Hirokazu Koreeda talán a kevésbé ismert ázsiai rendezők közé tartozik, ám legutóbbi filmje, a Bolti tolvajok hatalmas visszhangot kapott: elhozta az idei cannes-i filmfesztivál fődíját, az Aranypálmát, és nagy esélyekkel indul az Oscar-díj legjobb idegen nyelvű film kategóriájában is. Koreeda filmjének alapfelvetése közhelyes, ám évszázadok óta aktuális kérdést jár körül: hogyan képes a modern ember kiszakadni a társadalomból?

A film főszereplői egy szedett-vedett család tagjai: Osamu az apa, Nobuyo az anya, Aki a nagynéni, Shota a fiú, a család legidősebb tagja a Nagymama. Ez a közösség első látszatra peremre szorult család képét mutatja, ám a későbbiekben kiderül, hogy nem valamifajta kényszerről van szó, hanem a família felnőtt tagjai egyszerűen így akarnak megélni: alkalmi munkákból, bolti lopásokból, prostitúcióból, segélyekből. Annak ellenére, hogy szinte a létező összes társadalmi kötelességet igyekeznek megkerülni (bejelentett állás, tankötelezettség, büntetőjog), az állam nyújtotta javakat, kiskapukat minden eszközzel igyekeznek kihasználni. Ugyanakkor mégsem beszélhetünk antihősökről, sőt, a Shibata család élete már-már idillinek nevezhető, összetartásuk rögtön a nyitó jelenetekben látható. Annak ellenére, hogy a populáris távol-keleti filmekre jellemző szentimentalizmus itt is jelen van, Koreeda nagyon ügyesen építi fel figuráit, akik kétes ügyeik ellenére is minden zavaró manír nélkül válnak valóban szerethetővé. Ezt az ösztönszerűen, ám alapvetően boldogságban működő családi modellt zavarja meg az utcán kóborló kislány, Yuri, akit a családapa puszta szánalomból egy napra befogad a családi házba. Illetve a kislány csak megzavarhatná a családot, ám a Shibata família gond nélkül és magától értetődő módon beilleszti Yurit ebbe a rendszerbe. Yuri ezentúl a házaspár gyermeke, a fiú húga, a nagynéni unokahúga és a nagymama unokája lesz. Az élet pedig halad tovább, immáron Yurival kiegészülve.

A Bolti tolvajok Yuri megjelenésétől számítva két szakaszra osztható. Az első részben (amely a játékidő tetemes részét kiteszi) a család mindennapjait követhetjük figyelemmel, mely egyre jobban feltárja a közösség felépítését, a családtagok egymáshoz fűződő viszonyát. Akiról például kiderül, hogy a nagymama mellett egyedül neki van bejelentett jövedelme: egy sztriptízklubban duplaüvegen keresztül iskolás ruhában táncol az eltakart arcú kuncsaftoknak. Az elsőre megbotránkoztatónak tűnő hivatás azonban teljesen elfogadottnak számít családon belül, sőt, a nagymama még humorosan érdeklődik is, hogy vajon Aki talált-e már magának jövendőbelit a bámészkodók között. Shotáról megtudjuk, hogy nem vér szerinti gyermeke a két szülőnek, hanem Yurihoz hasonlóan az utcán találták, ám a kislánnyal ellentétben a fiú árva és nem egészen képes még elfogadni újdonsült, törvényileg nem bejegyzett szüleit – „apja” legnagyobb fájdalmára, akinek egyetlen nagy álma, hogy Shota végre apának szólítsa. Külső szemmel Yuri helyzete sem nevezhető idillinek: szülei valószínűleg rendszeresen verték, majd kizavarták az utcára, eltűnése után pedig egyáltalán nem keresték, kizárólag a helyi törvények miatt kutakodik utána a rendőrség, ám a Shibata család idővel teljesen befogadja a kislányt, ezért foggal-körömmel igyekeznek maguknál tartani. Talán ezek a momentumok a film gyenge pillanatai: Koreeda túl idillinek mutatja be a család működését, amely, igaz, csupán a külső nézőpont számára bizarr, ugyanis a család helyzetének ábrázolása egy idő után, ha képesek vagyunk felvenni a tagok látásmódját, természetessé válik. Ennek ellenére a film néhány jelenete már-már a túlzó szentimentalizmus határát súrolja, ám éppen a csúcspontnál jön el a film második (az elsőhöz viszonyítva jóval rövidebb és tömörebb) része, amikor is bekövetkezik az elkerülhetetlen állami beavatkozás.

Shota ugyanis kezdi megunni ezt az életmódot, arról nem is beszélve, hogy pótapja egyre erkölcstelenebb életmódot folytat. A bolti lopások, annak ellenére, hogy tisztes kiegészítést hoznak a családnak, csupán gyermeki játéknak számítottak, ami lefoglalja a gyerekeket, megtanítja őket néhány fogásra, stb. Ám Osamu nem áll meg itt: elkezd értékesebb tárgyakat lopni, egy ponton pedig már fényes nappal feltör egy autót, és elviszi a benne heverő értékeket. Ez az az alapvető erkölcsi szabály, amelynek megsértése már sok a kisfiúnak, hiszen az ő idealista, gyermeki felfogása szerint csak azt szabad elvinni, ami a létszükséghez kell. A fiú talán az egyetlen olyan szereplő a családban, aki nem csupán valamifajta romantikus indok vagy puszta lustaság miatt választja ezt az utat. Számára praktikus okai vannak ennek a létformának: mit tud megtanulni az ember az iskolában, amit otthon nem (éppen ezért falja a könyveket), minek kellenek szülők, ha egyedül is megél (önállóan is képes fenntartani magát). Ez az értékkülönbség az, ami elkezdi felszámolni a családot: Shotát elkapják, és így rábukkannak a családi házra, a szülőket letartóztatják, a fiút állami gondozásba helyezik, a kislány pedig visszakerül őt bántalmazó anyjához.

Ezen a ponton vált irányt a Bolti tolvajok, ugyanis a kihallgatásokat tartalmazó rövid jelenetek teljesen átrendezik a családi struktúrát, melynek következményeként a film első fele részben új értelmezést nyer, az idillikus bemutatás (ami még így is néha túlzó) lényegében érvénytelenedik. Ez a film talán legnagyobb érdeme, ugyanis képes egyrészt a remekül megírt karakterekkel, másrészt a folyamatosan adagolt bájos humorral elhitetni a nézővel, hogy a Shibata család élete romantikus, kissé szokatlan, ám mégis elfogadható válasz a társadalmi elidegenedésre, és a romlott városi életből való menekülés egyik lehetősége is egyben. Ám ez Koreeda nagy bravúrja, ugyanis itt derülnek ki a valódi indítékok, a példaértékűnek tűnő családban megjelenő különböző motivációs szálak, amelyek habár elősegítették a család egyben tartását, korántsem olyan tiszta forrásúak, mint az elsőre látszott. Ennek az álomképnek a lerombolása pedig szívszorítóan hat, még akkor is, ha a különböző háttérben folyó érdekdöntések mögött valódi szeretet is meghúzódik a szereplők között. A Bolti tolvajok éppen ezért nem csupán egy szokatlan család történetét eleveníti meg, hanem a bálványok, az évszázadok alatt kialakult idillikus családmodellek megcáfolásának filmje. De ennél még többről van itt szó: egyszerre világít rá a különböző társadalmi intézmények nélkülözhetetlenségére, de közben a gyerekek sorsával megmutatja ezeknek a rendszereknek az alapvető inkompetenciáját is. Két látszólag működőképes gépezet dől tehát itt össze: az összetartozáson, szereteten, bizalmon alapú családé, és azon társadalmi rendszereké, amelyek működése szintén a bizalmon és a védelem igényén nyugszik.

Ezt a felismerést pedig nem katartikus módon ábrázolja a film, csupán elejtett mondatokból, rendőri machinációk során felszínre törő emberi reakciókból rakjuk össze a kirakóst, és annak ellenére, hogy a néző nem szembesül azonnal a rombolással, a film befejezése elülteti benne a lassú reményvesztés érzetét. A film nagyon okosan, szépen adagolva és egy óriási blöffre építve éri azt el, hogy a szereplők iránt érzett szeretetünk a nagy felismerés után sem múlik el teljesen, ennek következményeként pedig sorsuk talán még erőteljesebben hat ránk, így a Shibata család sorsát talán csak egyszeri hibának fogjuk fel, amely kijavítható, továbbvihető. Pontosan erről az alapvetően reménytelen, de folyton újratermelődő illúzióról szól ez a film.

​