Az angol történész, Stephen Bann Clothing of Clio (1984) című könyvének egyik fejezetében a 19. századi „valósághű” történetírást vizsgálva hoz egy érdekes analógiát. Charles Waterton, brit természettudós a 19. század elején egy művében arról értekezett, hogy a dél-amerikai utazása során összegyűjtött élőlényeket miként lehetne konzerválni és a hazai nagyközönség számára is bemutatni. Többek között, amikor egy tukánt igyekezett kitömni, szembesülnie kellett a problémával, hogy a preparálási folyamat során az állat hajdani ragyogóan színes csőre elkerülhetetlenül kifakult. Waterton frappáns megoldással befestette a kitömött madár csőrét, hogy ismét eredeti színében tündökölhessen, és az angol közönség is láthassa, milyen volt a madár a „valóságban”. Bann mindezt egyrészt a korabeli valósághű reprezentációs igény példájaként említi, másrészt azt is jól illusztrálja, hogy a valóság rekonstrukciójához át kell alakítani, mesterségesen meg kell munkálni a halott egyedet – amint ezt a szerző szerint az akkor kialakuló intézményes történetírás is tette és teszi.

Ez a történet jutott eszembe, amikor megnéztem Peter Jackson They Shall Not Grow Old (2018) című dokumentumfilmjét. Bár a filmet egyelőre még nem mutatták be nálunk, de a rendező személye, illetve az alkalmazott technika miatt hozzánk is eljutott a híre. A film az első világháborúról szól, de nem valamelyik csatáról vagy hadműveletről, hanem a háború egészének tapasztalatáról, az „átlagos” katonák történeteiről, mindennapjairól. Emiatt nincs benne egy központi narrátor, hanem eredeti hangfelvételeket tartalmaz: az 1960-as években a BBC oral history-projektje keretében mintegy 250 első világháborús veterán élménybeszámolóját rögzítették, s a film ezekből válogatva helyezi egymás mellé a visszaemlékezők elbeszélés-töredékeit. De nem is ez különleges a dokumentumfilmben, hanem egy technikai újítás. A londoni Imperial War Museum által rendelkezésére bocsátott mintegy százórányi archív felvételt ugyanis Jackson nemcsak koncepciózusan megválogatta és egy lazán összefüggő, de nagyjából koherens, a háború kitörésétől és a bevonulástól a lövészárok-háborún át a befejezésig és a hazatérésig tartó narratív egységgé vágta össze, hanem digitálisan is feljavította. Mi több, Jackson a Hobbit-filmek készítése során rendelkezésére álló technikai apparátus segítségével újraszínezte a fekete-fehér archív felvételeket – akárcsak egykor Waterton a tukán csőrét. Így a hajdani fekete-fehér, jórészt másodpercenkénti 13 képkockás némafilm-felvételeket 24 kockás, színes és hangosfilmmé alakították át – sőt nemcsak két-, hanem háromdimenziós változatban is bemutatták. Ahogy a rendező több interjúban is megfogalmazta, az volt a cél, hogy a fennmaradt archív anyagokból a közkatonák harctéri élményét bemutatva valamiféle „valósághű” háborús tapasztalatot próbáljanak meg közvetíteni. Vagyis a korhű narráció, a hajdani katonák összegyűjtött visszaemlékezései, az eredeti felvételek használata és azok „kifestése”, feljavítása, az események hangjának rekonstruálása mind a „valós” történelmi tapasztalat közvetítése érdekében történt. Jackson a háborúban részt vett nagyapja emlékének ajánlotta a filmet, és éppen e „testközeli” történelmi tapasztalat megjelenítése érdekében döntött a nagyobb perspektíva, a dokumentáló narrátor mellőzése – azaz a „nagy történelem”, a történelemkönyvek világháborújának kihagyása – mellett.

​

Az eredmény kétségkívül igen látványos és nagyon hatásos. A film eleje, a háború kitörését, a bevonulást és a kiképzést bemutató rész még fekete-fehér, a képarány sem a mostani, a sebesség is gyorsabb, a figurák kissé darabosabban mozognak – vagyis minden pontosan olyan, ahogy a hajdani archív felvételeknél megszokhattuk. Aztán nagyjából a huszonötödik percnél, amikor a történet a frontra érkezéshez ér, hirtelen szélesvásznú (16:9-es képarányú) és színes lesz a film. A hatás megdöbbentő, az eljárás tényleg olyan érzést kelt, mintha az archív felvételek halott, poros, idegen múltjából hirtelen visszalépnénk a „valóságba”, az egyforma, fekete-fehér katonák egyszerre csak arcot kapnak és megelevenednek előttünk. Mintha a cím, Laurence Binyon From the Fallen című 1914-es versének sora itt egy másik jelentést is kapna: e katonák sohasem fognak megöregedni, mert (ahogy a versben szerepel) fiatalon meghaltak, de azért sem, mivel e film ismét életet ad nekik, az ódon, patinás, fekete-fehér képek mögül újra előcsalja az élő embereket.

Ezután a film végigtekint a háborús időszak legtöbb stációján: a lövészárok-háborún, a gáztámadásokon, a rohamokon, a pár hetes szünetek időszakán, a hétköznapokon. Mindez már csak azért is érdekes lehet, mert, ha jobban belegondolunk, az első világháború sokkal kevésbé része a kulturális emlékezetnek, mint a második. Jóval kevesebb regény és film szól róla, a legtöbbünknek leginkább Remarque műve, esetleg a regény valamelyik filmváltozata vagy Kubrick filmje, A dicsőség ösvényei (1957) juthat eszünkbe. E szöveg kereteit igencsak meghaladná a kérdés vizsgálata: a második világháború kiterjedése, hatása mellett valószínűleg az is közrejátszik, hogy az elsőre nehezebben (vagy sehogy sem) húzható rá heroikus, jó vs. gonosz narratíva – tanulságos például, hogy a pár évvel ezelőtt bemutatott, az első világháború idején játszódó szuperhősfilm teljesen a második világháború heroikus, egyoldalú sablonjait (gonosz németek vs. igazságért harcoló szövetségesek) vetítette vissza.

Jackson filmje nem heroizál, de tulajdonképpen az utóbbi időben már ezt is megszokhattuk, hiszen nagyjából a nyolcvanas évek második felétől egyre több a deheroizáló (vietnámi, második világháborús stb.), „realisztikusabb” igényű játék- és dokumentumfilm. Sokkal inkább a dokumentumfilm technikai megoldásai érdekesek, a múlt megelevenítésének heroizmusa. Mindez, ha jobban belegondolunk, meglehetősen kétélű törekvés, hiszen egyrészt tényleg valóságillúziót kelt a film. Interjúkból, werkfilmekből kiderül, hogy nemcsak a felvételek digitális kiszínezésére, lelassítására fordítottak gondot, hanem a hanghatások lehető legtökéletesebb visszaadására is: a korabeli tankok hangjától a felhúzott puska kattanásán át a sárba ragadt csizma cuppanásáig mindent rekonstruálni próbáltak – hol az Imperial War Museum udvarán, hol pedig a műteremben. Másrészt azonban természetesen a valóságnak csak az illúziója működik: a felvételek színesek ugyan, de a színek szürkések, kopottak, valahogy olyanok, mint amilyeneknek egy háborús filmben lenniük kell. A hajdani beszámolók és az archív felvételek úgy lettek összevágva, hogy ebből kerek – és helyenként kétségkívül katartikus – történetet kapjunk. Van például egy jelenet, amikor a narrátorok a csatákról, a rohamok és a tömeghalál iszonyatáról beszélnek, és közben arcokat látunk, fiatal katonák arcát, ahogy félve vagy éppen mosolyogva néznek bele a lencsébe. Aztán egy vágás jön, az adott arc után egy harctéren elesett véres hulla látható, csak egy pillanatra, a legtöbbször még hasonlít is az előzőleg látott férfihez – akár ő is lehetne, pontosabban a jelenet egyértelműen összekapcsolja a két képet, mintha ugyannak az embernek a sorsát látnánk. Persze, hangsúlyoznám, mindez nem is annyira kritika akar lenni, inkább a film működését illusztrálja: a kollektív sors csak konkrét arcokon, hangokon és történeteken keresztül ábrázolható.

Ebből a szempontból talán a legérdekesebb, amikor magukat a csatákat mutatja meg a film. Ez az a szféra, ahonnan, érthető módon, nem maradtak fenn felvételek, legfeljebb távoli képeket, illetve a roham utáni jeleneteket láthatunk. Itt a narrátorok beszámolói mellett korabeli rajzok, valószínűleg újságok illusztrációi villannak fel, még inkább kiemelve azt, amit a film többi jelenete éppen elmosni akar: a múlt bizonyos szeletei hozzáférhetetlenek, csak későbbről visszatekintő emlékek és korabeli, olykor idealizált, hatásvadász rajzok vannak róluk. Ezt maga a film is jelzi, ugyanis e rajzok legtöbbje nincs digitálisan feljavítva, sőt direkt raszteresek maradtak.

A film tehát alapvetően a múlt megtapasztalhatóságának illúzióját próbálja közvetíteni, ám helyenként (és talán ez benne a legérdekesebb) éppen a hozzáférhetetlenséget jeleníti meg. Persze van abban valami blaszfém, hogy ugyanaz a technika, amelyet Jackson és munkatársai a Hobbit-filmek fantasyvilágának valóságossá tételére fejlesztettek ki, most épp a múlt archív felvételeinek feljavítására, a történelmi tapasztalat közvetítésére szolgál. Kétségkívül nagyon hatásos, hosszan kísért az emléke. A fotelből nézve átélhetünk valamit, amit a közkatonák harctéri tapasztalatának hihetünk, és közben rácsodálkozhatunk, mi mindenre képes a modern technika, és újabb lépést tettünk a színes-szagos történelmi élmény felé.