelem egyik felettébb rejtőzködő szegmensének. Még a könyv hátsó oldalán éktelenkedő, elsőre szenzációhajhásznak tűnő „Kínában betiltva” felirat is új értelmet nyer: hogyne lenne betiltva a Népköztársaságban egy kötet, amely ilyen nyíltsággal beszél a manapság Kínában amnézia tárgyát képező 1989-es Tiananmen téri eseményekről (amikor is az állam a sajátjai ellen fordult és a hatalom fegyverrel támadt a munkásokból és diákokból verbuválódott demonstráló tömegre). Végül megnyugodhatunk, a szerző kellőképp kritikus, de nem cinikus (mint oly sok Kínával foglalkozó „betiltott” nyugati irodalom): rávilágít a kínai társadalmat negyven éve feszítő különböző ellentmondásokra, a gazdasági fejlődés visszásságaira, de mindezt nem a tökéletes társadalom szószólójának lekezelő perspektívájából teszi.

Az első öt kifejezéshez – nép, vezér, olvasás, írás, Lu Xun – tartozó esszék a szerző gyermekkori és fiatal felnőttkori emlékeit elevenítik föl, egy körülbelül harmincéves időszakon belül minden személyes történet a társadalom egy-egy aspektusát bemutató korrajzként tűnik fel. Hua a forradalmi Kína propagandisztikus valóságának komplett katalógusát adja: mindennek origójában Mao Zedong (Mao Ce-tung) áll, a kizárólagos és totális értelemben vett vezér; Mao Zedong Válogatott Művei első négy kötete és a Vörös könyvecske úgy jelenik meg mint a korszak egyedüli szellemi tápláléka, a maói társadalomkritika fő eszközei, a tacepaók pedig mint a pletykák fő forrásai és erotikus tartalmak; és előkerülnek a klasszikus vörös trópusok is, köztük Lu Xun, a kommunistává felkent író neve, amely egybeforrott az ideológiai beavatottsággal. Mind közt a legérdekesebb a Mennyei Béke kapuja, amely egyszerre jelenik meg emlékezethelyként és a felejtés helyeként, ugyanis itt köszöntötte Mao a népet a különböző ünnepségek alkalmával, portréja a mai napig ki van függesztve, de a kapu előtti téren történt az 1989-es véres incidens is. Az első öt esszé egyszerre életrajzi és társadalomtörténeti, egyszerre ismerős és újszerű, stílusa a kifejezés egyszerűségében letisztult.

Nagyjából a kötet felénél van azonban egy választóvonal. Oda a beavatottság érzése, egyre nehezebben kapcsolódunk a történetekhez, egyre kevésbé értjük az átkötéseket, egyre idegenebb a megfogalmazás. A gyakran használt kínai szólások (ezek többségében a négy karakterből álló, átvitt értelemben használt úgynevezett chengyu-k, amelyek kulturális beágyazottságuk miatt lefordíthatatlanok) esetlenül éktelenkednek az idáig alapvetően szépirodalmi igényű szövegben.

A hatodik és hetedik Különbség és Forradalom című írások egyfajta átmenetet biztosítanak a régi Kína és a hozzá kapcsolódó emlékek tárgyalásából a mai kínai társadalom helyzetének leírásába, nem történetileg összekötve persze, hanem, a kínai gondolkodásra jellemzően, dialektikusan egymásra vonatkoztatva. Tovább erősítik ezt az átmenetiséget a „Bezzeg akkor!” típusú moralizáló betétek, ugyanakkor pont ezek azok, amelyek az elbeszélő által eddig elfoglalt reflektáltan kritikus pozíciót viszont elhomályosítják.

Az utolsó három esszé – a Kisemberek, az Utánzat és a Kamuzás – sajátossága, hogy a kurrens társadalmi valóságot nem annyira a szerző saját történetei, mint a hivatalos kínai médiaorgánumtól átvett hírek, az internetes közbeszédből származó elhíresült esetek, botrányok, „igaz történetek”, valamint statisztikákból kiinduló gazdasági elemzések hivatottak bemutatni. Az esszék címválasztásai is részletesebb magyarázatra szorulnak, a programadó kifejezések a mai kínai nyelvhasználatban olyan távol kerültek az eredeti jelentésüktől, hogy a szerző kisebb etimológiai kitérőkkel kezdi fejtegetéseit.

Hidegvízként hat az a kontraszt, amely Mao Kínájának bensőségesen beavató ábrázolása és a mai kínai társadalom rideg elemzése között érezhető. Ugyanakkor stilisztikai szempontból is valami furcsa váltás történik, az egyszerű, letisztult stílus az esszék második ötös csoportjában kulturálisan kötött jegyekkel tűzdelt elemző tárgyilagossággá alakul. Amennyiben a kötet első néhány esszéjének olvasmányélményén felbuzdulva az a reményünk támad, hogy részletes és színes képet kapunk a kortárs Kína társadalmáról, annyiban némi hiányérzetet okoz a befejezés. Tulajdonképpen az történik az olvasóval, mint ami a Kínába utazókkal szokott történni, először mintegy kedélyesen megnyílik a kulturális tapasztalatok köre, de csak hogy nyilvánvalóvá váljék az a határ, ameddig a megértésünk elérhet, amelyen túl már menthetetlenül idegenek vagyunk.