Bár a Balkánról szól, mi, közép-európaiak is magunkra ismerhetünk Dragan Velikić legújabb könyvében, a 2018-as könyvhétre magyarul is megjelent A nyomolvasóban. Velikić az első olyan értelmiségiek közé tartozik, akik nyíltan kritizálták Miloševićet és nagyszerb politikáját már a kilencvenes években. 2005 és 2009 között bécsi nagykövet volt, majd Konrád György után a Közép-Európa-díj kitüntetettje. A nyomolvasó azon regények sorába tartozik, melyekre a háborúk és nemzetiségi kitaszítottságok 20. százada után annyira szomjazik Közép-Európa és a Balkán. Szüleink és nagyszüleink generációjának ideológiai torzulásokkal terhes történelemszemléletei után végre hivatalosan is megszólalnak az elhallgatott ellentörténetek, melyek a sokszínű Monarchiától, a két világháború átmeneti éveitől a világégés borzalmain, a kommunista terrorból a megalkuvás rendszerévé váló Jugoszlávián át végül a szerb–horvát háború utáni szétesésig ívelnek. A regény szembenézés mind a hányattatott gyermekkorral, mind az ősök genetikailag belénk kódolt személyes történetével. A személyes és kulturális emlékezet kutatása egy olyan „elidegeníthetetlen territórium” után, „ahova nem kellenek vízumok és útlevelek. Ahol nincsenek zászlók, határőrök és himnuszok, (…) minél messzebb a nagy szavaktól (…) ahol senkiháziak esküdöznek égre-földre, ahol melldöngetve harsognak patriotizmust”. Miközben ezt a belső otthont keresi, a főszereplő olyan városok „elpusztíthatatlan kulisszáit” találja, melyeknek „héjazata ötven évenként új lakókat fogad be”. Ezt akárha Közép-Európáról írta volna.

A regény az öregedő anyja árnyékával szembenéző fiú nézőpontjából indul. Szemrehányás a hamis valóságban eltöltött gyermekkorért. Kínzó kíváncsiság a valódi múlt iránt. Elkeserítő kiábrándulás: „anyám világában sem volt semmi az, aminek elsőre látszott”. Mindannyiunknak ismerős egyetemes érzések ezek, melyek a felnőtté válást kísérik. A gyerek világa darabokra hullik a felnőtt perspektívájában, és új minőségünkben mind rádöbbenünk: amit eddig az egységes valóság szövetének láttunk, az alatt egy másik világ rejtőzött, amit mi „csak utalások, neszek, befejezetlen mondatok, őrjítő kötőmód” révén sejthettünk. És elindul a nyomolvasás a saját és a családi emlékek foszlányaiból, melyek nem állnak össze koherens képpé. Az elszigetelt emlékek átmeneti létállapotot idéznek meg, mely a balkáni történelem szimbólumaként is értelmezhető. A szereplők nagy része állandóan úton van. A Jugoszláv Vasutak, hajóutak Triesztből Szalonikibe, mindenhol hotelek: élet a kicsomagolatlan bőröndök között. Ebben az életformában a tárgyaknak nagy jelentőségük van. Ők az emlékezet fix pontjai, melyekhez a múlt pillanatai kötődnek. A tárgyak olyanok, mint azok a jelentéktelen részletek, melyeket a szerző anyjának demenciába hajló emlékezete megőrzött a múltról: esetlegesek. Nyomok, melyek ok nélkül emeltettek ki a „feledés óceánjából”. A szöveget átszövi a tárgyakon keresztül való emlékezés kényszeres mániája. Mintha nem maradt volna más a múlt Balkánjából, csak sárguló fényképek haditengerész fiatalemberekről, egy régi óra, mely a partizánok által agyonvert bárónőé lehetett, egy kavicsos út, mely a lebombázott városrész utcájának vonalát követi a parkban, vagy egy régi villa, ahol pár évtizede még olaszul beszéltek, lélegeztek, szeretkeztek.

Az emlékek nyomok, maradványok, hajdan egységes szárazulatok, melyeket elönt a regény mindent átfogó metaforája: a víz. A víz a feledés jelképe, mely mindent elborít. Azt a létformát is szimbolizálja, amelyben a főszereplő eszmélt és él a mai napig: a 20. századi délszláv nemzeti diskurzusok világát. A múlt itt mint eltagadott szellem tér vissza újra és újra a jelenben. A víz képei a személyiség- és valóságtorzító feledéshez kapcsolódva jelennek meg mind a gyerekkorral, mind a jugoszláv múlttal kapcsolatban: „fulladozom az el nem mondott történetek örvényében”, ahol „a ki nem mondottak gejzírjei” egyszer csak feltörnek ott, ahol a „hagyományok, regék, százados tradíciók, magántörténelmek a szocialista valóságba alámerítve (…) burjánoztak a mindennapok felszíne alatt” (kiemelések tőlem – H. Á.). Nem csoda, és nem is véletlen, hogy a főszereplő víziszonnyal küzd.

A könyv második felére kiderül, a narrátor víziszonya nem pusztán a feledés általános képét idézi. Konkrétabb, mindennapi értelemben a víz az Alzheimer-kór illusztrációja is. Ettől a betegségtől való félelmének és az azzal való küzdelmének szövege ez a könyv, mely metatextuális Alzheimer-szöveg. Tele van minduntalan felbukkanó apró emlékekkel, mint a gyerekkori nyaralások során elveszett naplójegyzetek története, avagy egy-egy rögeszmés mondat vagy szókapcsolat, mint, a „Raša éjszakai szálláshely”, vagy hogy „a gazdagság elpusztíthatatlan, épp csak áttevődik, mint a por”. Egy idős ember gondolatfolyamára emlékeztet minket a regény, akinek tudatát ilyen vissza-visszatérő tanulságok és történetek alkotják, melyek első pillantásra jelentéktelennek tűnnek, ám ha jól megfigyeljük őket, olyan őrületté állnak össze, amelyben nagyon is van rendszer.

Posztmodern stílusban a regény keletkezését is folyamatosan metanarratív módon követhetjük. Betekinthetünk a folyamatba, melynek termékét a kezünkben tartjuk: hogyan keletkeznek a történetek az anyaggyűjtés során, és miként állnak össze a strukturálás folyamatában. Láthatjuk esetlegességüket, és több nézőpontból is megismerjük őket. Megszólal ugyanis az anya, aki semmire sem tud ráismerni fia könyveiben: „mintha valahol másutt éltél volna”, és a főszereplő húga is, aki felháborodva kéri ki magának a bátyja által megírt közös múlt valótlanságát. A posztmodern nemcsak formája, hanem tartalma is a műnek. A globális színtéren lassan már meghaladott posztmodern a Balkán és Közép-Európa számára jóval több, mint a populáris kultúra polgárjogi színezetű narratíva nélküli narratívája. A világnak ezen a táján a posztmodern soknézőpontúság elfogadása a túlélés záloga. A partikuláris igazságainkon való felülemelkedés kulcsa egy párhuzamos barokk térben: a „végtelen egymásba szövődés világa”. Közösek a traumáink, még ha azoknak ellentétes oldalain álltunk is. Közös a valóságtól elrugaszkodott barokk „múltba öltözésünk” és „folytonos bűnbakkeresésünk (…), miközben mindannyiunknál csontvázak lapulnak a szekrényben”. Miközben persze különálló világaink a múltnak és a jelennek is részei.

Azt mondják, a demenciába süllyedt ember a múltban él. Valójában egyszerre él a múltban és a jelenben. A nyomolvasót olvasva először átéljük a rettegést, hogy elönt minket a feledés, majd lassan felsejlik, hogy a víz nemcsak feloszt egy összefüggő szárazulatot, hanem egységes vízfelületet is létrehoz. Ugyanígy az emberi feledés is egyszersmind szelektív emlékezés. És amikor úgy érezzük, hogy zúg a fejünk a sok részlettől, szédülünk a hirtelen nézőpontváltásoktól, melyekkel időt, teret és szubjektumokat átívelő utazásban kalandozzuk be a 20. század Balkánját, és már-már elemészt minket a „feledés óceánja”, ráébredünk, hogy ez maga a Balkán (és Közép-Európa): jeleneket köt össze mások jeleneivel, múltakat mások múltjaival, és persze múltat a jelennel.